Olvas(s)atok – „Kétsíkú valóság”, Franz Kafka művészi kifejezőeszközei

a papiruszportal.hu archívumából [2005]

Szerző: Kurucz Andrea

„Ahhoz, hogy szimbólumokat értelmezni, »lefordítani« lehessen, három dolog szükséges. Maga a szimbólum, a tartalom, amelynek szimbóluma, végül jelkulcs e kettő között. Kafkánál a gondolati tartalom vagy érzésállapot, amelynek képeit elénk vetíti, sosem tárul elő egyértelmű világossággal, ezért szimbólumaihoz egyértelmű jelkulcs nem található.” [1]

A Monarchia hivatalainak szürke élete, az ismeretlen feljebbvaló üres tisztelete, a munka automatikus, gépies elvégzésének kényszere, az emberek egymástól való elszigetelődése az elidegenedés egyik formája. Kafka úgy érezte, hogy ez az elidegenedés nemcsak embertársainkkal szemben érvényes, hanem önmagunkkal szemben is.
Az író balesetbiztosítóként a munkások munkahelyi sérüléseivel, anyagi veszteségeinek kárpótlásával foglalkozott. Első kézből tett szert tapasztalataira, itt „ismerte meg” műveinek szereplőjét, a megalázott és elfásult embert, az elidegenedés áldozatát.

A per

Mi a bűne? Kérdezhetnénk első olvasásra. Mit tett Josef K., hogy ilyen igazságtalan, érthetetlen véget kellett érnie? Kafka talán leghíresebb műve A per, amely hiánytalanul tartalmazza azt a bizonyos „kafkai”-t, amelyet az elemzések előszeretettel emlegetnek. De mit is takar ez a megnevezés?
Kafka módszere, a „két valóság” vagy „kétsíkú valóság” egybejátszatása ebben a művében jelenik meg legérzékletesebben. A mű reggeli ébredéssel kezdődik, ahogy Kafka több elbeszélése. A regény elejétől kezdve a két közeg, a két valóság, amelyben Josef K. mozog, teljesen egybeforr, szinte szétválaszthatatlan, és éppen ez adja Kafka sajátos ábrázolásmódját, mi olvasók ezért állunk értetlenkedve a furcsa történet előtt. A hiteles kispolgári környezetben, ahol Josef K. a szobalánytól várja a reggelit, és ahol Grubachné, a háziasszony állandóan sopánkodik, ahol Josef sikeres banki tisztviselő, nem kelt feltűnést a két törvényszéki szolga megjelenése, a letartóztatás. Nem következik ezután felháborodás. A két közeg így a kafkai külvilág és a személyiség találkozása, ebben az esetben a törvényszék és Josef találkozása. [2]
Az emberek a láthatatlan törvény hálójában keveregnek-kavarognak. Senki sem tudja megmondani, hogy mi a törvény, hol van, ki képviseli, mit képvisel, de mindenki természetesnek tartja, s egyben tudat alatt tart tőle, ez pedig abszurd.
A nők is elsősorban az önzés, a nyugtalanság, a szenny képzetét hordozzák magukban. Kapcsolatuk K.-val nem harmonikus, inkább érzelmektől mentes, közönséges, hiányzik belőlük az igazi szenvedély, az őszinteség. [3]
Kafka elbeszélésmódja tárgyilagos, személytelen, nem kommentálja a történéseket, ezzel az egész mű groteszkbe hajlik át, hiszen a szerző nem foglal állást, nem magyarázza meg az olvasó számára hihetetlen és érthetetlen történéseket, sőt, mivel mindent a legtermészetesebben kezel (természetes, hogy Josef bűnös), az olvasót elbizonytalanítja, meghökkenti.
Fontos eleme a műnek az izoláció, amely mindegyik szereplő jellemvonásának részévé válik. Josef külön él családjától, a festő egy magas, elhagyatott kis lyukban tengeti életét, az emberek a hivatali irodák előtt várnak, bár tömegben, mégis teljesen el vannak vágva egymástól. Végeredményben az elszigeteltség is az elidegenedés része.
Másik fontos motívuma A pernek a hierarchia perspektíváinak megváltozása. A mű elején Josef K. a társadalmi hierarchiában viszonylag magasan áll, jó állása van, jól keres, hivatalnoktársaival szórakozni jár. Ahogy viszont egyre haladunk a végkifejlet felé, mindez megváltozik. A változás legszembetűnőbb megnyilvánulása a dómi jelenet, ahol a pap a szószékről szólítja Josefet, úgymond leszól hozzá, s így is érezni lehet a szintbeli különbséget: mintha maga Isten szólítaná a hőst. Az alá- és fölérendeltség másik példája az ügyvéd, Leni és Block úr esete. Ebben az esetben Block úr az, akit kegyetlenül megaláz az ügyvéd, s Leni és Josef K. számára ez nem tűnik sem ridegnek, sem igazságtalannak.
Josef K. bűnössége talán a „rendszer” elfogadását jelenti? Miért ez a bűne? Kafkát olvasva szinte hozzászokik az olvasó ahhoz, hogy várja a paradoxont, a dolgok egymásba ütköztetését. Elfogadja a rendszert, amelyben él, a láthatatlan irányítók és a láthatatlan törvények alapján. Nem választ, hanem elfogadja, ami felkínálkozik neki, így elítélik. Ha viszont választana, ellenszegülne a rendszernek, akkor is bűnösnek találnák. Ez abszurd, ezért úgy tűnik, nincs kiút.

A fegyencgyarmaton

A mű középpontjában a kivégző gépezet áll, amely a tiszt elmondása szerint tökélyre fejlesztett találmány, az emberi géniusz megtestesülése. Az Utazó részletes leírást kap a gépezet minden mechanizmusáról és fő funkciójáról: „(…) nem az elítélt azonnali megölése a célja, hanem úgy általában a tizenkét órán belüli halál; a fordulópontot a hatodik órára időzítjük.” A szerkezet „iróniája” számomra azon tény, hogy az ember az általa alkotott gépezet, mechanizmus áldozatául esik. Ez az ember örök, időtlen hibájának tűnik.
Ahogyan Josef K., az elítélt sem tudja, hogy miben is vétkezett, ki ítélte el, és hogy mely törvényeket kellett volna betartania. A mű nyelvezete szintén tárgyilagos, érzelem nélküli ismertetése a cselekményeknek.
A gépezet bemutatása egyfajta fura múzeumi tárlatvezetéshez hasonlít, melynek során megcsodálhatjuk az ember alkotta művészeti alkotás egyes elemeit. Groteszknek hat, ahogy a tiszt időt hagy arra, hogy az utazó pontosan szemügyre vehesse az alkotmányt. Rendkívül előzékeny, emellett pedig éppen kapóra jön egy alany a demonstrációra: az elítélt.
A nő mint negatív „jelenség” ebben a történetben is feltűnik: „A parancsnok és az őt befolyásoló nők miatt menjen tönkre egy ilyen életmű?” A tiszt a gépezetre és az „ítélkezési módszer” beszüntetésére gondol. Számára ez a tett „embertelenség”. Erősen abszurd, hogy egy embertelen gépezet megszüntetése embertelen tett lenne.
A mű végén a helyzet megfordul, az őrület határán a tiszt maga mutatja be a gép működését, amibe belehal. A leginkább abszurd, amit a tiszt a testére írat: „Légy igazságos!”
„(…) amit mindenki megtalált a gépezetben, azt a tiszt nem lelte meg.” Talán mégsem olyan tökéletes a rejtett törvények által irányított világ?

Az éhezőművész

A Kafka halála után megjelenő elbeszéléskötetben három parabola szól a művészet helyzetéről. Ezek közé tartozik Az éhezőművész is. Új vonásként jelenik meg ebben a három novellában, hogy nem a magányos tépelődések és lelkiismereti konfliktusok állnak a középpontban, sokkal inkább a közönség és az olvasó, a művész az ő nézőpontjukból. A novella az író egyik legérettebb alkotása. [4]
A „kafkai világ” kifejezőeszközei természetesen itt is megjelennek. Elengedhetetlen a groteszkbe átforduló irónia, gondoljunk csak magára a főhősre – egyáltalán az éhezés mint művészet meglehetősen abszurd gondolat.
Az elszigeteltség a társadalomtól ebben a parabolában fizikai formában is megjelenik, mivel az éhezőművész ketrecben van szinte egész életén keresztül, egyedül az impresszárió, az orvosok és néhány csinos nő „közelítheti meg”. Élete egyfajta üzletre épül. Negyven napig éhezhet, tovább az impresszárió nem engedi, habár a művész sokkal tovább is tudna. (Bibliai utalást fedezhetünk fel e motívumban: Jézus és Mózes is negyven napig éhezett a pusztában.)
Az éhezőművész drámai csúcspontja: amikor a cirkusz egy félreeső ketrecében „megtalálják” szegényt, már a halálán van: „Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezőművész. – Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelő. – Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezőművész. – Nos, hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelő – ,de hát miért nem kell csodálnunk? – Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp – mondta az éhezőművész – (…) mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian.”

Az ítélet

Az ítélet, melyet Kafka 1912 decemberében egy éjszaka leforgása alatt írt, szintén az álomnovellák sorát gazdagítja, az író pályakezdő művei közül a legérettebbnek számít. A perhez, az Az átváltozáshoz és A fegyencgyarmathoz hasonlóan szintén a nagy kérdés ötlik fel bennünk, amikor ezt a novellát végigolvassuk: miért? Miért ítéli Georg Bendemannt édesapja halálra? A „miért” mellett az ítélet is visszatérő motívum, Kafkának szinte minden írása ítélettel végződik, amelynek szükségszerű velejárója a halál, ami talán megváltás is egyben.
Itt is szembetűnő az alá- és fölérendeltség nézőpontjainak megváltozása. A novella kezdetén Georg ereje teljében lévő fiatal, ambíciózus kereskedő, akinek feladata a családi vállalkozás átvétele. Vele szemben édesapja beteg, gyenge és öreg, gondozásra szorul, akivel fia nemigen törődik. Beszélgetésük folyamán azonban mindinkább a számon kérő apa kerekedik felül fián, olyannyira, hogy fia engedelmesen vet véget életének, miután az ítélet elhangzott. Az apának és fiának viszonyában visszatükröződni látszik az író és apja közötti viszony, amely az apa domináns személyisége, erőteljes fellépése miatt igen ellentmondásos volt.

Az átváltozás

„Aki Kafka novelláiban felébred, zárt világban találja magát; de ebben a körülhatárolt, öntörvényű közegben magától értetődő otthonsággal mozog. A novellák szereplőinek és eseményeinek semmilyen előtörténetük nincs.” [5]
Georg féregtestének leírása oly részletes, hogy szinte már természetes.
Aggódik, hogy nem ér időben a munkahelyére, és azt a főnöke rossz szemmel fogja nézni. A legtöbb embert, ha elkésik, hasonló gondolatok foglalkoztatják, és ez természetes. Csupán maga a féreggé válás nem az és az a mód, ahogy ezt a szereplő felfogja: legfőbb gondja, hogy mit fognak a többiek szólni?
Az apa személye ebben a novellában is meghatározó szerepet tölt be. ő az, aki Gregorral leginkább szemben áll. A fiú és apa közötti viszony jelentős átalakuláson megy keresztül. A mű elején Gregor tartja el a családot, később azonban – rovar mivoltából „kifolyólag” – nem dolgozik. Így az apa kényszerül munkát keresni, a családban uralkodó helyzet „felborul”. Gregor a földön kúszva menekül apja elől, aki szinte fölé magasodva űzi vissza minduntalan fiát a szobájába, végül pedig egy almával sebzi halálra. A seb, amelyben az alma benne marad, és amelyet elfertőz, kegyetlen szenvedést okoz, egyben erősen groteszk „mozzanat”.
Az alá- és fölérendeltség megjelenik a munkahelyen is: „(…) különben is micsoda furcsa szokás az, hogy felül a pultra, és onnan a magasból beszél az alkalmazottal. (…) Gregor főnökének ezen szokását teszi szóvá.
És ismét nő az, aki a végső ítéletet kimondja Gregor felett: „Meg kell próbálnunk megszabadulni tőle.” Húga személyisége erkölcsileg teljes fordulatot vesz a mű folyamán, hiszen ő volt az egyetlen, aki ételt adott Gregornak, s valamennyire foglalkozott vele. Végül mégis ő az, aki kimondja az ítéletet.

A megmagyarázhatatlan

Kafka maga is többször próbálta megfogalmazni, hogy mivel foglalkoznak abszurd képei: „A megkínoztatással és a kínzással.” [6] Máshol ezt mondja: „Mindig valami nem közölhetőt akarok közölni, és valami nem megmagyarázhatót megmagyarázni.” [7]
Egyfajta költői hitvallásként tekintek az író két rövid írására, A facsigára és A császár üzenetére is. A filozófus és a magányos, szánalmas alattvaló olyan, mint az író és az olvasó, az egyik keresi a választ, a másik pedig várja.

[1] SÜKÖSD Mihály, Franz Kafka, Bp., Gondolat, 1965, 62.
[2] Uo., 123.
[3] PÓK Lajos, Kafka világa, Bp., Európa, 1981, 178.
[4] PÓK Lajos, I. m., 313.
[5] SÜKÖSD Mihály I. m., 96.
[6] PÓK Lajos, I. m., 152.
[7] Uo.