A folytatás: Julius Caesar
a papiruszportal.hu archívumából [2004]
Szerző: Somogyi György
Samuel Johnson szerint a Julius Caesar nem éppen Shakespeare legjobb drámája, és úgy véli, hogy a tragédia „némileg hideg és szenvtelen Shakespeare némely más drámája mellett; a ragaszkodás a valóságos történethez és a római stílushoz mintha fékezte volna a költő szellemének természetes erejét”.
Julius Caesar
Mások viszont éppen hogy a legjobb római kori drámájának nevezik, sőt Dover Wilson minden idők legnagyobb politikai drámájaként méltatja. Szóval kérdéses a darab minősége, ám az azért, úgy vélem, jelent valamit, hogy 1979 óta egy filmesnek sem jutott eszébe, hogy éppen ebből a drámából készítsen filmet, és ez a 79-es felbukkanás is a már említett híres BBC-sorozaton belül készült. Ha végigtekintünk az összes feldolgozáson – 15-öt számoltam össze – a legtöbb televíziós próbálkozás, elég kevés érdekességgel találkozhatunk. Három olyan film készült, ami felkeltheti az érdeklődést. Az 1953-ban készült műben Marlon Brando játszotta Antoniust, John Gielgud Cassiust és Louis Calhern Julius Caesart. A fekete-fehér film Oscar-díjat kapott legjobb művészi rendezésért, és további négy jelöléssel is büszkélkedhetett, többek között Marlon Brando mint legjobb főszereplő és a magyar származású Rózsa Miklós mint legjobb zeneszerző kapott jelölést. 1970-ben viszont John Gielgud már Ceasar szerepében tűnik fel. Ennek a filmnek a szereposztása már jóval nevesebb, hiszen Charlton Heston játssza Antoniust, és a stáblistán még megtalálhatjuk Christopher Lee-t, Richard Chamberlaint és Robert Vaughnt is. Az internetes szavazás szerint a közönség mégis az 53-as filmet tartja jobbnak, a díjak és jelölések is ezt támasztják alá egyébként, ami azt jelenti, hogy a sok jó színész ugyan kis helyen is elfér, de nem biztos, hogy maradandót alkot.
Még egy megemlítendő mozidarabot találtam. Ennek címe: An Honourable Murder (Egy tisztességes gyilkosság). A film 1960-ban készült, fekete-fehér, főleg ismeretlen színészek alakítanak benne. (Bár a Brutust játszó Norman Wooland számtalan nevesebb filmben szerepelt, de leginkább mellékszerepekben jelent meg, többek között Laurence Olivier híres Hamlet-filmjének Horatiójaként is feltűnik, sőt az egyik Rómeó és Júlia-feldolgozásban Parisként csapja a szelet Júliának.) Amiért érdekes: a szereplő filmbeli neve Julian Caesar, felesége Claudia, gyilkosa pedig egy bizonyos Brutus Smith. Vagyis Kovács Brútusz. Hja, változnak az idők.
Hamlet
Míg a Julius Caesar esetében megoszlottak a vélemények, a Hamletnél nincs vita: a darab Shakespeare legnagyobb és legismertebb drámája. Ennek megfelelően a filmfeldolgozás száma meghaladja az ötvenet, és ezek között találhatunk valóban kiemelkedő alkotásokat is. Hamlet szepében a filmvásznon feltűnt Laurence Olivier, Kenneth Branagh, Mel Gibson, Ethan Hawke, hogy csak a legnagyobb neveket említsem.
Magyarországon a fiatalon elhunyt nagy tehetségű filmrendező, Bódy Gábor rendezte meg a Hamlet tévéfilmváltozatát, Cserhalmi Györggyel a főszerepben.
Hogy Hamlet mennyire képlékeny, és mennyire jól alakítható darab, arra már 1921-ben, a némafilm hőskorában remek példát találhatunk. Ekkor ugyanis a dánok ünnepelt némafilmes csillaga, Asta Nielsen saját produkciós csapatot hozott létre, csak azért, hogy filmre vihesse a nagy klasszikust. Nem, a hölgy nem Ophelia szerepére vágyott, még csak nem is Gertrude-ként akart intrikálni. Asta Nielsen Hamlet-verziójában ugyanis a dán királyfi királylány, akit férfiruhákba kényszerít a sors. A 131 perces alkotásban a filmsztár Hamletként Horatióba lesz szerelmes, és ezért Opheliával rivalizál. Anyja, Gertrude tevékenyen részt vesz férje meggyilkolásában. És nem jelenik meg Hamlet apjának szelleme, hanem az (álruhás) királyfi hangokat hall a sírnál, mintha csak álmodná az egészet. Szintén érdekesség, hogy Hamlet, amint hazaér Norvégiából, megöli Claudiust, mégpedig tűzzel, ahogy az a dráma alapjául szolgáló mondában is szerepel, ahol a királyfi bosszújától vezérelve rágyújtja a részeg udvaroncokra és a bitorló királyra a palotát. A végén épp ezért a leszámolás Gertrude és Hamlet között zajlik, a cél változott ugyan, ám az eszköz maradt, kard és méregpohár végez kettőjükkel.
A történetet látva érezhető, hogy a múlt század elején hogyan erősödött meg a feminizmus, hiszen e filmben a konfliktus három nő között éleződik ki.
A következő Hamlet-feldolgozás, Laurence Olivier 1948-ban rendezte, a filmtörténet talán egyik legnevesebb Shakespeare-adaptációja. A film öt Oscar-díjat söpört be, köztük Laurence Olivier a legjobb férfi címszereplő díját, emellett további három jelölést is magáénak tudhatott.
Laurence Olivier a 20. század angol színházának legnagyobb színésze volt, John Gielgud mellett pedig kétségtelenül a legnagyobb Shakespeare-színésze is. Hamletje igazi tépelődő alkat, öngyilkosságra hajlamos figura, aki komoly önmarcangolások és kétségek után lép csak a sors által kijelölt útra. Hogy mennyire hatásos Olivier Shakespeare-értelmezése, azt mi sem mutatja jobban, hogy a legtöbb ember számára Hamlet nevének említésére leginkább Laurence Olivier Hamlet-típusa ugrik be.
1964-ben több neves Hamlet-film is készült. John Gielgud egy Broadway-előadásról rendezett videofilmet, a darabban egyébként Hamlet atyjának szellemeként bukkant fel. A műnek több érdekessége is akad. Például a címszereplő, Richard Burton, aki a kritikusok szerint játékával bizonyítja, hogy amennyiben színészi pályáján a klasszikusokra összpontosít, generációjának nagy drámai színésze lehetett volna. Elképzelhető persze, hogy Burton nem így gondolta, hiszen később úgy rendelkezett, hogy az amúgy is korlátozott példányban megjelent kazettákat meg kell semmisíteni. Szerencsére nem tettek eleget kérésének, így ha valaki véletlenül hozzájut ehhez a Hamlethez, mindenképpen kuriózumként nézheti meg, sőt azonnal mentse meg a kazettát házi videotékájába, vagy küldje el a címemre.
Szintén 64-ben készült egy tévéfilm is, ami elsősorban igen neves stáblistájának köszönhetően érdemes figyelmünkre. Hamletet Christopher Plummer, Claudiust Robert Shaw, Horatiót Michael Caine, Fortinbrast pedig Donald Sutherland alakította.
Ebben az évben az oroszok is előrukkoltak egy 150 perces mozidarabbal a hányatott sorsú dán királyfiról. A fekete-fehér alkotás a velencei filmfesztivál különdíját kapta. Zenéjét Dimitrij Sosztakovics szerezte, és a filmhez Borisz Pasternak Shakespeare-fordítását vették alapul. Rendezője pedig az a Grigorij Kozincev, aki öt év múlva a Lear királyt is megrendezte.
69-ben újra a britek léptek akcióba, és Nicol Williamsonnal a főszerepben egy korrekt kis Hamletet gyártottak. Hogy kicsoda Nicol Williamson? Aki látta az Excalibur című klasszikust, annak bizonyára elég annyit mondani, hogy ő volt Merlin, és már mindent tud. Mindenesetre a nagy Shakespeare-rajongók szerint Tony Richardson filmje egy remek interpretáció, és mindenki nézze meg, ha teheti. Claudius szerepében egyébként Anthony Hopkins gyilkolászik, Opheliát pedig Marianne Faithfull játssza, aki inkább rockkarrierjéről, valamint a Rolling Stonesszal közös drogbotrányairól volt híres.
70-ben ismét a britek, és újra tévéfilm, ahol Richard Chamberlain alakította Hamlettet (ezt azért elég nehéz elképzelni, valljuk be), és John Gielgud már megint szellemként riogatott.
Ezután 1990-ig ezután nem sok említésre méltó történt, persze a feldolgozások nem maradtak el, csak éppen egyik sem érdemel figyelmet, ám ebben az évben három igen érdekes film is született. Kezdjük a legnevesebbel.
Franco Zeffirelli úgy gondolta, hogy ideje egy újabb Shakespeare-t forgatnia (ekkor már túl volt a Sok hűhón, a Makrancos hölgyön, a Rómeó és Júlián, valaminz két Othellón), és remek húzóneveket sikerült filmjéhez megszereznie. Hamletet Mel Gibson, Gertude-ot Glenn Close alakította, Opheliát Helena Bonham Carter, Poloniust Ian Holm, de feltűnik, igaz csak mellékszerepben, Pete Pasthlewaithe is, aki a Közönséges bűnözők (The Ususal Suspects) c. filmben Kobayashi szerepében maradt emlékezetes mindenki számára, aki látta. Tehát neves szereplőgárda állt Zeffirelli rendelkezésére, valamint egy korhű várkastély és remek jelmezek. A filmet két Oscar-díjra is jelölték, amivel, szerintem, messze túlértékelték, hiszen a mozidarab meglehetősen jelentéktelen alkotás lett, a nagy nevek ellenére elég nagyot bukott. A kritikusok is lehúzták, elsősorban Mel Gibson kiabálása sértette fülüket. Való igaz, hogy Gibson Hamletje sokkal indulatosabb, mint azt megszokhattuk, de igazából ez nem zavaró. A filmben mindenki teszi a dolgát, valahogy mégsem sikerült Zeffirellinek kihoznia a műből azt, ami benne van. Azt hiszem, leginkább a korrekt jelző az, ami alkalmas lehet a film jellemezésére, ám egy klasszikus esetében a korrekt szó akár sértés is lehet.
Amerika még egy meglepő tévéfilmmel előrukkolt 90-ben. A rendező egyben címszereplő is: Kevin Kline. Igen, a Hal neve, Wanda Oscarja, akinek Hamletjéről meglepően jó véleményeket olvasni a neten. A darabot mondenizálva, mai ruhákban adták elő, és Kline játékával kihozza Hamlet alakjában rejtőző és a tragédia közepette is meglévő finom humort.
A harmadik 90-es évben készült Hamlet-átirat szerintem az egyik csúcspont, nemcsak valamennyi Hamlet-, hanem az összes Shakespeare-átirat közül. Tulajdonképpen ez a film adta az ötletet ennek a témának a feldolgozására, hiszen ez az a film, ami igazából megmutatja, Shakespeare-t hogyan lehet kitágítani, és hogyan lehet új dolgokat belevinni. Ez a film a Rosencratz and Guildenstern are dead (Rosencratz és Guildenstern halott). A drámát a már említett Tom Stoppard írta újra, ő a film rendezője is egyben, rendezéséért a velencei filmfesztivál Aranyoroszlán-díját kapta.
A film a Hamlet két mellékszereplőjének sorsát kíséri végig. R. és G. (Tim Roth és Gary Oldman zseniális alakításával) végigbotladozik a drámán, miközben fogalmuk sincs arról, kik ők és mit is keresnek a darabban. A nagy drámaíró által megírt szövegüket becsülettel elmondják, és miközben a hátuk mögött javában bonyolódik a cselekmény, és rohannak elkerülhetetlen végzetük felé, azzal vannak elfoglalva, mint minden ember: gondolkoznak, hogy honnan jöttek, mi a szerepük az életben, hová tartanak. Még arról sincs fogalmuk, hogy melyikük R. és melyikük G. (A zseniális ötletnek egyébként egyetlen jelenet az alapja. Mikor a két udvaronc megjelenik a királynál, és miután megkérik őket, hogy kémleljék ki, Hamlet miért van kicserélve, a király és a királyné előre megköszöni nekik, hogy segítenek. Ám míg a király a „Köszönet, Rosencrantz és nemes Guildenstern” szavakat mondja, addig a királyné épp a fordított, „Köszönet, Guildenstern és nemes Rosencrantz” szavakkal mond köszönetet.) Annyit tudnak csak, hogy hívatták őket, legkorábbi halvány emlékük is annyi, hogy mintha zörgettek volna reggel az ajtajukon, és ők Hamlet barátai, de erre nem emlékeznek valójában, csak azt gondolják, hogy igaz lehet, hiszen mindenki ezt mondja nekik, amikor megérkeznek a kastélyba.
A film tele van felejthetetlen jelenetekkel, és a két remek főszereplő mellett ebben a darabban előrébb lép a rangsorban a színész, akit Richard Dreyfuss alakít igen erőteljesen. A színész és társulata többször is eljátssza a Hamletet, némajátékkal, bábbal, árnyjátékkal, rendes színpadi produktummal, és minden esetben ott van a végén a két szerencsétlen udvaronc halála, amit ők nem akarnak megérteni. A Rosencrantz és Guildenstern halott kötelező darab a Shakespeare-imádók számára. Persze kell hozzá egy kis nyitottság is, hiszen Stoppard igen szabadon bánt a drámával, sőt ez már külön műalkotás, mindazonáltal a háttérben ott van a Hamlet maga, a két botcsinálta címszereplő is ott kuksol a függöny mögött Polonius mellett, amikor Hamlet leszúrja az öreget, a szomszéd kriptából lesik Hamlet elsuttogott monológját „Lenni vagy nem lenni”, és majd minden fontosabb jelenetnek távoli szemlélői.
