Bános Tibor: A pesti kabaré 100 éve
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: G. Bogár Edit
Rendkívül szép könyvet adott ki a Vince Kiadó. Címlapján a pesti kabaré legjellegzetesebb figurája, a függönyt fogó konferanszié, aki monoklival a szemén cinkos mosollyal kacsint az olvasóra, csábítja be a kabaréba, a kabaré történetébe, melyet át- meg átfon a hatalom, a fennálló elleni csendes lázadás, az önmagukban is fals és hazug helyzetek, jellemek kifigurázása, a kisember felemelése, érzéseinek, életének értő és érző, ugyanakkor ironikus és szatirikus bemutatása – mindaz, amitől a kabaré kabaré lehet, mindaz, amiért a kabarét szeretjük, mindaz, amitől a kabaré Pesten immár száz éve él és virágzik.
A kabaré mindenestül a miénk. Miénk, egyszerű embereké, legyünk bár áruházi eladók, suszterek, professzorok, írók, autószerelők, mérnökök, banktisztviselők, informatikusok, földmérők vagy ipari alpinisták. Csak ne legyünk hozzá arrogánsak, hatalomvágyók, haszonlesők, kicsinyesek, rátartiak, nagyképűek és főleg buták és sértődékenyek. Mert akkor a kabaréban csak annyi részünk lehet, hogy rólunk fog szólni. A kabarénak ugyanis ez a lényege: a nevetve láttatás. Hogy ez harsány röhejt vagy lágy mosolyt csal ki belőlünk, az sok mindentől függhet: szerzőtől, előadótól, műfajtól, helyszíntől, helyzettől, befogadó egyéntől. A kabarén olykor még sírni is lehet. Egyvalamit nem (lenne) szabad: megsértődni tőle. A pesti kabaré százéves története éppen erről szól: változtak a szerzők, az előadók, (részben) a műfajok, a helyszínek, a helyzetek, és változtunk mi, befogadók is. Egyvalami nem változott: a vidámság, amely persze nemegyszer a keserűséget volt (van) hivatva leplezni és egyben csillapítani. A pesti kabaré legjobbjai soha nem öncélúan nevettettek, nevettetnek, mindig a visszásságokat karikírozzák – persze ki-ki egyéni ízlése, vérmérséklete és tehetsége szerint. Visszásság pedig volt, van és feltehetőleg lesz is bőven Pesten, Magyarországon és a világban. Visszásság lehet helyzet és lehet jellem. A kabaré mindkettőhöz megtalálja az utat, a legemlékezetesebb jelenetek és figurák felvonultatják mind a helyzet-, mind a jellemkomikumot, nemegyszer a kettőt egyszerre.
Bános Tibor nem kevesebbre vállalkozott, mint ezt a könnyűnek és könnyednek látszó, ám a látszat ellenére nagyon is nehéz és igényes műfaj pesti történetét kb. 200 oldalon megírja. Nagy vállalkozás, és nem is mindig tökéletesen sikeres. De tökéletességre törekedni dőreség. A pesti kabaré története a maga sajátságainak tökéletes tükre, de ezt a történetet a „sine ira et studio” elve alapján megírni lehetetlen, legalábbis addig, amíg a kabaré létezik. Vagyis még remélhetőleg igen sokáig. A kabaré mindig a jelennek szól, mindig tele van aktuálpolitikával, még ha vannak is klasszikusai, akiket/amiket nem lehet megunni. Tudjuk, manapság objektívnak lenni a legnehezebb, különösen a politikát illetően. Elszabadultak az indulatok, barátságok, házasságok mondanak csődöt, munkaerő-felvételek hiúsulnak meg, kollégák kapcsolata mérgesedik el a felek politikai nézetei miatt. Ilyen közhangulatban természetes, hogy Bános kabarétörténete is meglehetősen szubjektívra sikeredett, és természetes, hogy az utolsó 10–15 év kabaréjáról nem tud (vagy inkább nem mer) részleteket írni. Így azonban sérül a történetiség elve. Talán jobb lett volna lezárni a történetet valahol korábban, és napjainkról egyáltalán nem írni. De a tartalomjegyzékben a fejezetek hossza már jelzi a szerző óvatos hozzáállását: az 1945 előtti idők 135 oldalt tesznek ki, az 1945–51 közötti 24-et, az 1951–67 közötti 36-ot, 1967–2000 14-et, a 2001 óta eltelt idő pedig mindössze hármat. A korszakokat jelölő fejezetcímek pedig még inkább erősítik ezt a benyomást: 1922–29 „A mosoly trónfosztása. Bohózat minden mennyiségben”, 1967–2000 „Az eltékozolt örökség. A kabaré agóniája” címet viseli. Az alfejezetek címei sem sokkal szerencsésebbek, ráadásul nemegyszer nincsenek is összefüggésben az ott tárgyaltakkal, pl. a Vissza a sanzonhoz! című alfejezet főleg Kabos (Krausz) László pályakezdését mutatja be, bár az első bekezdés valóban ír valamit a sanzonról és a sanzont éneklő művészekről is.
Zavarban a recenzens, ha el akarja helyezni ezt a könyvet. No, nem a könyvespolcon, ott természetesen a kultúrtörténeti tematikájú művek közé teszi. De műfajilag igencsak nehéz besorolni. A kötet nagyon szép kiállítású, sok korabeli fotó és plakátmásolat illusztrálja a szerző szövegét jó minőségű, fényes papírra nyomva. Ám éppen emiatt nem lehet eldönteni, vajon albumot vagy tudományos-ismeretterjesztő művet fogtunk-e kezünkbe. A könyv ugyanis olyan nehéz, hogy huzamosabb ideig kézben tartani szinte lehetetlen: ilyen papírra művészeti vagy fotóalbumokat szokás nyomtatni, melyet az ember lapozgat, olykor meg-megáll közben, de semmiképpen nem folyamatos olvasásra szánják. Ezt a művet azonban olvasni kell – de súlya miatt nem lehet elcipelni a buszra, villamosra, nem lehet ágyban fekve, elalvás előtt élvezni. Ez persze nem baj, meg kell találni azokat a nappali pillanatokat, amikor a kabarétörténet foglalkoztat, s akkor kell kézbe venni, és arra (is) gondolni közben, milyen szép.
Nagyobb gondot okoz, ha nem a külleme, hanem a tartalma alapján akarjuk meghatározni, mit is olvasunk. Nem filológiai igénnyel írt kabarétörténet, mert nem tesz eleget a bölcsészszakmákban megkövetelt kritériumrendszernek, így pl. az idézett kritikák, művek megjelenésének pontos helye és ideje általában hiányzik. Nem teljes a bibliográfia sem: a kötet hátlapján a szerzőnek magának is több olyan, a témába vágó műve van felsorolva, amelyeket az irodalomjegyzék végül nem említ (az remélhetőleg csak a kétszeri kiadás tényének köszönhető, hogy Bános Tibornak a Nagy Endréről írt könyve megjelenési dátumaként az egyik helyen 2000, a másikon 2001 szerepel). Sebaj, nem kell mindenképpen tudományos művet írni, arra a nagyközönség amúgy sem vevő. Tekintsük hát úgy, mint afféle anekdotázó színháztörténetet, mely a pesti kabarét mutatja be! Ahhoz viszont mégiscsak túl tudományos, ahhoz sok benne az olykor akár száraznak is minősíthető, de mindenképpen fontos adathalmaz, felsorolás. Ez a sok adat persze még egyáltalán nem teszi unalmassá vagy éppen nehezen olvashatóvá Bános könyvét, mivel a szerzőnek sikerül úgy elhelyezni őket, hogy akár az amatőr olvasó is érdeklődve mélyedjen bele.
A legnagyobb probléma azonban – mint azt már fentebb is írtam – az arányokkal és az ebből fakadó szubjektivitással van. Ha a pesti kabaré száz évét 211 oldalon írjuk meg, abból nem szólhat(na) kb. 120 egyetlen személyről, az 1967 óta eltelt negyven évet pedig nem lehet(ne) elintézni 15 oldalon. Nem lehetne mellőzni belőle a Rádiókabarét és a különböző tévécsatornák kabaréműsorait, nem lehetne nem megemlíteni a stand up comedy műfaját. Mindezeket nem kell szeretni, és egy történetírónak nem is feladata szeretni vagy minősíteni. De feladata lenne tájékoztatni. A tájékoztatás viszont csak egy darabig alapos: az 1967 utáni időkről alig tudunk meg valamit. Az azt megelőző időszak leírása meglehetősen részletes, bár szívesen olvasnánk a szerzők között valamivel többet például Rejtő Jenőről, akinek jelenetei, bohózatai a maga korában legalább olyan népszerűek voltak, mint légiósregényei. Nem valószínű, hogy a mai közönség ne hiányolná a kabaré történetéből például az olyan figurákat, mint a közelmúltban elhunyt Antal Imre, a leginkább a tévéből ismert Bagi–Nacsa páros vagy éppen a Markos–Nádas duó (igaz, az utóbbiaknak legalább a neve felbukkan egyszer, az említés szintjén). Jenő és Lujza alakját megemlíti ugyan a szerző (ugyanolyan lenézéssel, mint elődjüket, Hacseket és Sajót, akiket ráadásul következetesen össze is kever), de a népszerű előadópárosnak csak az egyik tagja, Major Tamás szerepel a kabaré Bános-féle történetében (bár ő sem ennek kapcsán), Psota Irén nem. Bárdy Györgyről, Gugyerák Alajos megszemélyesítőjéről csak mint pályakezdő fiatalról olvashatunk még 1945-ből. Nem találja meg az olvasó az abszurd humor magyarországi képviselőjét, Galla Miklóst és a Holló Színházat sem. A 2001 utáni évekről szóló három oldal pedig csak valamiféle nosztalgiázás a Nagy Endre-i hagyományok és kor után, egyetlen nevet sem tartalmaz. Sorolhatnánk tovább a fájóan hiányzó neveket és jelenségeket, de talán ennyi is elég, hogy lássuk: koncepciózus válogatást, nem pedig alapos ismertetést kaptunk. Lehet persze arra hivatkozni, hogy csak a színpadi kabaré történetét dolgozta fel szerzőnk – akkor viszont hibás a cím, és hibás az az attitűd is, hogy ezt nem közli valahol a bevezetőben. Az elektronikus média kabarészerzői és -előadói közül egyébként nem egy felbukkant színpadon is, és manapság a tévé és a rádió legalább olyan fontos, mint a színpad. A stand up comedy pedig kifejezetten színpadi műfaj, melynek nálunk ma még nincsenek nagy hagyományai, de egyre több helyen találkozhatunk vele, és talán egyszer kitermeli majd a maga klasszikusait is.
Bános Tibor leginkább Nagy Endréről ír. Nagy Endre neve minden korszakban felbukkan a műben, minden korábbi és későbbi kabaristát vele hasonlít össze, hozzá mér – és hozzá képest mindenki könnyűnek találtatik. Nagy Endre a kabaré világában valóban etalon, valóban legenda még ma is. De nem hihetjük, hogy csak és kizárólag Nagy Endre és társulata képviselt színvonalat a pesti kabaré száz éve alatt, hogy csak az ő nyomdokain haladva lehet kabarét csinálni. Bános olykor olyan kijelentésekre ragadtatja magát, mint pl. hogy Nagy Endre kabaréja mellett még egyet eleve nem lehetett sikeresen és színvonalasan működtetni, holott éppen tőle (is) tudható, hogy Nagy Endrének is volt bukott vállalkozása, és másoknak is volt jó kabaréjuk. Nagy Endrének Adyval való viszonyáról csak annyit tudunk meg, hogy Nagy Endre eleinte nemigen szerette, később Ignotus hatására elismerte Adyt, sőt be is mutatott kabaréjában megzenésített Ady-verseket. Az akkoriban terjedő bonmot azonban kimarad: eszerint a Pestet két Endre irodalma jellemzi, az egyik Nagy Endre, a másik „a nagy Endre”. Salamon Bélával közösen vitt műsoruk kapcsán Bános Tibor minősít, és a Salamon Béla-féle, a „plebejus rétegeknek” szóló kabarét egyértelműen a szelídebb, irodalmibb Nagy Endre mögé utasítja, megvetéssel szólva arról a közönségről, mely Salamon Bélát, a bohózatot és a harsány nevetést részesítette előnyben. Márpedig látható volt, hogy a „magas irodalom” nehezen talált utat a kabarészínpadra, a közönség vagy hagyományos színházba ment irodalomért, vagy kabaréba nevetésért. A kettőt ötvözni nehéz, és nem is feltétlenül a kabaré feladata. Nagy Endre volt a magyar kabaré útnak indítója, speciálisan pesti variánsának kialakítója. Bános viszont piedesztálra emelve egyenesen szentté avatja őt, és Pest humorának minden más szereplőjét – talán csupán Kellér Dezső kivételével – letaszítja a képzeletbeli trónról, melynek szerinte még csak örököse sem lehet senki, legfeljebb bitorlója. Félő, hogy ennek a bálványimádatnak még maga Nagy Endre sem örülne. Talán azt sem írná alá, hogy 1913-ban, amikor Medgyaszay Vilma vette át az addig általa vezetett kabarét, lezárult a pesti kabaré aranykora. Hogy lezárult valami, az kétségtelen. De nevezzük inkább hőskornak: az aranykor az Értelmező szótár szerint „fénykort” jelent, a hőskor pedig „valaminek küzdelmes, de a fejlődésben fontos (kezdeti) szakasza”. Logikai képtelenség, hogy bármi, ami száz évet megér, elérje és le is zárja a fénykorát születése után 12 évvel, s utána még vagy 90 évig élni tudjon. Igaz, Bános szerint az 1967 és 2000 közötti szakasz a kabaré „agóniája”. A színpadon talán, bár ha Hofi Géza több száz előadást megért előadásaira gondolunk, még ez sem biztos. De kaptunk helyette rádiós és tévés műfajokat, és kaptunk új színpadi jelenségeket is: a már említett abszurdot és a stand up comedyt.
És mégis azt ajánlom, olvassák el Bános Tibor könyvét. Olyan korképet kaphatunk belőle az 1910-es, 1920-as, 1930-as évek Budapestjéről, amelyet sehonnan máshonnan, és amelyet egyetlen más nagyvárosról sem lehetne megírni. A kabarénak ez a fajtája sajátosan magyar műfaj, mely nem véletlenül lett világhírű. A kabaré ugyan Párizsból indult el világhódító útjára, de nálunk fejlődött azzá, amiként ma gondolunk rá – ez a gondolat mindenki számára más és más, nem is definiálható igazán, és mégis tévedhetetlenül tudja minden magyar, mi is a kabaré. Bános Tibor sem ad meghatározást, a kezdeti korszakról szólván ugyan leírja, mi minden volt az előd, és miért más a kabaré, de hogy valójában mi is a kabaré, hiába a téma szakértője, ő sem tudja megmondani. Talán nem is kell, elég megismerni a pesti kabaré száz évének történetét, mely tele van a hatalommal és egyes begyepesedett agyakkal folytatott küzdelemmel, és máris előttünk egy valamivel árnyaltabb kép, mint ami addig a fejünkben élt. Már csak ezért is érdemes áttanulmányozni a könyvet. No meg nem utolsósorban a remekül összeválogatott képekért, melyeket Burda Zita szerkesztett magas színvonalon, a kabarétörténetből áradó műfajszeretetért, a korai szakaszok alapos bemutatásáért. Ami pedig a maihoz közelítő időket és magát napjainkat illeti, lapozzuk fel inkább saját memóriánkat.
Bános Tibor: A pesti kabaré 100 éve
Vince Kiadó, Budapest, 2008
Szerkesztette és szakmailag ellenőrizte: dr. Sirató Ildikó
Tervezte: Ducki Krzysztof
Képszerkesztő: Burda Zita
Kötött, 224 oldal, 19,5×24,5 cm
ISBN: 9789639731424
