A legszebb magyar versek – határokon innen és túl
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Fűzfa Balázs
A 12 legszebb magyar vers elnevezésű konferencia- és könyvsorozat immár a 6. állomásához érkezett. Április 23-án 12 órakor a vajdasági Szabadkán – Kosztolányi szülővárosában – rendeztük meg az immár hagyományossá vált Nagy versmondást, melyből tévéfelvétel is készült. Az első ilyen film a szombathelyi „Apokrif-kórus”-ról szólt 2008 tavaszán, 1300 középiskolás diák felemelő élményt nyújtó versmondásával.
Azóta háromszáznál is többen szavaltuk el a Szondi két apródját a legméltóbb helyen, Drégely várában, mintegy ezren Babits Mihály Esti kérdését az esztergomi Bazilika lépcsőin s hatszázan a Levél a hitveshez-t Abdán, Radnóti Miklós meggyilkoltatásának helyszínén (ahova még körmendi iskolások is elzarándokoltak, hogy résztvevői lehessenek e felejthetetlen eseménynek). A Nagy versmondást most is, mint minden alkalommal, Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész, a Weöres Színház igazgatója vezényelte nagy beleéléssel és alázattal.
A hatéves programsorozat lassan visszaérkezik Vas megyébe: 2011-ben Berzsenyi, 2013-ban Weöres Sándor egy-egy költeménye lesz a témája a közös versmondásnak és a konferenciának. Legközelebb, idén ősszel – szeptember végén – Nagy László jól ismert költeménye, a Ki viszi át a Szerelmet kerül terítékre Ajkán és Iszkázon.
Szabadka a magyar irodalom- és kultúrtörténet egyik legjelentősebb városa: nemcsak Kosztolányi Dezső, hanem unokatestvére, Csáth Géza is itt született. Mindketten a magyar irodalom modern korszakának meghatározó jelentőségű alkotói voltak. Csáth ma is népszerű a középiskolások, sőt, a filmrendezők körében is: az utóbbi években több feldolgozás is készült műveiből. Kosztolányi pedig a ma emberének életérzéseit talán a legteljesebben megragadni képes író, költő. S munkássága abban is különös jelenség a magyar irodalomban, hogy nemcsak költőként tartozik a legnagyobbak közé, hanem regényíróként is olyan remekművek létrehozója, mint az Édes Anna vagy az Aranysárkány, s novellistaként olyan gyöngyszemek megalkotója, mint a Fürdés vagy A kulcs.
A Hajnali részegség kétségtelenül a magyar irodalom egyik legszebb, sokak szerint „a” legszebb verse. Szabadkán hatszázan elmondani önmagában is élmény lett volna, de a program rendszeres résztvevői számára még inkább felejthetetlenné tette az eseményt, hogy most jártunk először a Nagy versmondással a határainkon kívül. Megrendítő volt a világhíres, szecessziós Városháza falai tövében valami olyasmit tenni, ami ugyan látszólag perceken belül semmivé foszlik majd a valóságban, ám mégis örökkévalóvá kövesül amott belül, a lelkekben. Azokban a lelkekben, akik itt élnek, vagy „kövek és göröngyök közt botolva” eljöttek megnézni az eseményt Izraelből és az USA-ból éppen úgy, mint Budapestről, Szegedről, Veszprémből, Piliscsabáról, Szombathelyről s még megannyi magyar városból, egyetemről. Mert professzorok, doktorjelöltek, egyetemi hallgatók, tanárok, diákok és szabadkai járókelők lelkesen szavalták egy nagy-nagy magyar költő amott olykor talán már idegennek tűnő, ám mégis megint otthonosan csengő szavait: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, / de pattanó szívem feszítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. / Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”
Ma már elmondható, hogy a több száz fős közös versmondások hagyományt teremtettek ezen a tájon az utóbbi években. Azt hiszem, különösen egyetértenek ezzel a kijelentéssel azok, akik velünk voltak az idei magyar kultúra napján a körmendi színházban, vagy azok, akik március 15-én együtt mondták el velünk a Nemzeti dalt Szombathelyen. Életkorra, felekezetre, pártállásra való tekintet nélkül. Hiszen a költészet nem más, mint az egymásértés lehetősége az ember számára. A közös versmondás visszavezet bennünket oda, ahonnan ez a művészet, az irodalom elindult: az ősi, szóbeli, közösségi, derűvel övezett élményszerzéshez.
Hajnali részegség-konferencia, Újvidék, 2010. április 23–25.
A szabadkai Nagy versmondást három napos tudományos konferencia követte az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén Kosztolányi Dezső verséről. Azon a tanszéken, amely nemcsak fél évszázados szakmai múltjára tekinthet vissza büszkén, hanem olyan szellemi műhelyként gondolhatja el magát, amely meghatározó volt a huszadik század második felének magyar értelmiségi közgondolkodásában. A tanszéket egy igen jelentős magyar író, Sinkó Ervin alapította 1959-ben. őt nemcsak a középiskolások, de a magyartanárok is alig ismerik ma már, hiszen az egyetemi tananyagnak sem része a munkássága. Holott talán ő tekintett először a modernség szemüvegén keresztül például a Csokonai-életműre a költőről szóló szabálytalan monográfiájában. Optimisták című nagyregénye pedig, mely a Tanácsköztársaság idején játszódó kulcsmű, minden magyar értelmiségi örök döntéshelyzeteiről szól. Manapság pedig talán még ennél is érdekesebb az eme regény „ki nem adatás”-ának történetét feldolgozó Egy regény regénye című, könyv terjedelmű esszéje, amely a posztmodern korban később divatossá vált szemléletben fogant: a mű születés- és kiadástörténete adja az elbeszélés tárgyát…
A hatvanas-hetvenes évekből legjelentősebbként az Új Symposion című folyóirat körét tartjuk számon Újvidékhez kapcsolódóan, illetve a Híd című folyóirat törekvéseit. De ekkor indult a szenttamási legendákat örökkévalóvá fogalmazó Gion Nándor is, aki Latroknak is játszott című kötetével (benne a Virágos katonával és a Rózsamézzel) az egyik legjelentősebb prózafordulatot jegyzi a hetvenes években.
Az újvidéki magyar tanszék irodalomtudományban a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a modernizáció bölcsője volt. ők vetettek először fényt olyan életművekre, mint Kosztolányi Dezsőé (Bori Imre) vagy Ottlik Gézáé (Bányai János). Több olyan kérdésfeltevés is megerősödött gondolkodásukban, amelyek mára az irodalomértelmezés megkerülhetetlen szempontjaivá váltak. Ilyen például a rövidtörténet (Thomka Beáta) és a tér poétikája (Faragó Kornélia) vagy a művészregény kérdései a huszadik századi magyar irodalomban (Harkai Vass Éva). E különös tény – ti. hogy olykor a periféria a centrum – magyarázata, hogy a szerb nyelv közvetítésével az irodalomtudomány Nyugatról induló modern törekvései előbb jutottak el Újvidékre, mint a budapesti tanszékekre és intézetekbe – továbbá a viszonylagos szabadság titói időszakában itt valamelyest tágabbak voltak a kimondhatóság határai.
Szegedy-Maszák Mihály akadémikus – a magyar irodalomtudomány és irodalompedagógia szintén a hetvenes években induló új hullámának jeles képviselője – új Kosztolányi-monográfiájának egyik bemutatóját is ezen a konferencián tartottuk. Nyitó előadásában a professzor azt mondta el, „ami a monográfiából kimaradt”. Egyike ő azoknak, akik a legmagasabb tudományt is közérthetően tudják megragadni – így tett a magyartanítást megújító, a hetvenes évek végén megjelent középiskolai tankönyveiben, s így tesz most Kosztolányi-könyvében is.
A Hajnali részegségről az újvidéki tanszék hét oktatója és hallgatója mondta el nézeteit valamilyen kiemelt szempont alapján. Külön színfoltot képeztek mindannyian a majdnem 40 előadó között egységes – ugyanakkor nem erőltetett! – szemléletmódjukkal. Hasonlóképpen testesítettek meg egy egész „iskolá”-t azok, akik a Kovács Árpád professzor-féle nyelvszemlélet híveiként vizsgálták a verset, illetve azok, akik poétikai szemlélődésük eredményeit mutatták meg tanulmányukban.
A vasárnap mindig a módszertani előadásoké ebben a programban. Ezen alkalommal különösen eltűnődhettünk azon, hogy a vajdasági magyartanításnak vajon miért nem része ma már a Hajnali részegség című vers, hogy Újvidéken ezt a nyelvet 2010-ben mindössze 12 ezren beszélik…
S azon is eltűnődhettünk az itt szinte szorossá keskenyedő Dunán 1999-ben (!) lebombázott, majd újjáépített, karcsú híd büszke ívén végigfuttatva tekintetünket az időt fordítva mutató erődóratoronyig (mert a hajósok így jobban látják a mutatókat): vajon mily különös elegye sorsnak és véletlennek, hogy a túlparti Péterváradon született az a Jellasics bán, aki egykoron felavatta a kőszegi alreáliskola épületét…?
