A száz százalékos nő
a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Kutasi Boglárka
Az 1976-os A száz százalékos nő című regény egy előre megtervezett pentalógia befejező darabja. Páral a regényciklus ezt megelőző részeiben a tőle megszokott módon bírálja a szocializmust, társadalombíráló energiája itt azonban mintha kimerülőben volna.[1] Szereplői kifejezetten pozitívak, derűlátóak, a történet maga pedig valamifajta reményt, elérhető boldogságot sejtet.
Hősnője, a 19 éves Sona bár szervesen illeszkedik a társadalmi hierarchiába, s pozícióját megváltoztatni magától aligha lenne képes, az élet adta kihívásoknak újra és újra megfelel, megküzd az akadályokkal, folyamatosan megújul és talpra áll, sőt egyre feljebb jut a ranglétrán. Kitartásával életre tudja rázni közönyös társait, és passzivitásukat sikerül tettrekészségre változtatnia. Egyszerű lány, nem nagyravágyó, csendes és boldog életet szeretne élni, de rajta kívül álló okok ? túlzott szépsége, illetve árvasága ? ezt nem teszik lehetővé. Ám visszafogottsága, szerénysége ellenére éppen a szépsége az, ami folyton kisegíti a bajból, és amivel egyéb hiányosságait (vagyon) kompenzálni tudja. A szöveg ciklus többi regényénél sokkal optimistább hangvételű, megpróbálja az adott helyzetben az élet naposabb oldalát az olvasó elé tárni.
A száz százalékos nő mégsem hiába része azonban pentalógiának. Például azért sem, mert Páral ironikus módon minden munkaképes, ereje teljében levő férfiszereplőjét mérnöknek titulálja, legyen az egyszerű bádogos, hegesztő vagy éppen gyárigazgató. Valódi szakterületétől függetlenül, összefoglalóan mindenki csak mérnök, utalva ezzel arra, hogy a gépezet szempontjából ? elvileg ? ugyanolyan kevéssé jelentékenyek, egymással egyenrangúak, nem létezik közöttük osztály, vagyon vagy egyéb kategória szerinti megkülönböztetés.
A regény egyértelműen önéletrajzi ihletésű: Ústí nad Labemben játszódik, abban a városban, ahol az író a legtovább dolgozott vegyészmérnökként. Az önéletrajzi jelleget sugallja továbbá két nem különösebben fontos szereplő megnevezése is. Egyiküket Kazimír Drápalnak, másikukat Lanimír Sápalnak hívják, mely nevek magánhangzói meglepő módon az író nevének magánhangzóival csengenek egybe. A regény legeslegvégén, az utolsó sorok egyikében Vladimír Páral neve is feltűnik, mint egy titkos felvigyázóé, aki az eseményeket végig biztos kézzel irányítja a háttérből, és nem hagyja, hogy a gyér valóságalapon nyugvó események bizonytalan láncolata megszakadjon.
Az egész szöveg rendkívül ironikus hangvételű, egyfolytában mosolyra készteti az olvasót, holott a helyzet, amelyet bemutat, korántsem rózsás. Nevetséges, ahogy a szereplők játszi könnyedséggel döntenek sorsfordító kérdésekben, ahogy a mindennapi problémákat a szőnyeg alá söprik, és nem vesznek róluk tudomást, ahogy a megélhetési gondokat elbagatellizálják, s ahogy életcél nélkül, magukba fordulva éldegélnek. Páral éles kritikát rajzol a szocializmus rendszeréről: egy olyan rendszerről, amelyben mindennek és mindenkinek megvan a saját helye, és ahol mindennek ? látszólag ? működnie kell, mindegy, mi van a felszín alatt. Ennek ékes példája a történet egyik helyszíneként szolgáló Hubertus szálloda is, ahol a két tulajdonos mindent megtesz, hogy a vendégeket magához csábítsa, de a mutatós külső mögött fukarság, irigység, alattomosság bújik meg. A vendégek színe előtt az folyik, amit a vendégek látni akarnak, de a hátuk mögött a két tulajdonos kibeszéli őket, szövetkezik ellenük, még a húst is kispórolja az ételükből. A címben szereplő száz százalékos nő is csupán kívülről látszik tökéletesnek, belül kifejezetten gyenge, magányos és kételyekkel teli. Az őt meghódítani igyekvő férfiak is csak megjátsszák, hogy boldoggá akarják tenni őt, valójában saját érdekeiket tartják szem előtt, s csak kihasználnák Sonát.
Néminemű kritikát az ezredforduló éveire vonatkozóan is kiolvashatunk Páral művéből. Egy olyan világban játszódik ugyanis a történet, ahol bárki bármilyen könnyen előrejuthat, elérheti céljait, ha a megfelelő helyen ismerősökkel rendelkezik, illetve ha előnyös kinézete, külső vonzereje révén próbál érvényesülni.
De utópisztikus, a XXI. századi cyberkorra emlékeztető jegyeket is felfedezhetünk a történetben. Sona minden egyes cselekedetét egy titokzatos, távoli idegen inspirálja, aki táviratban, levélben rendszeresen utasítja Sonát, hogy közös jövőbeli boldogságuk elérése érdekében mit tegyen. A lány két alkalommal ugyan személyesen is találkozik imádottjával, idejük nagy részét azonban egymástól elszakítva töltik, így Sona romantikus képzelgései alapján a végsőkig bálványozza ?megmentőjét?, anélkül, hogy a férfi valódi foglalkozásáról, életkörülményeiről stb. bármit is tudna. Olyan ez, mint két számítógépen keresztül, arc nélkül csevegő ember kapcsolata, akik beszélgetőpartnerüket csak felületesen ismerik, ám saját igényeiknek maximálisan megfelelő hús-vér emberekként képzelik el, és ideális tulajdonságokkal ruházzák fel. Sona esetében épp ezek a képzelgések azok, amik elvezetnek a történet csattanójáig. Egész végig az illúziók tartják életben Sona elszántságát, kitartását, és a hőn áhított távoli cél az, ami minden lépésében inspirálja a lányt.
Páral stílusának sajátossága, hogy mindenről a legapróbb részletességig beszámol, nem sok mozgásteret hagyva ezzel a képzeletnek. Nemcsak a leírások alaposak, de a történetben sincsenek elvarratlan szálak, nincs alternatív befejezés sem. Mindenkiről tudni lehet, hogy mi történt vele, hogyan és mikor. A szöveg rendkívül mozgalmas, fordulatokban gazdag, az események gyors egymásutánban követik egymást. Állandó nosztalgikus visszatekintés is jellemzi a történetszerkesztést. Az események és a különböző szereplők a legváratlanabb pillanatban bukkannak fel újra meg újra (Sona először az őt sanyargató nevelőszüleit, azután legelső munkahelyét, barátait, majd prágai szülőházát látogatja meg). A legnagyobb fordulat pedig a történet végén, mintegy a mű megkoronázásaként következik be, s teljesen más fénybe helyezi az addigi eseményeket. Sona története ugyanakkor szellemes is, nyelvezete ? a gyakran használt műszaki szakzsargon ellenére ? közérthető, ami érdekessé, olvasmányossá teszi a regényt. Páral elbeszélőmódjának sajátsága, hogy egy-egy eseményt pár bekezdés különbséggel több szereplő szemszögéből is bemutat, mintegy körképet adva az olvasónak, valamint az, hogy minden különösebb teketória vagy írói instrukció nélkül, gyakran és váratlanul váltogatja az elbeszélő személyét, akár egy mondaton belül is.
Vladimír Páral korunk egyik legtehetségesebb cseh írója, méltó kortársa Hrabalnak, Menzelnek, Kunderának. Művei hazánkban kevésbé ismertek, mint az övéik, pedig stílusuk, mondanivalójuk, érzelemviláguk alapján már nagy népszerűségre kellett volna, hogy szert tegyenek.
Felhasznált irodalom
Zádor András: Vladimír Páral. Prágai Tükör, 2001/5.
Vladimír Páral: Gyilkosok és szeretők. In: A szólás szabadsága, Friderikusz választásai http://www.aszolasszabadsaga.hu/
Váradi Júlia interjúja Vladimír Párallal. Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 24. szám.
Berkes Tamás: Vladimír Páral. Egy elfeledett ismerős. HVG, 2004/24.
[1] ZÁDOR András: Vladimír Páral. In: Prágai Tükör, 2001/5.