a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Windhager Ákos
A Magyar Rádió Zenei Együtteseinek 34. kortárszenei hangversenysorozatát ezúttal egy magyar hangversenyéletben ritkaságnak számító, rézfúvós hangszerekre írt versenymű-összeállítás nyitotta. A Fejérvári Sándor és Göncz Zoltán által szerkesztett műsorban két ismeretlen (Carter Pann, Carlos Chavez) és két jól ismert mester (Dubrovay, Szofija Gubajdulina) teljességgel ismeretlen műveit hallhattuk, világszínvonalon. Közreműködtek a Magyar Rádió Zenekara, a Győri Szimfonikusok, Varga Zoltán, Berki Sándor, Keveházi János és Szűcs Attila; Káip Róbert, Erdei Csaba és Csáthy Miklós; Fejérvári János és Máté Győzőn; Bazsinka József és Szentpáli Roland szólisták.
Az est a 20. századi mexikói szimfonikus zene atyjával, Carlos Chavezzel kezdődött, akit pesti koncerteken oly ritkán hallhatunk, hogy a jelen alkalommal megszólaló Versenymű négy kürtre című darabjának magyarországi ősbemutatójáról beszélhetünk. Chavez Sztravinszkij hatására az újklasszicizmust és a mexikói, főként indián népzenét ötvözte a zenéjében, s míg az első a zenekari színekben és a szólamkezelésben, addig az utóbbi inkább a ritmusvilágban hallatszott. A koncert eredetileg zongorakíséretes darabnak készült, s később hangszerelte át kamarazenekarra, mely angolkürtöt, fagottokat, négy klarinétot és ütősöket foglal magában a vonósok mellett.
A négy szólista, Varga Zoltán, Berki Sándor, Keveházi János és Szűcs Attila jól összeszokott csapatként szólalt meg. Az MRZ kürtszólamát alkotó zenészek társalkotókká váltak az előadás során. A két szélső tétel fináléjában a partitúra egyértelmű tonális befejezést mutat, ám ők a hangsúlyozással, a kitartott állandó erejű hanggal befejezetlenné, nyitottá tették a versenyművet. A nyitás érthető, mind zenei, mind emberi szempontból. A két kerettétel valóban viszonylag unalmas zenei anyagot variál újklasszicista modorban, s ennek erőteljes megkérdőjelezéseként szólalhat meg a kürtösök két kérdőjele az egyes fináléban. Kiemelkedő pillanattá vált a négy főszólista mellett az első tétel basszusklarinét-, valamint a harmadik tétel fagottszólója is.
A kürtösök és a közönség számára azonban a leginkább az őszinte ihletésű második tétel marad emlékezetes. Ha a szerzőnek nem sikerült a két szélső tételben a kürtnek se harciasságát, se vadászjellegét, se játékosságát, illetve tánctudását bemutatni, akkor marad a második tételre a vágyódó líra. A telt hangszínen játszott, majd egymásnak adogatott, kifejezetten szép témák ezúttal tiszta, jól áttekinthető szövetét és rendkívül pontos összjátékát hallottuk, s csak sajnálhattuk, hogy Chavezből itt kifogyott a szusz.
Ezután Carter Pann Versenymű három harsonára című westernzenéje következett. Ildomos lenne megkeresni a versenymű szépségét és illene kiemelni ötletességét, de nem tehetem, mert sajnos nem műalkotásról beszélünk, hanem zenei blöffről, jobb esetben is tréfáról. Az MRZ harsonaszólamának három kiváló tagja, Káip Róbert, Erdei Csaba és Csáthy Miklós számára örömzene volt a Pann-darab, s nekünk is azzá vált, ha hagytuk hatni. Ragtime, waltz és cowboy-nóta tételből áll. A három szólistát képzeljük el egy jobb hírű dzsesszmulatóban, s rögvest ráérzünk arra az érzésre, amelyet a harsonások odavarázsoltak – szerencsére. Ha ragaszkodtak volna a klasszikus hangversenytermi hangulathoz, a darab meghalt volna, s a közönség tiltakozott volna. Így azonban harsány jókedv uralkodott el mind a zenekarban, mind a közönség soraiban. Élvezetes, feszültségoldó előadásban részesültünk, s ha ez alapján ugyan nem is kaptunk képet az óceánon túli komolyzenei életéről, legalább jól éreztük magunkat világszínvonalú harsonások vidám vetélkedése közben.
A szünet után többszörös kakukktojásként szólalt meg a közelmúltban elhunyt Szofija Gubajdulina Két út – versenymű két mélyhegedűre című alkotása. Egyrészt most két vonós hangszer versengett, másrészt a nagyzenekart használó versenymű igen mély benyomást keltett a hallgatóságban. A két korábbi vidám darab után az est egyetlen filozofikus alkotása a sűrű szövésű zenei anyagával és erőteljes kérdéseivel igazi kihívást jelentett a karmesternek, Kovács Lászlónak, a zenekarnak, valamint a két szólistának, Fejérvári Jánosnak és Máté Győzőnek. A nézőtéren ülve úgy tűnt, hogy Fejérvári tette fel a kérdéseket, és Máté adott arra „nemválaszokat”. A korábbi művektől eltérően a zenekar izzott, forrt, kiáltott, sikított – különösen a kisfuvola átható hangja –, és kísértetiesen elhallgatott, amikor már nem volt mit hozzátenni a hallottakhoz. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatunk – Wittgensteint pontatlanul idézve mondhatjuk, hogy a zenekar nemcsak elhallgatott, nem csupán csendben maradt, hanem a darabot kezdő intenzitás erejével: feleletet nem adva, beszédesen hallgatott. Bár némiképp csökkent a versenymű végére a zenekar izzása s a hangzás sűrűsége, mégis felkavaróan hatott a kiúttalanságot tükröző finálé.
Fejérvári számtalan kérdésére, melyet halk szellő kísért, Máté válaszkeresése felelt és a zenekari tubás egyre mélyebb, egyre fokozódóbb kilátástalanságot keltő szólójával. A gyöngéd, vívódó mélyhegedű hangjához elképzelni sem lehetne kísértetiesebb, hátborzongatóbb hangokat, mint a tubának ezeket a kontraoktávbeli felbúgó, feldübörgő ösztön-megnyilvánulásait. A zenekar – kiemelten is a bravúros ütősök -, a karmester és a két szólista ezúttal, a mexikói pampa, az amerikai préri után a lélek bugyrait járta meg, mélységes hatással, magasságos hangszertudással.
Végül elértünk az est fénypontjához, Dubrovay László Versenymű két tubára című szerzeményéhez. Bazsinka József és Szentpáli Roland, a két magyar leg- tubás egy (két) személyben a múzsa és a szólista is. A szerző kifejezetten nekik írta versenyművet 2004-ben, melyet a Győri Filharmonikusok mutattak be Medveczky Ádám vezényletével. Dubrovay a kortárs magyar zene népszerű alakja, aki Bartók, Kodály stílusából éppúgy merít, mint a magyar népzenéből vagy a dzsesszből. Ismertté mégis leleményes hangszertechnikai újításai révén vált, melyekre támaszkodva önálló nyelvet alakított ki. Eredeti vagy különc hangzása miatt régóta várt esemény egy-egy bemutatója, de talán még a szokottnál is nagyobb várakozás előzte meg a két „őrült nemhangszerre”, a tubákra írt kettős versenyét.
A kéttételes verseny első tételében a zenekar viszonylag komoly maradt, hatalmas álló vonósfelület kísérte a két magasba repített tubaszólam dallamkeresését. Fúvókával vagy a nélkül, a két szólista fütyülhető – olykor fütyült – dallamot keresett, „rögtönzött”. A szerző saját művéről való gondolatai között szerepelt az attrakció kifejezés. Bazsinka és Szentpáli valódi artisták voltak, a tuba mélysége felett biztonsági háló nélkül, olykor az egyensúlyozó rudat is eldobva iparkodtak az egyre magasabb, még a trombiták által sem uralt magasság felé, fölé.
A második tételben a zenekari hangszerek már nyerítettek és hahotáztak nevettükben, különösen a trombiták és a harsonák voltak igen harsányak. De a zenekari tuba éppúgy kivette részét a részeg indulóban, ahogy a csellók és a bőgők is. Bazsinka és Szentpáli pedig továbbra is a magasban szárnyalt, mégha olykor gyors és fürge futamokban el is érte – képünknél maradva – a tengerfelszínt, a tuba normál hangtartományát.
A két művész ebben az indulóban vonult tehát ki, be. Fel, le. Mi pedig tapsoltunk. A másodmodern öngúnya, Dubrovay fricskája hatott, valóban ez kell, hogy eljöjjünk? Gladiátor az egész világ, hármas E és szubkontra G között?
Magyar Rádió Zenekara, Olasz Kultúritézet, 2007. április 25., Concertissimo-hangverseny
Comment on “Gladiátorok bevonulása”