születésnapi kalandok
(a papiruszportal.hu archívumából [2008])
Szerző: G. Bogár Edit
Hát, ilyen még nem volt! Töltöttem már születésnapot távol az otthontól, még külföldön is, de hogy külföldön, mégis családi körben, olyan nem. Most ez történt: mivel húsvétra amúgy is hazamegyek, úgy határoztunk, hogy a mindössze egy héttel korábban bekövetkező születésnapomra a férjem jön látogatóba Pozsonyba. Szerdán délután érkezett, egy bevásárlóközpontban beszéltük meg a találkozót, mert kiszámíthatatlan volt, mikor ér ide, és hogy én mikor végzek a sebészeti kontrollon. A délután és az este beszámolókkal telt, volt miről mesélni mindkettőnknek.
A másnapi program egy részét már jó előre elterveztem: a legutóbbi élménybeszámolómban említett szarvaspörköltet mindenképpen meg akartam kóstolni. Bár az ünnep csak pénteken következett be, az előesti vacsorát gondoltam a Štefankában tölteni, mivel a péntek nekem méregtelenítő, azaz húsmentes napom szokott lenni. Közben viszont kaptam egy meghívót csütörtök estére az ÚĽUV Galériába egy finn kézművesipari kiállítás megnyitójára. Ezt semmiképpen nem akartam kihagyni, nemcsak azért, mert érdekelt, hanem azért sem, mert a finn követség mindig küld meghívót a legkülönfélébb eseményekre, s a legutóbbi kiállításra, mely City Home címmel a Helsinki környéki építészetet mutatja be rajtam kívül álló okokból sajnos nem tudtam elmenni. Így aztán délután elmentünk a kiállításra, s utána a szakadó eső ellenére átsétáltunk a Štefankába. Szokatlannak tűnhet az időpont: délután 5 óra, de itt ez a szokás. A megnyitó a szakmának és egyes meghívottaknak szól csak (kisebb fogadással egybekötve, itt most lazacos és szalámis szendvicsfalatkák, spenóttal töltött leveles tészta, bor, pezsgő és ásványvíz várt minket), a nagyközönség pedig a következő naptól kezdve veheti birtokba a teret.
A mindössze három kis helyiségből álló kiállítóteremben a finn kézművesszövetség, a Taito tagjainak alkotásaiból láthattunk ízelítőt. Az ÚĽUV és a Taito tulajdonképpen testvérszervezetek, mindkettő országaik nép- és iparművészeit tömöríti, fő feladatuk egyrészt a kiállítások, bemutatók szervezése, másrészt a termékek árusítása, valamint oktatási tevékenységet is folytatnak. A szlovák művészek korábban már bemutatkoztak Finnországban, most pedig a finnek „vendégeskednek” Szlovákiában: a kiállítás Pozsonyon kívül még öt jelentős városba viszi el anyagukat. Mint a tárlatot megnyitó finn nagykövet, Rauno Viemerö is kiemelte, nagyon érdekes és figyelemre méltó, hogy bár a két ország mind földrajzilag, mind történelmileg, mind kulturálisan távol áll egymástól, mégis mennyi hasonlóság található népi iparművészetükben. A fa, a gyapjú, az üveg, a cserép és általában a természetes alapanyagok használata mindkét népre jellemző, akárcsak az egyszerű formák és a funkcionalizmus. Bár a díszítőelemek olykor eltérnek, de a növény- és állatmotívumok gyakran felbukkannak mindkettőben, ugyanakkor igen sok a díszítetlen, pusztán az anyag szépségével szemet-lelket gyönyörködtető tárgy: a tálak, takarók, női és férfiruhák, lámpák, kosarak, ékszerek között sétálva a komoran vidám északi tájakat is fel lehetett idézni – ámbár ebben segítségünkre volt egy lenyűgöző képeket bemutató kisfilm is.
Mikor kiléptünk az egykori Széplak utca (ma Obchodná) késő délutáni forgatagába, szaporán esett az eső. Ennek ellenére kényelmesen sétáltunk végig a bevásárlóutcán, hogy a jobb meggyőződésünk és korábbi fogadalmunk ellenére mégiscsak megdézsmált lazacos szendvicseket ledolgozzuk, és legyen kellő étvágyunk, mire megkapjuk a szarvaspörköltet. A Štefanka felső szintje a dohányzó rész, itt telepedtünk le. Kedvesen mosolygó fiatal pincérnőnk csak szlovákul beszélt, így kénytelen voltam elővenni még mindig meglehetősen gyenge nyelvtudásomat, de a jelený gulaš (szarvaspörkölt), a knedle (knédli) és a pivo (sör) egész folyékonyan ment. Desszertre már nem volt rezervoárunk, így távoztunk, és az este maradékát otthon töltöttük.
Másnap a férjem azzal ébresztett, hogy „újszülött!”. Belegondoltam, és nem esett jól ennyi évesnek lenni. Az ajándéknak (egy régóta áhított könyv) persze örültem, és vártam az aznapi kalandokat. Ami persze a sebészettel kezdődött, majd némi ajándékvásárlással folytatódott. Nem tudom, miért, de a mi családunkban-rokonságunkban tömeges jelenség a márciusi és áprilisi születés- és névnap. Bár már csak a gyerekeknek és a legközvetlenebb rokonoknak veszünk ajándékot, így is elég sok időbe telik, míg mindent beszerzünk. Szerencsére egyikünk se vásárláscentrikus, úgyhogy gyorsan elintéztük, amit feltétlenül kellett, és megindulhattunk az írószövetség klubja felé. Itt volt ugyanis találkozónk Drábek Zsuzsa kolléganőmmel és a korábbi pozsonyi (egykor Budapesten is működő) finn lektorral, Marja Seilonennel. Marja villámlátogatásra érkezett, hétfőn az ELTE finnugor tanszékének jubileumára megy, de előtte eljött hozzánk is. Zsuzsa bár szlovák, kiválóan beszél magyarul is, finnül is, ő hívott meg mindannyiunkat ebédre. Marja remekül beszél magyarul és szlovákul. Mivel a férjem viszont se finnül, se szlovákul nem tud, a közös nyelv a magyar volt. Meglehetősen érdekes volt hallgatni, amikor egy szlovák és egy finn egymással is magyarul beszélt! A helyet magát már ismertem: itt találkoztam az ősszel Daniel Katzcal. Az éttermi választék ugyan meglehetősen szűkre szabott, de az árak nevetségesen alacsonyak (egy leves vagy egy saláta pl. 15 korona, a főételek 30–40 korona között vannak). Nem a gasztronómia csúcsa egyik sem, de ízletes volt és friss: a zöldségleves után rántott halat ettem krumplisalátával, a többiek csevabcsicsát sült krumplival, nyomatéknak egy-egy almás sárgarépa-salátát kértünk. Előtte borovicska és gyomorkeserű fogyott, hozzá sört ittunk, aztán kávéval zártuk. Négy személyre az egész 650 korona volt, azaz kb. 5000 forint.
Mivel az írók klubja a Fő tér (Hlavné námestie) közvetlen közelében van, arra vettük az irányt, megnéztük a húsvéti vásárt, ami sokkal szegényesebb volt, mint a karácsonyi, aztán elváltak útjaink. Mi még benéztünk a Mayer kávéházba. Az 1878-ban alapított, patinás cukrászda, mely annak idején udvari szállító is volt, széles választékával méltó megkoronázása volt a születésnapnak: egy tojáslikőrrel töltött Tátra-csúcs a férjemnek, egy erdei gyümölcsös kardinális nekem. A kávéháznak nincs saját honlapja, de némi betekintést enged a hely hangulatába a szlovák utazási információs portál.
Ezek után már tényleg csak hazafelé kívánkoztunk, de hát útba esett a vásárcsarnok, ahol még kapni valódi pozsonyi kiflit. Egy-egy mákos és diós kifli lett a vacsoránk, aminek az elfogyasztása előtt azért kellett némi pihenés a testnek és a léleknek egyaránt. Ezt megtette egyrészt egy kis ejtőzés, másrészt egy egész hosszú telefon édesanyámtól meg egy szintén hosszú írásos üzenetváltás a neten az unokahúgommal. Szép napok voltak, és a házastársi látogatásnak még nincs vége! Vár ránk a szombat meg a vasárnap, a program az időjárástól függ. Miénk a világ, miénk a város! És miénk az eső is? Sebaj, legfeljebb dalra fakadunk, mint Gene Kelly, de akkor is jól fogjuk érezni magunkat!
