az NFZ évadnyitó koncertje
(a papiruszportal.hu archívumából [2011])
Szerző: szabói
Bartók Béla születésnapján tartotta – immár hagyomány szerint – a Nemzeti Filharmonikus Zenekar évadnyitó koncertjét, melynek karmestere Kocsis Zoltán volt. A műsor Bartók A csodálatos mandarin című pantomimjából és Mahler Dal a Földről című szimfonikus költeményéből (így szerepel a szórólapon) állt. Izgalmas párosítás, nagy kihívás mindkét darab mind a hallgatónak, mind az előadóknak, a két mű bemutatója közt mindössze 13 év telt el. Egészen más a két zeneszerző nyelvezete, a hangszerelés, de a két zenei korszak is.
Nemcsak a művek, de A csodálatos mandarin mint „összművészeti produkció” is nagy várakozásra késztette a közönséget, M. Tóth Géza animációja ezúttal a hosszabb változathoz egészült ki. Éppen Bartók művét, A kékszakállú herceg vára című operáját mutatták be az Operában, 3D-s látványvilággal, az eredmény nem volt igazán egyértelmű. A vizuális inger az emberek nagy többségének jóval erőteljesebb, mint a zenei, és egy jól megírt darabnál ez csak hátráltatja a zene befogadását. Így történt ez A csodálatos mandarin (op. 19.) esetében is. A vetítővászon uralta a hangversenytermet, villóztak a fények, akaratlanul is arra kellett figyelni. A képi világ nem igazán tartalmazta a történetet, viszont rengeteg vonalkódszerű épületsémát láttunk, hetvenes évekbeli, reklámokat idéző rajzokat, kártyalapokat, szívecskéket. Sok volt az egész, rátelepedett a zenére, nem állt össze a tartalom számomra. Talán az is közrejátszott, hogy a zenekar a Bartók Péter-féle verziót játszotta, mely jóval hosszabb annál, ami a hangversenytermekben hangzik fel. maradnék a balett-előadásnál, vagy a mű meghallgatásánál.
A zenekar sem érezte elemében magát, sokkal összefogottabb, kifejezőbb Bartók-interpretációkat hallhattunk tőlük korábban. Nem éreztem azt a feszültséget, vibrálást, ami a zenéből árad, nem bontakozott ki az a végtelenül, szinte felfoghatatlanul erotikus töltet, ami a Mandarinban rejlik, még úgy sem, hogy kiváló, érzékletes klarinétszólók szőtték át a darabot. Talán a legjobban megfogott rész a Mandarin megjelenése volt, a sok pontatlanságot (és hibát) a zenekar részéről szokatlannak találtam. Valószínűleg a zenészeknek sem volt egyszerű a kísérlet, talán zavarta őket is a sok erőteljes fényeffektus. Sem ők, sem a közönség nem tudott csak a zenére figyelni, annak szépségére, izgalmára.
Kissé szkeptikusan vártam emiatt a hattételes, eredetileg szimfóniának szánt Mahler-ciklust, szereplőváltozás is volt, így a tenorszólót Christian Elsner énekelte. A zenekari hangtömeget sokszor nem tudta áténekelni, ez nem az ő bűne, a magas hangok hamisak voltak, néha olyannyira, hogy más szólt, különösen az első és az ötödik (Tavaszi részegség) tételben. Erőltetettnek, forszírozottnak éreztem a fortékat, bár Elsner hangja szép, telt, de érzésem szerint a mahleri gondolkodásmódot nem vette át.
Komlósi Ildikó éneklése viszont a legmagasabb igényt is kielégítette, annak ellenére, hogy vibratói helyenként túlzottan lebegtek, a mély hangokat természetellenesen énekelte. A dalokat olyan mélyről jövő őszinteséggel tolmácsolta, hogy az ritka, zenei megformálás tekintetében kimagasló volt. Hihetetlenül jól láttatta a zene mögötti történéseket is, dinamikai megoldásai, a frazeálás, a magas hangok csodálatos hangszíne, a számtalan, sokszínű piano (sokszor a hallgató elfelejtett lélegzetet venni) elkápráztatta az embert. A kínai nyelvből Bethge által fordított versekre írt dalok Komlósi tolmácsolásában híven tükrözték azt az érzésvilágot, mely Mahler magánéletét – lánya meghalt, a zeneszerzőről kiderült, hogy súlyos szívbeteg – meghatározta. A záró, ötször megszólaló ’ewig’ szó minden egyes alkalommal halkabbá vált, a kimondhatatlant érzékeltette a művésznő előadásában. Még a Mahler-életművet nem igazán kedvelők is elismeréssel kellett adózzanak a műnek, és Komlósi Ildikó tolmácsolásának.
És a zenekar játékának is. Míg az első tétel (Bordal a Föld nyomorúságáról) elején még nem sugárzott az a magabiztosság, amit megszoktunk a zenekartól, a második dal a kifejező oboaszólóval (a későbbiekben nem mindig volt annyira teljes), a gyönyörű zárással, a harmadik tétel (A fiatalságról) fiatalos felelőtlenségét ábrázoló játékkal, melyeket a hangok hosszával jeleztek, marad emlékezetes. A legjelentősebb, záró tétel (A búcsú) hihetetlen atmoszférája talán nem hangzott még ennyire őszintének, mélynek, mint ezen az estén. A zenekari hangszínek, a remek tempóbeli apróságok, egy-egy néhány hangos motívum dinamikai formálása is a zenekar, és Kocsis Zoltán közös munkájának nagy pillanata közt volt. Nem véletlen, hogy megcserélték a két mű sorrendjét, mikor megtudtam, furcsának tűnt, hogy egy bensőséges darabbal (forte zárás nélkül) fejeződik be a koncert, de így volt jó. Nagyszerű, ritka szép Mahler-előadást élvezhettünk, mely maradandó emléket hagy.
