a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
Ámulatból esünk bámulatba, vagy fordítva. Szinte már követhetetlen, melyik világsztár, zenekar, karmester lép fel a Művészetek Palotájában, most a tavaly óta elindított Budapesti Wagner-napok borzolták a kedélyeket és érzékeket. A Müpa és a Magyar Rádió közös, nagyszabású produkciója nemcsak azért rendhagyó, mert a legnagyobb Wagner-énekeseket hallhattuk, hanem azért is, mert a rendezés új koncepción alapul, ráadásul nem a hagyományos, bordó bársonyszékes, díszes operaházak egyikében adták a műveket, a huszonhat évig készült A Nibelung gyűrűje első két operáját. Fischer Ádám egy olyan rendezési elvet képzelt el, hogy több énekes énekelhessen egy szerepet, azonos színpadkép és rendezés mellett.
Rendhagyó két előadásról van szó, magam fordított sorrendben láttam a zenedrámákat. A színpadkép mindkét esetben a minimal art követelményeinek tett eleget. A színpadon egy kis színpad állt, melytől egy lépcső vezetett fel a többfunkciójú falhoz, a nagy színpadtól a kicsiig ferde, üvegszerű emelvény vezetett. Ezt tetszés szerint lehetett világítani, a vér színétől kezdve a tavasz vagy az arany jelképéig. A falra lehetett vetíteni, tükörként, árnyjátékként, a Rheingoldban bábos paravánként is szolgált. Az emelvény mellett néhány szék állt az előadóknak. Az énekesek csak jelzésszerűen játszották a történetet, pátosz nem volt, a helyhez és a díszletekhez sem illett volna. Azonban táncosok is közreműködtek, természetesen a 21. század kezdetének stílusában. (Sajnálatos módon ez nekem leginkább a Megatánc című műsort juttatta az eszembe, bár abból csak perceket láttam.) Az énekesek ruhája sem a hagyományos, sokszor kényelmetlen jelmez volt, a férfiak öltönyben-nyakkendőben, a nők elegáns ruhában, de nem feltétlenül estélyiben énekeltek. A rendezés Michaela Schuster nagy érdemének tartom, hogy korszakokon átível: az ősi Nibelung-mítosz mai érzelmekkel, mai kifejezőeszközökkel, romantikus szerző tollából, ez is egyfajta összegzés.
A kezdés és a felvonások előtt bayreuthi szokás szerint a Müpa előcsarnokának emeleti kis folyosóján a rézfúvósok fanfárja hívta fel a közönség figyelmét a „bevonulásra”.
A walkür (helyesen A valkűr vagy Die Walküre) bevezető zenéje forrongott az indulattól, kifejező volt, de a Tűzvarázsig, az elejétől a végéig ingadozó teljesítmény mutatott. A csellószóló kecskevibratója, az oboa kezdetben éles hangszíne, a rézfúvósok kelleténél több pontatlan belépése zavaróan hatott. Fischer Ádám végig vehemensen vezényelt, jelenlétével, pontos beintéseivel bátorította a zenekart.
Christian Franz Siegmund szerepét énekelte. Tolmácsolását a visszafogottság jellemezte, csak a II. felvonásban lett határozottabb, az igazi szerelem végre kifejezésre jutott. Kezdetben nem a hőst, hanem egy bizonytalan, maga sem tudja, mit akaró kamaszfiút éreztem (Monológ és Tavaszi dal az I. felvonásból). Nem a színészi alakításból, hiszen ennél az előadásnál erre nem fektethettek nagy hangsúlyt, hanem hangszínéből, zenei formálásából. Darabbeli szerelme, ikertestvére, Michaela Schuster jóval kevesebb Wagner-szerepben lépett föl. Sieglinde mint az örömtelen házasság elszenvedője, majd az igaz, tiltott szerelem megélője gondosan formált, átélt volt, Schuster hangszíne erre a szerepre illik. Hunding – Walter Fink wagneri basszus, nagy ívű hangja képes volt kifejezni a gyűlöletet is. Németh Judit mindkét drámában Frickát személyesítette meg. Darabbeli isteni léte ellenére az emberi tulajdonságokat hangsúlyozta, (jogosan féltékeny) női mivolta nem volt kétséges, szembe mert szállni Wotannal. Wotan alakítója, Thomas Konieczny a szereppel nem tudott mit kezdeni. Nem éreztük fenségesnek, mindenhatónak, kis termete a kezében tartott dárda miatt – és főleg a szerepformálástól – nem sugallta Wotant. Különösen Brünnhildével való vitájában éreztem a különbséget, hiszen Linda Watson Brünnhilde szerepében káprázatos volt első megjelenésétől (Ho-jo-to-ho – Brünnhilde harci kiáltása, II. felvonás). Drámai erejű hangja – mely nem korlátozódott csak a fortékra – tökéletesen kifejezte a mondanivalót. Termete, szőke haja csak erősítette az érzést, hogy egy isteni jelenséggel találkoztunk. A valkűrök teljesítménye viszonylag egységes volt, bár a hangszín, hangerő vegyes benyomást keltett.
A rendezés szívesen bevont más művészeti ágakat is. A videobejátszásokból a legtalálóbb számomra a II. felvonásbeli hegy várrommá olvadása volt. Az árnyakkal való ábrázolás (kutya, farkas, holló) nemcsak a Gesamtkunstwerk, hanem a minimalizmus irányát is mutatta. A táncososok szerepe azonban nekem talányosnak tűnt. Azt értettem, hogy a színpadon szereplőknek megvolt a táncos megfelelője, de a mozdulatokat nem mindig tudtam megfejteni. A lassan sétáló jelenet túl sokszor ismétlődött, a darab tetőpontjánál pedig a táncosok és az énekesek zsúfoltság benyomását keltették: a lépcső tetején kerülgették egymást.
A Rajna kincse minden tekintetben élvezetesebb, ötlettelibb volt. A cselekmény is pergőbb, meseszerűbb, több fontos szerepet írt Wagner. A zenekart mintha kicserélték volna, igaz, a második előadást láttam, sziporkázó megoldások segítették a megértést, persze itt is volt számomra érthetetlen vagy kevésbé sikerült kép. A jó négyperces Esz-dúr akkord alatt szépen megtelt egy akvárium (koszos vízzel) a vetítőfalon, majd a rajnai sellők jelentek meg: az első mint egy medúza érkezett, haja úgy lebegett a vízben, a túl hosszú víz alatti léttől mindhárom úgy nézett ki, mint egy merev tekintetű hulla. A két óriás, Fafner és Fasolt két bábfejként tűnt föl, egy félig nyitott tenyérrel együtt, alig fértek be az ajtón. A bábok szemöldöke mozgott, mikor valamelyikük énekelt, bár néha – megtévesztésként? – mindkettőé, vagy azé, aki nem énekelt. Alberich átka alatt rúna(szerű) jeleket láthattunk, s nem értettem a piros ruhás ember jelenlétét egyik operában sem. A Walhalla kezdetben egy daru, majd egy sok üvegablakos, négyzethálós irodaház képében, nem éppen egy isteni üdlak, Csokonait idézve. A közönség James Johnson viszont hálásan fogadta a Nemzeti Színház megjelenését a plexifalon.
Nemcsak a zenekar, a rendezés, a táncok és a videoinstallációk, hanem az énekesek is egységesebbek voltak. Csak kiemelkedőkről lehet beszélni – a jók közül. Wotant James Johnson keltette életre. Igazi főistenként énekelt és viselkedett, még zakó nélkül is. Hangja kiegyensúlyozott, minden tartományban kiegyenlített, játéka lenyűgöző. Fricka szerepében Németh Judit remekelt a Rajna kincsében is, a női praktikák ismerője, nagyravágyó, de reális, mindezt maradéktalanul tudta ábrázolni. Erda szerepében Hanna Schwartz lépett fel. Ez az eltéveszthetetlen hang (és arc) sajnos nem kellő mélységgel párosult. Fasoltot Thomas Jesatko énekelte szép, nagy vivőerejű hangon. Halála sokkoló volt a kivetített vörös, lefolyó foltok miatt. Fafner, a másik óriás a finn Yirki Korhonen volt, talán kevésbé meggyőző, mint Fasolt. Froh (Fekete Attila) és Donner (Olaf Bar) szerepüket jól alakították, a féltő testvér kis szerepét gondosan énekelték. Mindkét törpe (Mime: Herwig Pecoraro, Alberich: Hartmut Welker) színészi játéka, Alberich lemondása a szerelemről a hatalom érdekében és Mime szintén beteges hatalomvágya kivételes volt, törpe mivoltukat hangjuk játékával is alátámasztották. Freia Herczenik Anna volt, érzékeny, de határozott, csengő hangja éreztette a félelmet, a kétségbeesést. A rendezői felfogás szerint Loge került a középpontba. Christian Franz színészi vénája – még az adott elképzelések keretein belül is – világszínvonalú. Elhisszük neki, hogy ő a legfőbb, legpraktikusabban gondolkodó, aki Wotant és családját is kihúzza a kátyúból. Az énekesi és színészi tehetség itt érvényesült igazán, talán a négy estén való szereplés nyomasztotta a művészt.
Mindkét előadás telt házzal ment, a magyar zeneélet kiemelkedő képviselői mellett a 9-ein Sólyom László is megjelent. A két dráma közül A Rajna kincse világszínvonalú volt. Jövőre mind a négy darabot hallhatjuk a Ringből, biztos vagyok benne, hogy új ötletekkel, kiváló énekesekkel.
Budapesti Wagner-napok
- június 8. péntek, 16.00 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Wagner: A walkür – zenedráma három felvonásban, német nyelvű előadás
Siegmund: Christian Franz
Hunding: Walter Fink
Wotan: Thomas Konieczny
Sieglinde: Michaela Schuster
Brünnhilde: Linda Watson
Fricka: Németh Judit
Helmwige: Wittinger Gertrud
Gerhilde: Somogyi Eszter
Ortlinde: Ardó Mária
Waltraute: Fodor Gabriella
Siegrune: Várhelyi Éva
Rossweise: Bokor Jutta
Grimgerde: Bakos Kornélia
Schwertleite: Kovács Annamária
A zenekart betanította: Kovács László
Zenei munkatársak: Bartinai Gábor, Richard Lewis, Petheő Zsolt
Rendező/díszlettervező: Hartmut Schörghofer
Koreográfus: Teresa Rotenberg
Fénytervező: Andreas Grüter
Video: Momme Hinrichs, Torge Møller (fettFilm)
Jelmez/bábtervező: Corinna Crome
Dramaturg: Christian Martin Fuchs
Díszletasszisztens: Markus Boxler
Közreműködik: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Karmester és művészeti vezető: Fischer Ádám
- június 9. szombat, 18.00 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Wagner: A Rajna kincse – zenedráma négy képben, német nyelvű előadás
Wotan: James Johnson
Donner: Olaf Bär
Froh: Fekete Attila
Loge: Christian Franz
Fricka: Németh Judit
Freia: Herczenik Anna
Erda: Hanna Schwarz
Alberich: Hartmut Welker
Mime: Herwig Pecoraro
Fafner: Jyrki Korhonen
Fasolt: Thomas Jesatko
Woglinde: Korondi Anna
Wellgunde: Gémes Katalin
Flosshilde: Schöck Atala
A zenekart betanította: Kovács László
Zenei munkatársak: Bartinai Gábor, Richard Lewis, Petheő Zsolt
Rendező/díszlettervező: Hartmut Schörghofer
Koreográfus: Teresa Rotemberg
Fénytervező: Andreas Grüter
Video: Momme Hinrichs, Torge Møller (fettFilm)
Jelmez/bábtervező: Corinna Crome
Dramaturg: Christian Martin Fuchs
Díszletasszisztens: Markus Boxler
Közreműködik: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Karmester és művészeti vezető: Fischer Ádám
