Vincent van Gogh

(Vincent Willem van Gogh, Groot-Zundert, 1853. március 30. – Auvers-sur-Oise, 1890. július 29.)

Szerző: L. Kiss Anna

Többször megfordultam a Szépművészetiben már korábban is, az elmúlt években aztán egyre gyakrabban. Álltam sorban dermesztő hidegben belépőért, de ilyen „forgalmat” még sosem láttam, mint ami december 2-a óta tapasztalható (2007 – a szerk.). Zarándoklás Van Goghhoz, mondhatnánk. Babakocsit toló szülők, diákcsoportok, külföldiek, járókeretes és tolókocsis mozgássérültek, nyugdíjas baráti társaságok, immár majd 400 ezren látogattak el Vincent van Gogh biztonsági kapuk mögé rejtett világába.

Milyen ember is volt Van Gogh, milyen világban és hogyan élt? – ezek olyan kérdések, melyekre a képei által is választ kaphatunk. Én mégis úgy gondolom, hogy aki eddig nem látta a Szépművészeti kiállítását, kicsit olvasson hozzá a festőről és koráról. Mert hiszem és tapasztalásaim alapján tudom, hogy aki egy kicsit is „megismeri” életét, lényét, egészen más szemmel nézi majd rajzait, litográfiáit, festményeit. És nem fogalmazódnak meg benne olyan kérdések, mint amilyet a minap – immár második tárlatlátogatásomkor – hallottam két diáklánytól: Van Gogh miért csak ilyen mogorva, szomorú képeket tudott, akart készíteni?!
A jelzőket nem tartom helytállónak, meghatározónak. Sokkal inkább azt mondanám, hogy az igazságot, az egyszerű embereket, a természetet igazi valójában akarta megmutatni. Jellemzően a maga választotta úton járt, a saját elvei szerint, de nem magányos farkasként, hiszen ismerte elődei művészetét és hasznosította is az abból tanultakat.

Művészettörténeti könyvekben olvasható, hogy hányatott sorsú, zaklatott lelkivilágú ember volt. Valóban, több kortársához hasonlóan (Toulouse-Lautrec, Gauguin) mozgalmas, mondhatni testet-lelket felőrlő életet élt. A polgári családból származó fiatalembernek minden lehetősége megvolt ahhoz, hogy „tisztességesen”, rendezetten éljen, hasonlóan felmenőihez. Édesapja és nagyapja református lelkipásztor volt. Apja testvérei által a Van Gogh egész Európa legnagyobb kép- és műkereskedő családja lett.

A már gyermekkorában is rajzolgató Vincentet és 4 évvel fiatalabb öccsét, Theodorust (Theo) kora ifjúságától vonzották a művészetek, mindketten a Goupil-galériákban dolgoztak, Vincent Hágában, Brüsszelben, majd Londonban. A két testvért szoros kötelék fűzte össze, folyamatosan leveleztek, mintegy 18 évig. A leveleket Theo megőrizte, amelyek kordokumentumok és jellemrajzok is egyaránt.

A képkereskedői munka jó iskolának bizonyult Vincent számára, képeikből és művészeti könyvekből megismert sok-sok festőt (pl. Constable, Turner), rengeteget olvasott, szépirodalmat is, pl. Dickenst. Már tizenévesen tudta, érezte, hogy mely alkotások művészi értékűek, és melyek „olcsó” és értéktelen darabok.
Vincent van Gogh sosem volt szerencsés a szerelemben, hogy rosszul választott-e, vagy a külleme – vörösesszőke haj, erős váll és mell, vastag, izmos kar, viszonylag nagy fején széles arccsont, mélyen ülő szemek, domború homlok, magas orrnyereg, vastag, erős áll – s mindemellett kemény holland jelleme miatt taszította-e a nőket, ki tudja. S persze élete nagy részében nem volt állása, se vagyona, se pénze. Érzelmi sikertelenségei kihatottak élete alakulására.

Még huszonévesen is kereste helyét a világban. Miután felhagyott a képkereskedésekben végzett munkával, dolgozott egy lelkész mellett mint nyelvoktató, majd egy könyvkereskedésben, később kisegítő tanárként és nevelőként. Rengeteget olvasott, és egy időben igen közel került a valláshoz. Édesapja örömére segédlelkészkedett is, majd Amszterdamban teológiát tanult egy évig. Ám ő nem hosszan tartó, tervszerű tanulásra született, érezte, hogy nem úriember lelkipásztor akar lenni, mint apja vagy nagybátyja. Mindig ragaszkodott saját eszményeihez, szolgálni a szegényeket, betegeket, az élet elesettjeit. A belső kényszer hajtotta, sosem a világ elvárásainak akart megfelelni, a saját útját akarta járni.

Így került aztán a belgiumi Borinage szénbányavidékre, ahol független hittérítőként hirdette az evangéliumot, a mélységes szegénységben és kilátástalanságban élő bányászok között. Az ottaniak hitéletének megszervezése mellett teljes sorsközösséget vállalt velük. Tudását, szívét-lelkét, pénzét, ruháit, mindenét megosztotta a bányászcsaládokkal. A mérhetetlen nyomorúság, a tehetetlenség érzése vezette rá, hogy munkájának nincs értelme, nincs hitele, mert ezen nem segít az evangélium. Az élete mélypontján lévő Vincentet az olvasás sem segítette ki a gödörből.

Édesapjához fűződő kapcsolata sosem volt tökéletes, de amint kiderült, hogy nem lesz lelkész, még jobban eltávolodtak egymástól. Ettől kezdve alapvetően az öccsétől, Theótól kapott pénzből élt, aki finanszírozta a Borinage-ban végérvényessé vált szenvedélyét, a rajzolást, az alkotást. Naphosszat rajzolta a helyieket, gyakorolt, másolt, újra és újra, teljes megszállottsággal. Másolta kedvence, Millet rajzait. Korábban sosem tanult rajztechnikát, de ösztönösen ráérzett a megrajzolt figurák jellegzetességére.

27 évesen döbbent rá, hogy valóban festő akar lenni, művész, és ebben a törekvésében egyedül öccse állt mellette, erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Ezután csak tanulni akart, mindent a festészetről. Hágában unokafivérétől, a már befutott zsánerképfestő Anton Mauve-tól, majd Brüsszelben anatómiai és perspektivikus rajzot.

Bár szülei sosem értették meg művészi elhivatottságát, mégis mindig feltöltődött a családi otthonban, gyakran fizikai felerősödését is édesanyja főztjének köszönhette. Etten és Nuen is fontos szerepet játszott művészi fejlődésében. Bár az ottaniak gyakran bolondnak tartották, ő mégis rendületlenül rajzolta, festette a tájat, az állatokat, a parasztokat. Férfiakat és nőket ásás, vetés, betakarítás közben.
És a nők… Vincent beleszeretett özvegy unokanővérébe, aki azonban visszautasította közeledését és házassági ajánlatát. Van Gogh ismét súlyos érzelmi csapást szenvedett, ugyanakkor rokonsága is elítélte ezért az érzésért.

A nőkhöz fűződő vonzalmánál mindig erősebb volt azonban festészet iránti szenvedélye. Ez mutatkozott meg akkor is, amikor Hágában összetalálkozott, majd összeköltözött Siennel, egy többgyermekes, terhes prostituálttal, akit, úgy gondolta, talán megmenthet a mocskos világból. Sien modellt is állt Vincentnek, aki lerajzolta őt többek között mezítelen, naturális valóságában is. Bár igazi lelki közösség nem volt közöttük, mégis feleségül akarta venni, amitől aztán Theo és rokonai, ismerősei tartották vissza.

Betegség, fáradtság, rosszultápláltság, idegesség, a hágai festőmesterek általi meg nem értettség. Ezek alól a terhek alól ismét szüleinél, immár Nuenben keresett megnyugvást. Apja parókiája s egy kicsi kedves templom fogadta óriási kerttel, szilfákkal, tölgyekkel, virágokkal. Mindezt szívesen örökítette meg képein a lábadozás ideje alatt. Nuenben legjobb barátai a takácsok lettek. Bár szegények voltak, földes padlójú apró szobáikban mégis sok szépséget és békességet talált. Szenvedéllyel rajzolta az embereket, festette a gabonaföldet sötétarany, vörösesbarna és bronzszínű árnyalatokkal.
Családjától távolodott, a szomszédjukban lakó – nála jóval idősebb – Margot Begemannal viszont közeli viszonyba került. Ám ez a kapcsolat sem teljesülhetett be, mivel a vénlány családja megakadályozta. Bár a magát megmérgező nő életben maradt, sem a nueniek, sem szülei nem bocsátottak meg Vincentnek. Később édesapja halála teljesen elszakította az övéitől.

A tiszta, őszinte érzéseket mindig az egyszerű emberek között találta meg, a szegény parasztok között, akiknek húsra nem tellett, csak néha egy kis szalonnára, a napi feketekávéra és krumplira. Van Gogh szívesen rajzolta, festette őket munka közben és otthonukban is. Jellegzetes arcukat, a nők főkötős portréit, mintegy tanulmányként a nagy műhöz, melyet elementáris erővel, szédítő gyorsasággal és hatalmas lendülettel készített el, a Krumplievőket. Vincentnek ez a képe is megmutatja, hogy alkotásain nem fennkölt gondolatokként akarta megmutatni a valóságot, és nem teljes pontossággal, hanem úgy, ahogy azt az ember saját énjén keresztül szemléli.

A falusi élet realisztikus festőjeként képeivel bemutatta a paraszti lét kemény, naturális valóságát, a szegénységet, a kilátástalanságot. Mély hatást tett rá Rembrandt és Rubens művészete, megérintették a színek, melyekkel aztán Antwerpenben folytatott rövid festészeti és rajztanulmányai során újra és újra találkozott.
Azután Párizs, ahol együtt lakott Theo öccsével, és megismerkedett képekben és az életben is az impresszionistákkal. Az ő műveiket Theo az általa vezetett galéria félemeletén ki is állította.

Mi is az impresszionizmus? A 19. század utolsó harmadában Franciaországban keletkezett festészeti (majd annak hatására zenei és irodalmi) irányzat, amely a fény és árnyék, a lebegés, a finom árnyalatok érzékeltetésével, a pillanatnyi hangulatot, a művészben a külső világ felkeltette érzéseket kívánta kifejezni. Előfutára Delacroix, a barbizoni tájfestők, pl. Daubigny, s leginkább Corot és Courbet voltak. Az ő és a későbbi impresszionisták látásmódjára nagy hatással voltak a kifinomult színezésű, múló pillanatokat megörökítő japán fametszetek. Az impresszionisták szerint a művészetnek, a festészetnek nem kell feltétlenül gondolati tartalmakat közvetítenie, a művészet önmagáért, a művészetért van (l’art pour l’art). Meghatározó egyéniségei Manet, Monet, Degas, Renoir, Pissaro, Sisley, akik nem alkottak egységes stílusjegyekkel leírható csoportot, de alapvetően közös volt bennük a valósághoz, a tárgyaknak a valódi, a természetes fény által megváltoztatott látványához fűződő viszonyuk.

Újfajta színeket és festéstechnikát használtak, tiszta, ragyogó alapszíneket, valőr és reflexszíneket. A folyton változó, állandó mozgásban lévő természetábrázolást, az impresszió megjelenítését gyors ecsetvonásokkal érték el. Az időhiány miatt nem a palettán keverték a színeket, hanem a vásznon egymás mellé helyezett színfoltokkal, a néző szemében alakították ki az összbenyomást képpé.

Párizsban Van Gogh közeli ismeretségbe és barátságba került Toulouse-Lautreckel, Gauguinnel, Seurat-val Henri Rousseau-val, Cézanne-nal. A velük eltöltött hosszú beszélgetések, viták, tivornyák, ismertették meg Vincentet festészetükkel, módszereikkel, látásmódjukkal, visszavonhatatlan hatást téve rá. Színei kivilágosodtak, ecsetkezelése megváltozott, szaggatottá, darabossá vált, kialakult „pálcikás” ecsetkezelése. Párizs azonban egyéni törekvéseit nem elégítette ki, s mivel Japánba nem juthatott el, a provence-i Arles-ban kereste és találta meg a napot, a citromsárga színben izzó tűzgolyót s az átlátszó levegőt, a fényt. Ott élt azután a maga által kialakított „sárga házban”, festett lázasan, megszállottan, naphosszat fejfedő nélkül a tűző napon, a forróságban, gyakran szenvedve a misztráltól. Mert mindent meg akart örökíteni, az ott élő embereket, a tájat, a napraforgókat sok-sok változatban. Képein erőteljes körvonalakat használt, melyekkel mintegy bezárta az erőteljes színekkel ábrázolt formáit.

És a tenger kékjei, amelyet Saintes Maries de la Merben pillantott és festett meg, a csillagokat, az égboltot, a La Sirene vendéglőt.
Arles-ban rövid ideig Gauguinnal együtt alkotott őrült szenvedéllyel, festettek, ittak, látogatták a bordélyházat, olykor éhen, vitatkoztak a festészetről, veszekedtek… Mígnem a túlhajszoltság, a tébolyult életmód, a megszállottságig végzett munka Vincent ideg-összeomlásához vezetett, őrültségi rohamában borotvával kergette barátját. Mindez és fél fülének levágása egyenes út volt a Saint-Rémy elmegyógyintézetbe, ahol szemlélője és részese lett a torzult elmék küzdelmének és szenvedésének. És ő még ilyen körülmények között is alkotott, bár színei és formái komorabbak lettek, de egyben merészebbek és líraibbak is. Megfestette az olajfákat, a búzamezőket, a citrusokat, a szobáját, a kórháztermet…

Álmatlanság, hallucinációk, epilepsziás rohamok voltak mindennapjainak kísérő jelenségei. Bár a tiszta időszakok hoztak számára örömet is, így Theo házassága, gyermeke, rövid párizsi látogatása során régi barátaival való találkozása, a Vörös szőlő című képének eladása… Mindez már nem segített rajta.
Élete utolsó időszakát az Auvers-sur-Oise-ban töltötte a festészetet és az impresszionistákat kedvelő dr. Gachet társaságában, aki orvosként és emberként is törődött vele, próbálta benne tartani a lelket, az erőt. Az az időszak volt talán életének legbékésebb korszaka, ezt tükrözik az ott készült, ismét kivilágosodó színhasználatú alkotásai. Megfestette orvosát, annak kislányát és a települést többféleképpen. Ott zárta önarcképsorozatát, melyből mintegy 40 darabot készített öt esztendő alatt, s ezeken mintegy hűen ábrázolta művészi törekvéseit és énjének diszharmonikus változásait.

És ekkor már menthetetlen volt, testileg-lelkileg sérült, beteg elméje a negatívumokat felnagyította, számára elviselhetetlenné tette még azt is, ami addig természetes volt, hogy például Theo tartotta el.

Önkezével, pisztollyal vetett véget életének. Méltósággal halt meg, pipázva, öccsével anekdotázva, szeretettől körülvéve. Theo fél évvel élte túl bátyját, búskomorságában elborult az elméje. Ma egymás mellett nyugszanak Auvers-ban.
Azt mondják, hogy az igazi művészek halhatatlanok, hiszen a festő, aki vásznával szépséget, gyönyörűséget visz az emberek életébe, tiszta, őszinte érzéseket kelt bennük, annak az emléke nem lehet mulandó. És Vincent van Gogh ilyen volt, realisztikus emberábrázolása, alakjainak – legyen az bányász, paraszt, takács vagy postás – valóságossága, természetábrázolása zseniális.

A Szépművészeti Múzeum március végéig meghosszabbított kiállításán részesei lehetünk mindennek. A tárlatot felvezető levélidézetek bevezetik a látogatót a festő gondolatvilágába, szánjunk időt az elolvasásukra, és ugyanígy a képek mellett lévő ismertetőkre, mini műelemzésekre is, érdemes. Ne sajnáljuk az időt a kiállítás bebarangolására (minimum 2 óra), és hagyjuk magunkat elvarázsolni az egyszerű varrónőtől, a parasztoktól, a krumplievők alakjaitól, a pipacsoktól, a virágzó gesztenyefáktól, az érett napraforgóktól, a tenger hullámaitól, az olajligetektől, az íriszektől…

És ha mindezt átéltük már, egy cseppet sem fogunk csodálkozni azon, hogy a magyar festőkre – Csontváry, Munkácsy, Paál László, Rippl-Rónai, Derkovits, Czóbel…, akiknek képei ugyancsak láthatók a Szépművészetiben – miért is volt hatással Vincent van Gogh művészete