a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: szabó i
Az Orchestre Philharmonique de Luxembourg lépett fel október 16-án a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Műsoruk izgalmakat is ígért, hiszen Liszt A-dúr zongoraversenyét Jean-Yves Thibaudet játszotta, Sibelius 6. szimfóniáját pedig igencsak ritkán hallani a hangversenytermekben vagy akár a rádióban. Már az is csoda, gondolhatnánk viccesen, hogy egy ilyen kis államnak zenekara van – mint megtudtuk, hat magyar erősíti az együttest, és a távol-keleti zenészek sem hiányoznak, a koncertmestert beleértve –, de ilyen kiváló együttessel sokan nem számoltunk. A terem zsúfolásig megtelt.
Schumann Nyitány, Scherzo és Finálé nyitotta meg a koncertet. A konvencionális tételek szépen sorjáztak, bár a közönség, mint annyiszor, lelkesebb volt a kelleténél: a Nyitány után beletapsoltak. Hiába, sok víznek kell még lefolynia a Dunán, hogy vagy kiválóan ismerjük a felhangzó műve(ke)t, vagy akkor tapsoljunk, ha a karmester megfordul. Mindhárom mű kellemesen szólt, elkapott karakterekkel, nagyon kidolgozott részletekkel. Jóval több inspirációval játszották, mint az átlagos előadásokon hallható, míves, részleteiben és egységében is gondosan felépített darabokat hallottunk. A Nyitány legszebb részei a vonósokon végigfutó motívumismétlések voltak, szép tónussal, gazdag hangzással, a nyitányt kezdő pontatlanságok ellenére. A vonósokat illeti a dicséret a Scherzo kapcsán is, ezerszínű hangzást varázsoltak elő a hangszerekből, a fafúvósok érzékeny, légies játéka, egybeolvadó hangszínük elbűvölt. A Scherzo befejezése a bőgők pizzicatójával elhussant a levegőbe. Nem erőltették túl a Finálé ünnepélyességét, a kiemelt hangok következetesen végigvonultak a zeneileg jól felépített tételen.
Liszt A-dúr zongoraversenye a nagy kedvencek közé tartozik: áradó zene, hatásos zongorapasszázsok, érzelmek burjánzása teszi vonzóvá a koncertet közönségnek, zenekarnak, szólistának, karmesternek egyaránt. A közönség megtapsolta – a szólista helyett – a karmesteri pulpitust megigazító férfit, de sebaj. Jean-Yves Thibaudet nemcsak a felszínes csillogást, hanem a mélyebb réteget is megmutatta szólójával. A 46 éves, rokonszenves zongorista fantasztikus elánnal játszotta a harsányabb részeket, tökéletes technikával, a csendes dallamok is meghitten szóltak. Ez az előadás nem a magamutogatást, kellemkedést, negédeskedést (kislány a zongoránál), férfiúi erőt, zseniális technikát hangsúlyozta, hanem a zongoraverseny erényeit, kevéssé ismert, sőt félreismert, tölteléknek tartott részleteit. Vérbő, szenvedélyes-gyengéd előadást kaptunk, rég hallottam ennyire jól felépítve, megtervezve, mégis lélekkel eljátszva a versenyművet. A csellószólók, a vonósok, fúvósok és a zongora tökéletesen reagáltak egymásra, Thibaudet végig figyelte a karmesteri jelzéseket. Ráadásként egy Chopin-nocturne-t játszott.
Szünet után Brahms Haydn-variációit játszotta a luxemburgi zenekar. Az agyoncsépelt (eredetileg két zongorára komponált) mű eljátszását egyedül a koncert időtartama indokolta, helyette nem ártott volna egy másik stíluskorszakból keresni valamit, hiszen a műsor csak romantikus darabokat tartalmazott. A szép, gazdag hangzású témabemutató után a második variáció lötyögött, később a brácsák siciliano ritmusú kísérete egészen kivételes volt. A szordinált vonósok hangásához képest a fúvósok szinte harsogtak, a záró variációban a csellók és bőgők szétmentek a karmester kevéssé irányított taktusai miatt. Egészében azonban kellemes előadást kaptunk, változatos hangszínekkel, stílus- és karaktervariációk felsorakoztatásával.
Kétségkívül Sibelius 6. szimfóniája tartogatta az est különlegességét. A szimfóniát 1923-ban fejezte be a finn zeneszerző. Bár hangneme d-moll, a dór megnevezés lenne a helyes. Még abban az évben bemutatta a Helsinki Zenekar, a szerző vezényletével. A hét közül ez a legkevésbé ismert Sibelius-szimfónia. Gerald Abraham ezért egyenesen Hamupipőkének nevezi, Sibeliust magát az első hó illatára emlékezteti. „Szenvedély és mánia teljesen alapvető a műben, de ez elrejtve, a zene mélyén van.” Igazat kell adnunk Sibeliusnak, hiszen a műről egyetlen meghallgatás után nem lehet ítéletet mondani. A négy tétel szinte azonos zenei jegyeket vonultat föl, a vonósszekcióra, legfőképpen a hegedűkre támaszkodik. Különleges hatása volt az első tételben (Allegro molto moderato) az első és második hegedűk dallamátvételének, némi kísérletező kedvet éreztem a zeneszerzőtől, a hangzáskép teljesen egyedi: jeges szépség, hó, északi módon tolmácsolt érzelmek. A második, Allegretto moderato tétel zizegett, zsongott, derengett, szintén a vonósokon, a hanghatás itt is káprázatos volt. A harmadik tétel (Poco vivace) a karmester, Emmanuel Krivine megkoreografált mozdulatairól szólt leginkább, a zenét ugrásokkal, katona-karmesteri mozdulatokkal irányította, erre szükség is volt a vészesen közel lévő kakofónia miatt, amit végül sikerült elkerülni. Az utolsó, Allegro molto tétel archaizáló részeivel, érzékeny fafúvós megszólalásaival hatott a közönségre. A mű rendkívül szokatlan módon csendes, a lezárás sem bővelkedett bombasztikus elemekben, mint a Finlandia vagy a Karélia-szvit estében. Érdemes lenne valamelyik hazai zenekarnak is műsorra tűznie a szimfóniát. Kicsit enyhítette a Sibelius-mű hatását a ráadás. Jó zenekart hallottunk precíz karmesteri irányítás alatt, egy rendkívüli zongoraművésszel.
Orchestre Philharmonique de Luxembourg
2007. október 16., 19.30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Schumann: Nyitány, Scherzo és Finálé, op. 52.
Liszt: II. (A-dúr) zongoraverseny
Brahms: Variációk egy Haydn-témára
Sibelius: VI. (d-moll) szimfónia, op. 104.
Közreműködött: Jean-Yves Thibaudet – zongora
Vezényelt: Emmanuel Krivine
