A Felvilágosodás Korának Zenekara, valamint a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje
Egyházi művek jóval ritkábban szólalnak meg a hangversenytermekben, mint a világi kompozíciók. Míg az előbbiek tolmácsolása túlnyomórészt az egyházi ünnepekhez kötődnek, a szimfóniák, versenyművek, programzenei darabok képezik a koncertrepertoárt. A Zeneakadémián Bach Máté-passióját, a Művészetek Palotájában három izgalmas művet hallgathatott meg a közönség április 7-én, illetve április 14-én.
A húsvét nem telhet el Bach Máté-passiója (BWV 244) nélkül. Korábban több koncerten is hallhattuk a csodálatos művet, tavaly többek között Philippe Jaroussky és a Freiburgi Barokk Zenekar előadásában, 2007-ben Schiff András vezényelt az NFZ élén. Idén szintén számos koncerten csendült fel a nagyszabású oratórium, a Zeneakadémián Jonathan Cohen irányításával, énekes szólisták és az Orchestra and Choir of the Age of Enlightenment tolmácsolásával szólalt meg Jézus szenvedéstörténete. A Máté-passió ikonikus mű, maga az előadói apparátus is figyelemre méltó: két kórust és két zenekart írt elő Bach. Persze ne gondoljunk nagy létszámú együttesekre. Az első előadáson 34 hangszeres zenész játszott és 12-12 kórustag, valamint az énekes szólisták működtek közre. Ismert tény, hogy Mendelssohn mutatta be Jézus szenvedéstörténetét 1829-ben újra, és azóta Bach muzsikája, szerkesztésmódja, harmóniái a zenészek mindennapi tápláléka.
A koncert rendkívül szép volt, áhítattal tele szólalt meg a telt ház előtt. Anna Dennis énekelte a szoprán szólót, kezdetben még kissé erőteljesen énekelte szólamát, azonban később belesimult az előadásba. Iestin Davies kontratenorja szépen zengett, bár kezdetben az ő éneklése sem volt maradéktalanul jó. Azonban az ikonikus, a hegedűszólón felhangzó ritornellel, és a későbbiekben is megszólaló dallammal előrehaladó Erbarme dich kifejező volt, valóban érezhette a közönség a szöveg és a zene egységét. Jézus szólamát Florian Störtz tolmácsolta, nagyszerűen. Hugo Hymas és Thomas Bauer éneklése is igazodott az előadás hőfokához. Az Evangélista szólama a legnehezebb: Nick Pritchard fantasztikusan énekelt, lemezre lehetett volna venni tolmácsolását. A kettős énekkar hangzása – a párbeszédek, a korálok, az érzelmek kinyilvánítása pazarul szólt, a kisebb szerepeket éneklőket is elismerés illeti. A Felvilágosodás Korának Zenekara elképesztően szólt, talán az is hozzájárult, hogy nem a barokk A hangra hangolták a hangszereket, csak minimálisan lejjebb a mai 440 Hertznél. A hangszeres szólók meghitten szóltak, az oboa da caccia hangja megejtő volt. A hangszeresek közül néhányan át- és visszamentek eredeti helyükre. Jonathan Cohen a csembaló mellől értően irányította a zenekart. Csodálatos este volt, akkor is, hogy a fél nyolcas kezdés miatt sokáig tartott a koncert.
Fotó: Felvégi Andrea
Egy héttel később a Müpában a Budapesti Fesztiválzenekart Andrés Orozco-Estrada vezényelte, a hegedűszólót María Duenas játszotta. Három mű szerepelt a műsoron, az olasz Mario Castelnuovo-Tedesco Nyitány a Julius Caesarhoz (Op. 78) című, hangulatos, tüzes, de nem a törzsrepertoár részét képező darab szólalt meg elsőként. A koncepcióba beleillett a dúsan hangszerelt mű, számos helyen fényes hangzást hallhattunk, esetenként spanyolos kolorittal. Édouard Lalo talán legismertebb műve a Spanyol szimfónia (Op. 21), amely tisztelgés Sarasate előtt. A szimfóniába csomagolt versenymű már a címében is jelzi a spanyolos hangzást, nem mellesleg a spanyol életérzést, a ritmikát, a seguidilla hangütését, virtust. María Dueñas játszotta a hegedűszólót, elképesztő temperamentummal, kifejezően. A karaktereket nagyon jól jelenítette meg a művésznő, a „fehérbe öltözött ördög”, ahogyan egy kritikus nevezte. Két ráadást is kaptunk, Vecsey Valse Triste-jét és Igudesman Applemania című darabját. Berlioz Fantasztikus szimfóniája (Op. 14) tett fel a koncertre a koronát. Az öttételes programszimfónia (amely az Epizódok egy művész életéből alcímet kapta a szerzőtől) minden ízében izgalmas mű, a hangszerelése mesteri, a Dies irea sequentia feldolgozása az utolsó tételben a szerző invencióját jelzi. A tételek előadás közül a záró Boszorkányszombat volt a legjobb. Az első két tétel (Álmok, szenvedélyek; Bál) számomra kissé kontraszttalannak tűnt, a Bálban a kéthárfás megszólalás nem volt olyan, hogy mindenki kereste volna a hangok forrását – a karmester nem készítette elő a hangszerelési bravúrt, illetve előtte már túlzottan sok, a tételhez nem pontosan illő hangerőt kért. Az első három tételre gyakran rá sem lehetett ismerni a karmester, Andrés Orozco-Estrada elképzelései szerint. Természetesen voltak remek megoldásai, de inkább a karmester túlzó mozdulatai, tánca kötött le. Az impulzív karmester rendkívül szimpatikus, kíváncsi lennék Mozart-vezénylésére. A zenekar most is egészen kiválóan játszott, átéléssel, egymásra és a karmesterre figyelve. A szólóállások (az angolkürt a szimfónia 3. tételében például) mívesen adták át a zeneszerző elgondolását, a hangszercsoportok homogén módon szólaltak meg. Várjuk Mahler II. szimfóniáját az együttestől, és Fischer Ivántól.
Fotó: Nagy Attila
