Annelies Van Parys operája az Armel Operafesztiválon
a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
Remek estének ígérkezett az Armel Operafesztivál negyedik estje, egy kortárs operát ígértek, ez mindig felvillanyozza az újdonságra éhes nézőt-hallgatót. A június 2-i esten Annelies Van Parys Private View című, háromfelvonásos operáját kínálták, a mű ősbemutatója idén májusban volt (tudtam meg a produkció belga honlapjáról, a szórólapon, kiadványban nem szerepelt), a szerző első operája az azonos című Hitchcock-film. Érdekes a téma, érdekes a film és zene valamilyen szintű összekapcsolása, de vajon érdemes volt-e belevágni a produkcióba?
A zsűri a produkciók nyerteseként értékelte a belga Muziektheater Transparant által hozott művet, az előadók – énekesek, a Pannin Filharmonikusok, a karmester, Etienne Siebens kortárs zenéhez való kapcsolata ezt igazolta, és a tény, hogy kortárs opera került színre. A nézőtér foghíjas volt, a nem sokkal több, mint egy óráig tartó előadás során sokan elmentek.
Az ismertetőfüzetben olvashatjuk, hogy a Private View eltér a hagyományos operától, „a közönség által megszokottól, és általánosságban véve a zenész színházi előadásoktól: a zene itt másodlagos, a narratívát elsősorban a vetítés hordozza.” A színpadot három nagy vetítővászon uralta, mindegyiket lehetett mozgatni, gyakran kilencféle képet, eseménysort láthatott a közönség. Öt énekest hallottunk, szerepüket nem, csak hangfajukat ismerjük – ez is a koncepció része volt.
Adott tehát egy ikonikus film, melynek a hangulatát nem érzékeltette a zene, az opera cselekményét nem tudtuk követni, nem tudtuk, ki kicsoda, milyen mozgatórugók mentén halad a történet. Éreztük, hogy a zeneszerző valami nagyon egyedit szeretne létrehozni a zenével, és ha harminc-negyven évvel korábban születik meg a darab, akkor valóban úttörő lehetett volna.
A Private View zenei nyelvezete a zajoktól-zörejektől az extra magas énekhangokig terjed, a szerző használja az elektromos hangszereket is, de aki ismeri Eötvös Péter, Ligeti György, Louis Andriessen (vagy az operafesztivál igazgatója, Vajda Gergely) operáit, könnyen párhuzamot vonhat. Túlhaladottá vált a mű. Nem segítette az állandóan több síkon zajló vetítés megértését a zene – vagy fordítva, hiányoltam központozást, a súlyozást, végig valamiféle kábulatban és sötétben zajlott az előadás. Ha voltak is motívumok, azt nem fedeztem fel, az első 10 perc is elég lett volna a darabból, aztán inkább fárasztotta az embert, emellett csodálta az énekesek nem lankadó erejét, kifejezőképességét. És a csodás szöveget.
A produkció a szürrealitás világát járta be, az ismertetőfüzetben olvasom, hogy a mű énekesei „bár érzelmekről és motivációkról énekelnek, … nem a megszokott operakarakterek, és nem is történetmesélők: a rendezői szándék értelmében semleges operátorokként funkcionálnak csupán”. Az elgondolás érdekes, de opera esetén ez nem működik (egyelőre), illetve úgy nem működik, hogy a filmvetítés és a zenei anyag egyenrangú. Az emberek döntő többségének a vizuális inger az elsődleges, és ahogy már említettem, nem egyszer kilenc mozgó részletet is láttunk egyszerre. Kicsit úgy tűnt, mintha némafilmet kísérne egy zenekar, és énekesek is léteznének a folyamatban. Egyfajta performance-nak is felfoghatta a fiatal, a videoklipekhez szokott néző (ha volt olyan az előadáson) az alkotást.
Érdekes volt a színvilág: a vetített jelenetek nagy része fekete-fehér volt, néha egy-egy kiemelt, egy tárgyra dologra fókuszáló színnel – ilyen volt a piros autó a produkció elején, de a koncepció csak egy nem végig vitt ötlet volt, ahogy a totálban megjelenő arcok is. Az énekesek ruhája teljesen hétköznapi, így a negyvenes-ötvenes évek képi világa, a kortárszene, a nem kiemelő öltözet elegye zavarba ejthette a nézőt-hallgatót.
Tom Creed rendezése újat keresett, de sok volt a vizuális hatás, inkább elidegenítőnek éreztem a produkciót, mint felfedezésnek. A multimédiás opera nem működött, nem fért meg zene és látvány, az ember nem tudott elszakadni a képektől – az itthoni rendezések is előszeretettel élnek a vetítés lehetőségével, sokszor feleslegesen.
A zenei megvalósítás volt az egyik pont, ami dicséretes, a Pannon Filharmonikusok állták a sarat, Etienne Siebens vezetésével. Nem fő profilja a pécsi zenekarnak a kortárs operák játszása, mégsem érezhettünk semmiféle megingást. A versenyszerepet, a Mezzót Ani Sagsyan énekelte, remekül – nem lehet összehasonlítani produkcióját például Cherubino szerepével. A többi énekes is mindent megtett az est sikerének érdekében, nem rajtuk múlt a közönség érdektelensége. Az angol kiejtés ugyan nem volt oxfordi, de nem is a fonetika miatt jár az ember operát nézni.
A produkció másik kiemelkedő része a szöveg volt, Jen Hadfields T. S. Eliot-díjas költő librettója. Csodásan árnyalt a nyelvezet (köszönet érte a magyar fordítónak, a neve nem szerepel sehol), rendkívül kifejező, a multimédiához hozzávehetjük az irodalmi mívességet is. Izgalmas volt, amikor a cselekmény visszafelé kezdett folyni, de ez is egyfajta „megzavarás” volt.
Háromfelvonásosnak írták az operát, egy részben kaptuk a darabot, vajon húzva lett volna a Private View? Az ismertetőfüzet erről a különös operáról remek fogalmazással írt sorai érdekességeket tartalmaznak, de a fontos dolgok, vagy a zene sajátossága, felvonások száma nem szerepel. Ismét egy magyarországi bemutatót láttunk, melyről érdemi dolgokat nem tudtunk meg.
