a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
Beethoven sosem követte szolgai módon a klasszikus zene formai és harmóniai sajátosságait, első szimfóniájának első akkordja kétszeresen is rendhagyónak számított. Ez a fajta talán útkeresés a késői műveire még jellemzőbbé vált. Utolsó három zongoraszonátája feszegeti a műfaj határait, valóban a romantika felé mutat, a formai precizitást felváltja a fantáziaszerűség, a rögtönzésnek ható anyag, a tételek hossza az egészen rövidtől a klasszikus zenében szokatlanul nagyméretűig szóródik.
Az E-dúr szonáta (No. 30. op. 109.) első két tétele igen rövid, a kettő együtt nincs olyan hosszú, mint a záró variációsorozat. A Maximiliane Brentanónak ajánlott mű 1820-ban keletkezett, a hölgy apja Beethoven egyik támogatója volt. Az Asz-dúr szonáta (op. 110.) egy évvel későbbi, bár ezt is Brentanónak szándékozott ajánlani, végül ezt nem jelezte a kiadáson. Utolsó, c-moll zongoraszonátáját (op. 111.) Beethoven 1822-ben írta és Rudolf főhercegnek ajánlotta.
A kanadai Glenn Gould mára ikonná vált, bár a maga korában is a legnagyobbak közt emlegették. 2007-ben, halálának 25. évfordulójára a Sony újra kiadta felvételeit, melyek megkerülhetetlenné váltak, kinek azért, mert zseniálisnak tartja, másnak pedig csak a legbántóbb szavak jutnak eszébe a felvételek hallatán. Glenn Gould előadása mindig is zavarba ejtő volt, fütyült a megszokott tempókra – Mozart szonátáit extra gyorsasággal interpretálta –, frazeálásra, sokszor vált tempót, néha, mi tagadás, ritmustalan a játéka, a Beethoven-lemezen az utolsó szonátánál figyelhető meg leginkább. Mégis úgy érezzük, hogy szinte az egyetlen megoldást nyújtja a játékmód, hiszen a tételek, művek íve rendkívül feszes. Gould legendás volt arról, hogy imádott stúdióban dolgozni, a felvételeket addig csiszolta, ameddig csak lehetett. A technika iránt különösen érdeklődött Gould, tévéfelvételeket készített Kanada érdekes tájairól, rádióban beszélt, élvezte, hogy egy felvételt szinte hangonként meg lehet vágni. Gould nem is igazán szeretett koncertet adni, egy-egy elrontott hang, nem tökéletes dallamvezetés miatt mérgelődött. Érdekes módon a lemezen többször elcsíphetünk melléütést.
Nem meglepő, hogy Beethoven E-dúr szonátája, és a többi is, Gould játékában igencsak más megvilágítást kapott. Ami meglepő, hogy mégis szinte teljesen elfogadható ez a fajta koncepció, ha korábban nem ismertük a darabot, vagy túl jól ismerjük ahhoz, hogy berögzüljön a saját elképzelésünk. A tempó végtelenül hektikus az első tételben, Gould szokásához híven itt sem zabolázza meg magát. A tétel végének szextmenetei mint egy szökőkút, csillognak, a hangszín – az 1956-ban rögzített felvétel ellenére – kivételes. A Prestissimo nekem zaklatott, kicsit ideges, de ennek ellenére Gould a zenei anyagot a csendesebb részekkel egyensúlyban tartja. A variációs tétel témabemutatása nem igazán tetszik, mintha egy bagatellt játszana, a második nyolc ütem szebb. A tétel végi újabb témabemutatás azonban csodálatos, halálos nyugodtság, parttalan hömpölygés, a téma új értelmet nyert, a semmiből megérkeztünk a fényre. Az első variáció és a második első felének zenélőóra-jellege, a harmadik motorikus, kemény vonalvezetése, a basszus határozottsága teszi a felvételt egyedivé. A negyedik variáció komplementer ritmusa, 9/8-os ütemmutatója a barokkot idézi, a túlzottan gyors zárás miatt elszáll a tétel vége. Lélegzetelállító a hatodik variációt megelőző besűrítés, ellentéteként néha mintha megállna az idő, az altban lévő dallam kiemelése, a fúga fokozatos felépítése. A 23 ütemig tartó, legalább egy szólamban hallható trilla csillogó, csak annyira erőteljes, amennyire szükséges.
Az Op 110-es Asz-dúr szonátát tartják a három szonáta pillérének, nem véletlenül, hiszen a három szonáta szinte egymásra épül, távoli asszociációk segítik előre a műveket, így ciklikussá válnak. Az Asz-dúr szonáta első tételében a kíséret és dallam aránya szép, nagyszerű agogikai megoldásokkal találkozunk. A tétel felrakása viszonylag egyszerű, sokszor Schubertet előlegezi. A 39. ütem Desze döbbenetes hatású, hasonlóan a harmadik tétel tíz azonos akkordjához, mely robbanásig feszíti a szonátát. A lassú tételben rácsodálkozunk arra, hogy Gould nem csak a vágtató tempókban otthonos, hanem a szemlélődő lassú részekben is. A fúga itt is nagyon mívesen épített, az azt követő fantáziajellegű, áriaszerű anyaggal lecsendesíti Gould a fúga mindent kitágító erejét, ez az erő a tétel zárásakor, a fúga tükörfordításakor, az emlékezetes G-dúr akkordok után, újra megjelenik, a tempo primótól örömujjongással zár a mű.
Az op. 111-es darab lassú bevezetése után túlzottnak tartom a tempót, nem igazán a zene mélysége, mind inkább a virtuozitás került előtérbe. A szonáta hangulati megfelelője a szintén c-moll Pathetique-szonáta szintén első tétele. Érdekes módon a késői szonátákban van ária, vagy arietta, a kéttételes c-mollban egy egész tétel, a záró, második viseli a feliratot. Gould itt is nagyszerűen bánik az idővel, a lassú zenei anyag nem válik unalmassá, a hét variáció egyenesen vezet, egyetlen úton, a zárásig (és Beethoven zongoraszonátáktól való búcsújáig). Beethoven különleges ütemjelzéseket használ, 9/16, 6/16, a legmeghökkentőbb a 12/32, a minden elsöprő lendület helyenként megbiccen Gouldnál. Gould a variációkat rendkívül változatosan tolmácsolja, a pontozott ritmusostól, a kiszélesített dallamokon át a békét, boldogságot szimbolizáló utolsóig. Az éneklő részek gyönyörűek, itt is, mint az Asz-dúr műben, a trillák díszítenek, kétszer 12 ütemen keresztül, összekapcsolva az előbb említett op. 110-es szonátával. A tempó hektikus, Gould azonban képes a csúcspontra úgy feljutni, hogy az ív nem törik meg, és megint úgy érzi az ember, hogy a lehetséges legjobb tolmácsolást hallotta.
A lemez nagyszerű, a hallgatót nem zavarja a művész rendszeres beledúdolása, nagy élmény hallgatni Gouldot.
Sony Classical (Sony Music), 2007
