A költő semmi esetre sem próféta vagy vátesz a XXI. században.
A papiruszportal.hu archívumából
Szerző: PVÁ, macsinger
1905. április 11-én született József Attila. 1964 óta minden évben ezen a napon ünnepeljük a Magyar Költészet Napját. Talán szerencsésebb életű költőt kellett volna választani (vagy a költők sorsa mindig sanyarú…), de ahogy József Attila nem dúskált anyagi javakban és kora közélete nem vonta keblére, úgy a mai költőknek sem könnyű az életük. Tudjuk, mi történik a fogadatlan prókátorral, ezért inkább megkérdeztük magukat a költőket, hogy szerintük mi a költő ma?
Marno János (szül. 1949)
A költő ma? Egzisztenciális alátaszítódás. Minél egzisztenciálisabb (maga-szerűbb, autisztikusabb, eredetibb stb.), annál alább, hogy szinte maga már magától mélyebbre sem mehet. Reprezentatív antológiában való szereplése után ötezer forint bruttó honorárium. Három szűk ebéd, egy karton önpusztító cigaretta. Egyelőre. Mert jövőre, jósolhatóan, háromezer, ha lesz, ha egyáltalán, s a cigaretta mondjuk hétezer. Megszívja-e még. Persze, az ünnepi dátum kereszt(!)szüléje sem nagyon dúskált földi javakban, normális személyvonatra sem futotta neki, mint tudjuk, a végén. Ám ma, manapság „énnekem, fájdalom, pénzt sem hoz áldatlan énekem”. No és pláne, ha költők egymás közt! Ez azonban szintén nem újdonság. Költészetben ma az az eredeti, hogy ínségét mint eredetét a legsűrítettebben (ld. a német Dichtung – sűrítmény, költészet) képviseli. Szerintem mégis érdemes a „fogyasztásra”, olvasó, ha figyelmes, benne ismerhet rá igazán az őt is tényleg megillető körül(belül)ményekre, ad absurdum: önmagára. Az eltűnőre. Egyszóval a költészet ma nehéz kenyér, majdnem fekete.
Háy János (szül. 1960)
A hetvenes években egy bukott rock-zenész inkább vágyott volna költőnek lenni, mint prózaírónak, mert akkor az, hogy költő, szám volt. Néhány hagymázos futammal több csajt is lehetett szerezni akár egy este is, amikor a prózista csak a maradékból válogathatott, akiket ottfelejtettek az alanyi lírikusok.
Mára némileg megváltozott a helyzet: sokszor közepes prózával is topra lehet jutni, amikor a kortárs líra csúcsteljesítményeire alig-alig jut figyelem. Furcsa mód ez egyáltalán nem vetette vissza minőségben (sőt mennyiségben sem) a magyar költészetet. Az elmúlt tizenöt év bővelkedik a kimagasló produktumokban: Petritől Tandorin át Marnóig és Parti Nagyig, Keménytől, Kovács András Ferenctől a pályakezdő Harcos Bálintig vagy Grecsó Krisztiánig, Tóth Krisztinától Erdős Virágon át Filó Veráig hosszan sorolhatók a jobbnál jobb szerzők.
Szó sincs arról, hogy a költészet méltatlanná vált volna a figyelemre. Inkább a figyelemmel van valami baj. A költészet nem az a kapkodós műfaj. Nem lehet háttérzajnak használni. Az időt nem lehet elspórolni előle, hisz épp ez a lényege, hogy engedi, hogy hosszan tartózkodjunk benne.
Gergely Ágnes (szül. 1933)
A költő semmi esetre sem próféta vagy vátesz a XXI. században. Nem kell, és nem is szabad igét hirdetnie. Munkahelye nem a szószék, hanem az íróasztal. A felhők helyett jobb, ha magába néz: mit végzett aznap.
Mindennap valamennyit írni kell, Thomas Mann, Márai Sándor mintájára. Ez nem mindig sikerül. Akkor az ember kigondol valamit -lehetőleg olyasmit, ami neki is, másoknak is jó. Vagy: nem rossz.
Ezért van, hogy inkább tanárnak érzem magam, mint költőnek – a babitsi ,,Látni, teremteni kell” jegyében.
Tóth Krisztina (szül. 1967)
A költő olyan ember, aki ideje egy részében több-kevesebb rendszerességgel verseket ír, idejének fennmaradó részében pedig azt figyeli, hogy mi az, ami a világban verssé alakítható: az a költő, akinek minden verssé alakítható, még akkor is, amikor nem ír. A költők nem tudnak megélni abból, hogy költenek, bármilyen keveset költsenek is. Én magam ólomüveg ablakok tervezéséből és készítéséből élek, ez jelenti számomra az ún. kenyérkereső elfoglaltságot. Emellett persze fordítok is, főleg francia irodalmat, mikor mi adódik. Emellett anya vagyok, nevelem a gyerekemet, de nyilván akkor is anya vagyok, mikor költök – és viszont. A BKV járművein utas vagyok, a Közlekedési Vállalatot nem érdekli a költészet. (Lásd még: APEH, Díjbeszedő Rt., Fővárosi Gázművek, stb.)
Díszüveg-készítőként már megtapasztaltam, hogy milyen az, ha az embert a kívülállók is a társadalom hasznos tagjának tekintik: szédítő érzés, amikor elhiszik, hogy tényleg dolgozol. Csak le ne bukj. („Képzeld, Géza, láttam az üvegesünket a tévében! Kiderült, hogy költő!”) Vigyázat, sose tudhatod, nem pont egy költővel állsz-e szemben: a legváltozatosabb fedőtevékenységekkel álcázzák magukat, például tanítanak, takarítanak, üvegeznek. A legravaszabbak egyszerűen azt mondják, hogy költő vagyok: ez a tuti, ilyenkor aztán senki sem gyanakszik, hogy hátha tényleg.
Mezey Katalin (szül. 1943)
Kit tekintettek költőnek a korábbi századokban? Azt, aki képes volt az emberi élet fontos tartalmait – saját közössége számára is átélhető módon – kifejezni. A közösség anyanyelvén, nemegyszer – a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért és a nyelv szép lehetőségeiből következően – ritmussal, rímekkel díszítetten vagy az énekbeszéd eszközével.
A költészet lényege, hogy az egyes ember megtapasztalta igazságokra minél többeket ráébresszen. Mert a közös tapasztalat felismerése, a közös tudás erősíti az összetartozást: társakat tudni a fájdalomban, nyomorúságban nagy könnyebbség, az örömben még nagyobb öröm.
A költő minél őszintébben, igazabban, árnyaltabban, minél átélhetőbben és színesebben tudta kifejezni a kimondhatót, annál többen akarták megismerni a verseit, annál nagyobb hír és szeretet övezte. Mert a megtanult vers nemcsak a memóriánk javítását szolgálja, de szavakat ad önmagunk kifejezéséhez. Két ember között a legrövidebb út ma is – a vers. A költő tehát nélkülözhetetlen szerepet töltött – és tölt be – a világban.
Hogy az övé-e ma is ez a szerep?
Mondják, ma kettévált – mint annyi minden – a költő és szerepe. Már a megelőző század nyilvánvaló törekvése volt, hogy ne az „Isten áldotta” tehetség ihletéből kipattant verssorok, hanem professzionális agytrösztök által kontrollált „szöveg” legyen az, amit megaherzek hullámain szétárasztanak a világba. Az, ami feltétlen beépül az agyunkba.
A költő személyes erkölcsi felelősségét átveszik itt is a bizottságok?
Nem veszik át.
Zalán Tibor (szül. 1954)
mi a költő ma. mi a kérdés. talán ez. biztosan ez. mert a ki a költő kérdésre nem lehet válaszolni. azért ez. ma mindenki. költő, aki az akar lenni. senki sem törődik az ilyen szándékokkal. ebből adódóan senki sem költő ma. ha lenne mi, kinek is lehetne lennie. de nem, mióta a lélek szemétdombján sem guberál csak senki. költő az, aki verset ír. mindegy, hogy milyet. mindegy, hogy mi a vers. költő az, ami elveszett. tehát hiánnyal definiálható. a sajátjával. szétszivárgott. visszafolyt. visszafojt. költő, ami másra nem alkalmazható, fogható, használható, kenhető. a semmin marakodó fölöslegesség. nincs köze. maga a köztesség, ami ki lehet, de miként értelmezhetetlen. mi a kérdés? a költő a kérdés. a mi, ha lehetne. a ki, ha volna. ha érdemes lenne. mi a ma. ma a mi. mi a ma költő. ma a mi költő. költő mi a ma. költő ma a mi. ami ma költő. ami költő ma. ma költő ami. ma ami költő. meg így tovább… aztán egyszer, nyilván ott, vagy nagyon közel hozzá: az – ami. a költő.
Podmaniczky Szilárd (szül. 1963)
Szerintem nem tudom. Vagy: szerintem ugyanaz, mint ami eddig volt, csak kevés látszik belőle, el van takarva. Ami látszik, az az, hogy egy ragyogó nyelvi zárvány lett mára a költő, amely zárványban továbbra is ugyanazok az etikai és esztétikai viharok dúlnak. Ily módon a lakosság pillanatnyi leépülését is detektálják. Mert hát nagyot téved az, aki azt hiszi, hogy ez a nyelvi leépülés nem látszik meg rajta. És hát a költőnek nagyon-nagyon rossz ilyen világban élni, legszívesebben nem is írna semmit, mer’ kinek, de aztán elég egyszer megsimogatni a fejét, és ő rögtön azt hiszi, hogy biztatják.
László Noémi (szül. 1973)
Mi a költő
2003
Csukott redőny egy régi házon.
Szurokkal-mézzel mázolt vászon.
Kopott fatörzs az utcaszélen.
Kabátzseben hintázó érem.
Mindenki jóbarátja. Senki.
Parancsra tud sírni, nevetni.
Ismer pecsétes krónikákat.
Komisz, ha úgy esik, hogy árthat.
Mennyekbe száll a déli napban.
Csapatban él, mozdíthatatlan.
Hazug, ha tartja kedve-kénye.
Ha bírja eszmegyűjteménye.
Mindenhol asztalfőre ül.
Ha magányos, sincs egyedül.
Övé a csontok muzsikája.
Ritmusra hull a haja szála.
A szája széle rímre görbül.
Kinéz minden lopott tükörbűl.
Minden kút fenekére lát
s nem ismeri saját magát.
