Harminchárom szlovák népmese
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: keszegi
Az idén tavasszal a Magvető Kiadónál megjelent Harminchárom szlovák népmesét mutatták be október 14-én az Annóban. Az apropót az adta, hogy Kun Fruzsina illusztrációiból nyílt kiállítás a mesebolt galériájában, ahol legjobb gyermekkönyv-illusztrátoraink munkái láthatók folyamatosan egy-egy kiadványhoz kapcsolódóan. A bemutatón Závada Pál olvasott fel az általa átírt mesékből, Agócs Gergely pedig zenélt és mesélt. Az Anno stílszerűen sztrapacskával vendégelte meg a mesebarátokat, amihez Arany Fácán is dukált.
A magyar és a szlovák nép kapcsolatát vizslatva természetesen nem lehet elmenni bizonyos történések mellett, például a dunaszerdahelyi kommandósakció elevenen él a szurkolói és nem szurkolói emlékezetben, ez a legutóbbi, San Marino elleni válogatott mérkőzésen is rigmust ért. A borivók, mint jómagam is, a „tokaji” elnevezés elbitorlásán morognak, mások a nemzeti címer elorozását, a nyelvtörvényt vetik fel és vége-hossza nem lehetne a magyar gravamináknak – a másik oldalon pedig hasonló listát sorolhatnának.
Azonban a sértettség is rossz tanácsadó, és Závada Pál író azon a véleményen van, hogy a két nép közötti évszázados kapcsolatot más húrokat pengetve kell helyreállítani, elmélyíteni. Szociográfiai munkájában (Kulákprés) ennek tudományos igényű példáját láttuk, de regénytrilógiája is e magyar-tót gyökerekből indul ki. Ha a párna nem is közös, a két nép múltja és jelene igen. Ezt a természetes együttélést és egymásrautaltságot bizonyítja a Harminchárom szlovák népmese is, amelynek darabjait Závada Pavol Dobšinský és Samuel Czambel népmesegyűjteményéből (Zlatý fond – Aranyalap) vette, és formálta a maga képére. Ez ma már korántsem okoz akkora felhördülést, mint Benedek Elek idejében, amikor is számos szobatudós az autenticitást kérte számon a mesemondón. Elég ha Parti Nagy Lajos átírt meséire gondolunk, és ha megpiszkáljuk Elek apó szövegeit, nem nehéz szoros hasonlóságot kimutatni a szövegvariánsok között („Mert az a vőlegény nem aranyruhába öltözött úr volt, hanem egy tizenkét fejű sárkány, amely ha megforgatta tizenkét szörnyű farkát, akkor úgy elvakította bárki ember fiát…” – „Béjő a sárkány nagy derendóciával, nagyokat szimmogtat az orrával” – „…ezek a kórászkó falusiak csörgették az üres üveget, szítták az orrukat, álltak sorba megszokásból” – ha utóbbiból nem lógna ki a KGST-lóláb, nem is lenne egyszerű feladat eldönteni, melyiket ki mikor vetette papírra*).
Visszatérve a Harminchárom… szövegeire, népmesekincsünk nemcsak hasonló, hanem egy tőről fakad. Mátyás király okos lányától kezdve sok meseszereplő ismerős és visszaköszön (köszön is meg nem is) a bírótól a bolondig, a hercegtől az ördögig. Ahogy az emberek, a történelem, a napi problémák azonosak/hasonlók Közép-Európában, úgy a népmeséink is, ennek ékes bizonyítéka a Magvető kiadványa. Závada többnyire a népmese szoros műfaji korlátai között maradva ízesen színezi a meseszövetet, be-besuvasztva egy-egy szlovák/tót kifejezést a szövegbe (például a szélhámos „klamár” a 13. mesében, a szűz pedig „panyicska” a 26.-ban). Nem esik neki nehezére egy-egy nyelvi fricska sem. Ha már Aranyalap és az Annóban Arany Fácánt (Zlatý Ba¾ant) lehetett a bemutató utáni sztrapacskafeltálalás után inni, nem feledkezett meg aranyszájú száguldó riporterünkről sem: „Hoppácska. A bíró urak elgondolkodtak, észre tértek, és elismerték, hogy a főtt tojásból nem kelhet ki csirke.”
A kötet értékét növeli a gazdag illusztráció, Kun Fruzsina a tőle megszokott érzékenységgel, a történetek kontúros, karakteres élét a saját stílusával oldva, enyhítve nagyon jól ellenpontozza a szöveget. A halvány, archaizáló illusztrációk finoman illeszkednek e mesékhez. Külön meg kell említeni, hogy jó ötlet a címek alatti miniatűr kép, „ikon”, ami a mai digitális világnak mutat egyfajta állóképes fityiszt („így utalok én”).
Az Annóban pedig sok érdeklődő örömére Závada nem olvasta, hanem elmesélte a nemrég a Mesegítő Dankó utcai felolvasásán is nagy sikert aratott Ének az ellopott bikaborjúról-t és a szélhámosról szólót. Hogy ne legyen annyira száraz az est, Agócs Gergely több hangszeren is játszott, köztük fujarán is, ami mindig – ezúttal is így történt – felébreszti a kicsik kíváncsiságát. A zenész-népzenekutatót nem kellett sokáig győzködni arról sem, hogy a szlovákul előadott balladát magyarul is elmondja. Az Anno vezetői pedig arra is figyeltek, hogy ne csak szellemi táplálékkal szolgáljanak, ne lehessen beszuszakolni tucatnyi száraz könyvbemutató közé az estet: sztrapacskával és Arany Fácánnal vendégelték meg a megjelenteket (telhetetlenség: a következő alkalommal, remélem, kapusznyik is lesz!). Secko jedno, mit írnék még ugyanazt ragozva: a szokásos, szó szerint színes-színvonalas könyvbemutató zajlott a meseboltban.
