Hófehérke és a svéd törpe
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: leho
A L’art pour l’art Társulat: Hófehérke és a svéd törpe című jégrevüjét különösen azért néztem meg, mert érdekelt. Sokat beharaptam már a lárpúrlártól, a protoCÉGet, szamizdat hangfelvételeket még az átkosból, tévésorozatokat, legális cédéket és könyveket. Jól ismerem őket, mindegyik önálló előadásukat láttam, kivéve, amit nem. Amit nem volt a svéd törpe, így tettünk néhány kűrt a Budapest Bábszínház körül, s letettük a korcsolyánkat az egyik gyalázó mellékutcában.
Telt ház, főleg fiatalok, illetve középkorúak. Mivel alig sikerült parkolni, fél kilenc után szemtelenkedtünk a sorunkba, természetesen a jegyünk a legközepére szól, hadd örüljön mindenki. A hatodik sor örült. Negro szájba rágósan, rögzítők ki, a kondink ugyan jó, de a jégrevü ellenére berendezés üzemen és bábszínházon kívül. Vajon ezen az estén hogyan visznek jégre? Még nem gondoltam, hogy kiváltságosként (1) nem lehet félnivalóm, de nem félt az sem leülni az első sorba (2), akinek kellett volna.
Kabarényitány, szerencsére nem Kellér Dezső jött elő, a behúzott függöny fénypásztája alatt üdvözült Boborján-hang üdvözölt, megadva a kellő alaphangulatot. A falszöveget ismerve, sok jeget nem vártam. A nyitó jelenet (szászimóni és Pethő Zsolt) szellemes, kihozva a helyzetből adódó lehető legtöbb humort: „nyelvi problemák (bizony ám”): svédség Magyarországon, kis-nagy ember, erotika. Egy jelenettel gazdagabban már nem volt svéd törpénk, s jégrevüs álmaink is oda. Korcsolyázók helyett az időt mennyiségileg nyújtó Dolák-Saly és Laár egy paródiával mutatta be, milyen az a gyakori eset (pl. tévécsatornáinkon mindennapos), amikor ketten kiállnak a színpadra, viccesnek és okosnak próbálnak mutatkozni, de végképp nincs mondanivalójuk. Ami mindig megkapott a társulatban, az a harsány jókedv, amit sokszor maguk a szereplők is képtelenek palástolni. Néha még a tévéfelvételeken is kibuggyan belőlük a röhögés. Így volt ez a második jelenetnél (és a továbbiaknál) is. Jól koreografált kettősük a semmitmondást ügyesen, szavakkal, mozdulatokkal és grimaszokkal adta elő, és maguknak is tetszett. A szórványosan felnyerítő közönség sem csak az egyenvicc-értéskor tapsikolt, kinek melyik tréfa ült, azt közben is díjazta. A mellettem ülő Cotton Club-os énekesnek (egész este kisajátította a közös karfát) például mindig más elemek voltak viccesebbek, mint nekem, de ez természetes Laáréknál, és nem jár ledorongoló pillantás a nem komilfó viselkedésért úrihölgyektől a környező padsorokból – valahogy nem is igen láttam sznobokat a közönségben.
A repertoár sematikus, állandó elemei (Zigóta, Tompika, Nagypapa, Boborján, Besenyő Pista bácsi, aki vagyok) a várt hatást keltették. Tompika olyan tompika volt, amilyen csak lehetett, hatalmasra dagadt vízfejjel, Laár szinte végig megőrizte komolyságát, csak itt-ott csúszott be egy-egy mosoly, elfojtott röhögés az idétlenkedés közben. Nagypapa sanzonja (Éjjel a zombibusz tetején) kirobbanó sikert aratott. A társulat sokszor előveszi az alkotás nehézségének témáját is, Laár könyvében is többször megénekli, milyen az, ha a költő az ötlettelenség keserű kenyerét eszi. Most szólóban is láthattunk ebből egy újabb attakot, s néhány verset, az egyik, a nyulas, sokaknak annyira belopta magát a szájába, hogy elcsurrant tőle a nyála. Boborján hiányzó láncszemet alakított az evolúcióban, jó pofákkal, néha Pethő Zsoltot is sarokba szorítva a szivacsbunkójával. (B. kicsit sokat használta ezen az estén a szar kifejezést, de a Tisztelt Nagyérdemű elnézte neki.) Nem maradhatott el a pop- és rockzenészek szokásos kifigurázása sem (szájmonésgarfunkel [holnap Diploma előtt!], „rck rk s lpsztthttln”).
A meglepetés – főleg az első sorban ülő két Wittnek és társának – a közönség soraiból való kiszólítás volt, a társulat szerzett néhány kellemetlen másodpercet nekik. A közönség azonban jól szórakozott mind a dalszövegírás kulisszatitkain, mind a közvélemény-kutató lehengerlő tolakodásán és tudálékosságán. A két Witt pedig néhány nap múlva valószínűleg elfelejti a szellemi atrocitást, s csak jó tréfaként marad meg emlékezetükben a jégrevü.
Az est folytatásos telediaregénye, Az öreg néne őzikéje, a Winnetou nyomdokain haladt, de ezúttal nem a hős Winnetou mokaszinjának nyomát követtük, hanem Zimonyiné és férje kicsit felejtős, átváltozós bohózatát. Ugyanebben a műfajban a Zengő ábécé betűinek eddig nem ismert megfejtését is megkaptuk (szegény Móra fordult legalább egyet). Ráadásként pedig a Fületlen fiúval kedveskedtek nekünk.
Összességében igen jól szórakoztunk. A lárpúrlár azt hozta, amit vártunk. Itt-ott többet, mint a stúdióban, jobban elengedték magukat, túl mertek lőni az amúgy is messze lévő célon; néha gyengébbre sikeredett egy-egy poén, de ezért szeretjük az élő produkciókat, az esetlegességükért, a megismételhetetlenségért. Nem égtek ki, ugyanúgy röhögnek belül (és néha láthatóan) a legidétlenebb tréfáikon, mint a közönség. Érdemes megnézni!
Budapest Bábszínház, 2006. november 24., 20.30
