Donizetti: Calais ostroma
(a papiruszportal.hu archívumából [2015])
Szerző: Lehotka Ildikó
Donizetti Calais ostroma című nagyoperája nem tartozik az ismert művek közé, bár nem sokban marad el a többitől. Ezért is volt érdemes az Armel Operafesztivál sorozatának második estéjén elmenni a Thália Színházba. A zene nagyon jó, az énekesek megfelelőek voltak, a színpadkép végig sötét, a rendezésen érezhető volt, hogy az English Touring Opera – ahogy a nevében is szerepel – a viszonylag könnyen szállítható, gazdaságos díszletekre törekszik. Az együttes lehetőséget ad arra, hogy a „különféle zenei tapasztalatokkal és képességekkel rendelkező résztvevők számára” színpadi lehetőséget biztosítsanak.
A Calais ostroma a Lammermoori Lucia után egy évvel íródott, de sosem ért el olyan sikert, melyet az őrületben menekülő nő története. A Calais ostroma terve (és megírása) a szerző addigi legbecsvágyóbb darabja volt, benne a balettbetétekkel, hatalmas tablókkal, nagyzenekarral – a tervet a kor meghatározó igazgatója, Domenico Barbaja is támogatta. Az operát azonban a kitűzött időpontban nem tudták előadni, nem találtak megfelelő főszereplőt. Ismerve a darabot, a mezzo szólam kifejezetten nyaktörő, lehet, hogy ezért nincs műsoron?
Az English Touring Opera a háromfelvonásos, Luigi Marchinonni drámája, Luigi Henry balettje alapján Salvatore Cammarado librettóját használó művet redukálta, az utolsó felvonás, benne a királynő megbocsátásával, nem szólalt meg –játszották így is régebben. Az ismertető kiadványban nem kaptunk erről információt. Különösen hasznos lett volna valamiféle fogódzó, hiszen magyarországi bemutatót láttunk-hallottunk.
A színpadképet egy félbetört betonhenger uralta, a zsinórpadlásról rongyok lógtak, a nagyon pesszimista látványtervet a ruhák is erősítették. A világítást a minimálisra csökkentették, végig az előadás során, ezt sajnáltuk. A szereplők mozgatása illett a cselekményhez, ez talán mégis statikusnak tűnt.
A versenyszerepet, Edoardóét Nicholas Merryweather énekelte, csak az I. felvonásban volt színpadon. Az angol énekes tudásáról csak egy nagyon általános képet kaphattunk, végig ült, így színészi megoldásról nem beszélhetünk – bár ha igazán karizmatikus egy szereplő, oda kell rá figyelni, üljön, feküdjön, vagy csináljon bármit. Nicholas Merryweather megbízható énekes, de különösebb hatást nem tett a nézőre, baritonja szép, a kellemes hangon kívül már érdekességet nem mutatott.
Eustachio de Saint-Pierre, Calais polgármestere szólamát Craig Smith-től hallottuk, az énekes hangja ha nem is kopott, de a szerep egy kifejezőbb, erőteljesebb hangot kívánna. Smith jól érzékeltette a nyakas, de tiszta lelkű vezető szerepét, aki kész meghalni (és a halálba vinni) városáért. A polgármester szerepe nagyon fontos, és az opera legkidolgozottabb, legárnyaltabb figuráját ismerheti meg az érdeklődő – a féltő nagyapát, a szerető apóst, a vezetőt, a lelkesítőt, a kitartásra késztetőt. A szerep jelentős, ahogy Aurelióé is, ezt a szólamot Catherine Carby tolmácsolta. Az énekesnő hangszíne kellemes, a mély hangok sajnos kevéssé jöttek át, a koloratúrakészsége létezik, de ez a zenei anyag rendkívül nehéz. Szép pillanatokat kaptunk Eleonorával, a darabbeli feleségével közös jelenléte során. Carby nem mindig tudta a férfiképet hozni, mikor aláírta a papírt, hogy önként megy a kivégzésre, inkább egy lelkes fiúcskát láttunk, a korosztályra jellemző túlbuzgósággal, nem a mártíromságot, az önfeláldozást. Carby is megbízható énekes, lehet rá építeni.
Giovanni d’Aire – Andrew Glover által megszemélyesítve – ezen az előadáson az egyik olyan szerep volt, amire érdemes emlékezni. Bár a színpadon az érzelmeket felnagyítva játszott, de egy magas hőfokú előadásban érthető lett volna. Jól formálta meg az afroamerikai Peter Brathwaite a kém szerepét, ebben a kórusnak is érdemi részt tulajdoníthatott a néző – ez a jelenet volt a legizgalmasabb az előadás során.
Eleonóra szerepében Paula Sides lépett színpadra, teljesítményét végig kiegyensúlyozottnak érezhette a hallgató, hangja szép, és képes volt magasabb hőfokú érzelmeket is közvetíteni. őt éreztem az előadás legjobbjának.
A maroknyi kórus éneklése az előadás langyosságához képest jó volt, a Pannon Filharmonikusokat (akiket különdíjban részesített a zsűri) Jeremy Silver vezényelte, tökéletes középszerrel.
Az estet mégis kár lett volna kihagyni, a zene miatt.
Thália Színház, 2015. június 30.
