Orchestre National de Lyon és Leonard Slatkin előadásában
a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: szabói
Ravel zenekari műveinek első lemezét hallgathatja meg az érdeklődő a Naxos 2011-ben rögzített felvételén, köztük három gyakrabban előadott darabbal, a válogatás a spanyol koloritot helyezi előtérbe, igen szerencsésen, két mű kivételével. Külön érdekesség, hogy a zeneszerző hányféle módon képes a couleur locale-t előhívni a zenében, mennyire más és más megfogalmazásában a zenei szempontból unikális nép muzsikájának előhívása. Vannak ugyan sztereotip vonások, a kasztanyetta, a tüzes ritmus, de nem lehet elsiklani afölött, hogy mennyivel többet ad hozzá Ravel.
A reneszánsz világi zenében, a bécsi klasszikában és a romantikában a magyaros (ungarescák), törökös, janicsáros vagy annak vélt zenei motívumok jelentették a különlegeset, a romantikában a távol-keleti színek, az impresszionisták már dzsesszes elemeket is vittek zenéjükbe, de ezek a motívumok többnyire csak a sztereotip vonásokat tartalmazták.
Ravel nagyon kedvelte az egzotikumot, háza tele volt különleges tárgyakkal. Az anyai ágon félig baszk–spanyol zeneszerző maga sem törekedett arra, hogy színtiszta anyagot használjon, meg is jegyezte egyszer (talán tréfásan), ha valami arabost írna, az arabosabb lenne az eredetinél. Nos, spanyolos zenéje tényleg remek, hangszerelése minden ízében izgalmas és újszerű.
Ravel művei közt kevésbé ismert a hegedűszólós Pièce en forme de habanera, a hangzása kellemes, üdítő, némi mélabúval fűszerezett. A hegedűszólót Jennifer Gilberta játssza, szépen, a kellő helyeken elhalóan, a vonó kicsit ugrik ilyenkor. Szintén kevéssé ismerjük a zongorára készült Menuet antique-ot (1895), mely Ravel stilizált tánczenéinek egyik szép példája, ahogy a Pavane egy infánsnő halálára, úgy ez is az antik világot (no és a táncot) mutatja be az érdeklődőnek. Különösen izgalmas a menüettel kontrasztáló Trió, mind a hangulatot, mind a hangszerelést figyelve.
A Pavane egy infánsnő halálára című darab sok-sok átiratot megélt, a zenekari, 1910-es változat talán a legszerencsésebb (az eredeti mű zongorára készült 1899-ben). A hangulat különleges, a régmúlt korokat idézi, nosztalgiával vegyes melankóliát, hihetetlenül kifejezően. A méltán kedvelt mű áttört, szűrt hangzása egyfelől a kecsességet, törékenységet, másfelől a távoli ünnepélyességet megkapóan bemutatja be.
Az 1905-ös Miroirs zongoraciklus negyedik darabja az Alborada del gracioso, a zeneszerző Gyagilev kérésére 1918-ban hangszerelte a tételt egy balettnek. A darab remek, minden ízében izgalmat tartogató, a hangzásvilág különös-különleges, érdemes lenne a zenekaroknak is felfedezni.
A négytételes Spanyol rapszódia 1908-ban készült, legalábbis a zenekari változat, előzménye kétzongorás kompozíció volt. E művét tartják első igazán jó zenekari darabjának, Debussy is igen érdeklődött az Habanera iránt, el is kérte a partitúrát. A Prélude à la nuit (Előjáték az éjszakához) megkapó hangzásvilágával hódít, az ereszkedő négyhangos (kétszer félhangos lépés közt egy egészhangos) motívum jellegzetes, mi több, a második és negyedik tételben is megjelenik. A színes, zeneileg változatos Malaguena és az Habanera után egy mindent elsöprő zárás következik, tüzes, fiesztahangulatot idéző. (Vajon Bernstein mennyire szándékosan kölcsönözte West Side Storyja I Feel Pretty című tételébe a jellegzetes ritmikájú, mixtúrába öntött motívumot?)
Bár a perzsa és a spanyol zene nem azonos, a lemezen található Shéhérazade nyitány mégis illeszkedik a koncepcióba, a keleties színezet kellemesen kapcsolódik az impresszionista harmóniavilággal. Az Ezeregyéjszaka meséi történetein alapuló Shéhérazade operának indult, de csak a nyitány készült el, ez is eredetileg zongorára (1898-ban) ahogy a lemezen hallható művek nagy része, a hangszerelés itt is kiváló.
A Bolero már-már kultikus mű, a hangszerelés iskolapéldája, az eksztázis zenei megjelentetése. Sokan sokat írtak nagyszerűségéről, az egyetlen hosszú dallam különféle hangszerek általi transzformációjáról, hálás mind a zenekarok, mind a balettosok számára. A Ravel szavaival „zenekari crescendo” 1928-ban szólalt meg először, Ida Rubinstein balettművész közreműködésével (ő is kérte fel Ravelt egy darab komponálására), azóta is gyakran szerepel lemezeken, koncerteken.
A lemezen az Orchestre National de Lyon játszik, a karmester Leonard Slatkin. Ravel műveit nehéz rosszul játszani, hiszen adják magukat, köszönhetően a hangszerelésnek, apró zenei mozzanatoknak, de igazán jól nem sokan tolmácsolják, a felszín alatt azért sok minden rejtőzik. Leonard Slatkin elképzelései nagyon jók, a zenekar is, a karakterek kivétel nélkül azt hozzák, ami a részekre illik, és ami a karmester képzelőerejét mutatja, az a lassítás-gyorsítás, a hangszínek keverése, egy-egy szólam remek kiemelése. A hangszerszólók szinte kivétel nélkül nívósak, a hangszercsoportok pontosan, tisztán szólalnak meg, nem a hangok lejátszására való törekvés a legfontosabb, az együttjáték is remek.
A hangmérnök kiváló munkát végzett, a sztereóhatás helyenként kiemeli a zenekari átmeneteket, és újra Keith Anderson nevét kell megemlíteni a kiváló kísérőtanulmányért.
Ravel: Orchestral Works, Vol. 1 – Naxos
Comment on “Maurice Ravel, spanyolul”