a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Lehotka Ildikó
Pezsgő zene, vidámság, szórakoztató történet – ezt kínálja Rossini Az olasz nő Algírban című operájában. Illetve ebben az operájában is, hiszen a zeneszerző híres volt a vígoperai jellemzők minél mélyebb és szellemesebb kiaknázásáról, a sziporkázó koloratúrákat előíró dallamairól. A bemutatón hatalmas sikert aratott az opera, „fülsiketítő, szakadatlan és hatalmas ováció”-val, érdekes módon most nem vetették Rossini szemére a sok dobot, csinnadrattát.
Az egzotikus helyszínen játszódó mű a commedia dell’arte jegyében fogant, ezt az operát tartják Rossini egyik első opera buffájának (az eredeti megnevezés dramma giocoso per musica), maga Stendhal is hangot adott ennek. A szereplők közül Musztafa kissé pipogya, Taddeo oktondi, Lindoro a hősszerelmes, Isabella a szerelméért megküzdő – persze vígoperai keretek közt – nő. A karakterek zenei jellemzése kitűnő, ehhez a rendkívül humoros hadaróáriák, a tüsszögőkórus, vagy a Pappataci-koronázás is hozzájárul.
Az operát Rossini felkérésre írta, Cesare Gallo, a velencei San Benedetto Színház impresszáriója igen kényes helyzetbe került, mikor Carlo Cocciáról kiderült, hogy nem képes megírni a vállalt operát. Rossini – szokása szerint – felfoghatatlanul rövid idő, huszonhét nap (más források 17, illetve 28 napot említenek) alatt írta meg a L’italiana in Algerit. Ezt az operát sem kerülte el a kisebb-nagyobb átdolgozás. A kétfelvonásos mű szövegkönyve Angelo Anelli munkája, de erre a szövegre született 1808-ban Luigi Mosca operája is. Rossini néhány javítást készíttetett (vagy maga nyúlt a szövegbe), a recitativók közül néhányat sem ő írt, valószínűleg időhiány, és a sarkában álló és a szerzőt sürgető impresszárió miatt.
Rossini operái néhány évtizede kerültek ismét a széles közönség elé, majd száz évig nem voltak köztudatban a szerző operái, a Verdi- és Puccini-operák és Wagner monumentális színpadi művei miatt. Talán az énektechnikai nehézségek sem kedveztek a Rossini-operáknak, de az 1960-as években egyfajta Rossini-reneszánsz vett kezdetét. Az egyik legmeghatározóbb Rossini-énekesnő, Marilyn Horne az egyik főszereplője a Warner Apex-sorozatában (először 1981-ben az Erato gondozásában) megjelent lemeznek, Isabella szerepében, a többi karaktert is a legjobb énekesek keltik életre.
Marilyn Horne sokak szerint a 20. század legjobb mezzója, nemcsak énektechnikája miatt, bluesénekesnőket megszégyenítő sötét, férfias hangszínével (G alatt) írta be magát az előadók nagykönyvébe, hanem a barokk castratoáriák újrafelfedezése, és a Rossini-reneszánsz 20. századi kiteljesítése miatt is elismerést érdemel. Napjainkra rengeteg alig ismert barokk opera és elfeledett Rossini-mű vált közismertté, a kontratenorok megjelenése is talán ekkor, a hatvanas években kezdődött. Horne a szerep minden egyes pillanatát élvezi, hatalmas ugrásai mindig pontosak, a koloratúráknál nem lassít (a zenekarral ellentétben), a szerep kínálta humorát a Deutsche Grammophone dévédéjén élvezhetjük, de a látvány nélkül is tökéletesen kifejező előadást nyújt a lemezen.
Mustafa szólamát Samuel Ramey tolmácsolja, pazarul. A telt, gazdag hangzás Ramey sajátossága, melyhez a bej karakterének zenei jellemzése is maximálisan megoldott. Ugyanígy megoldotta a rá osztott figurát az elképesztően könnyed hangú Ernesto Palacio. Lindoro szerepe nem mondható könnyűnek, magas hangokkal tarkított a szólam, igencsak virtuóz technikát követel, de Palacio a tőle megszokott, világos színű, rendkívül hajlékony, kifejező hangon énekel. Néha egy kis préselést azért észrevehetünk a magas lágéban, de ez csak egy apró megjegyzés.
Haly (Ali), az algír kalózok vezére Nicola Zaccaria előadásában kel életre, a hang már nem zeng a régi fényében, a kifejezőkészség azonban még a régi. Kathleen Battle Musztafa nejeként, Zulma, a rabszolganő alakítója, Clara Foti és Domenico Trimarchi Taddeóként szintén kiváló, utóbbi szövegmondása már megéri, hogy meghallgassuk az operát.
A Claudio Scimone vezette I Solisti Veneti jó előadást nyújt, a continuo kivételesen jó, különösen a csembalista, Daniele Roi. A nyitány megteremti a kellő hangulatot, a későbbiekben a zenekar és az énekesek egymást inspirálják. A prágai kórus megbízható, de nem lenyűgöző (karigazgató: Josef Veselka).
A számtalan lemez között az egyik legjobb, ha nem a legjobb felvétel, a szereplők szinte láttató humoros tolmácsolása miatt (gyanítom, hogy élő felvételekből vágták össze az anyagot, többek közt Lindoro bravúráriái nem mindig peregnek gyöngyszemként, zenekar és szólista nem mindig van együtt). A nevetések szívből jönnek, semmi művi nincs bennük, a recitativók hanglejtése is nagyszerű, az együttesek feszesek, de egymásra figyelőek. A lemezt minden szempontból csak a kiváló jelzővel lehet illetni.
Rossini: Az olasz nő Algírban
Marilyn Horne, Samuel Ramey
Kathleen Battle, Clara Foti, Nicola Zaccaria, Ernesto Palacio, Domenico Trimarchi
Prágai Filharmónia Énekkara
I Solisti Veneti
Vezényel: Claudio Scimone
2 CD
Warner Classics & Jazz, 2010, 2564683359