Händel: Riccardo Primo, re d’Inghilterra, Bach: Karácsonyi oratórium
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Balázs Miklós
Az érett barokk két remekművének új felvételét adta ki a közelmúltban a Deutsche Harmonia Mundi mindössze néhány hét különbséggel. Ám amíg időben alig nyolc sovány esztendő, szemléletében majd’ egy egész világ választja el egymástól az itt tárgyalt két nagyszabású alkotást, Bach Karácsonyi oratóriumát és Händel Riccardo Primo, re d’Inghilterra című koronázási operáját. De bármennyire is távol álljon egymástól a londoni arisztokrata ízlés szerint komponált olasz nyelvű opera seria és a Krisztus születését ünneplő, protestáns egyházi oratórium, a zeneszerzői nagyság és a darabok alkalmi ünnepélyessége mindenekelőtt összefűzi őket.
Georg Friedrich Händel munkája egyike a mester legfényesebb sikereinek: a II. György angol király beiktatására komponált darab elnyerte az udvar rajongó tetszését. Első olvasatra talán nem is lehetne a Szentföldön harcoló „Oroszlánszívű” Richárd történeténél jobb témát találni az újdonsült uralkodó trónra lépését kísérő zenei események pompájához, valójában azonban az opera már 1727 tavaszán (még I. György uralkodása idején – aki csak az év júniusában halt meg) készen volt. S Händel, tudván, hogy a mű igazi koronázási operaként szolgál majd, alaposan átdolgozta a darabot, a hangszerelését pedig kellőképpen feldúsította; valamennyi rendelkezésére álló fa- és rézfúvóssal, ütőhangszeressel egészítve ki az apparátust, természetesen a nagyobb luxus és a mindig hatásosnak bizonyuló, elmaradhatatlan battle music kedvéért.
A főszerepekre a King’s Theatre frissen szerződtetett csillagait, az ünnepelt kasztráltat, Senesinót (Riccardo) és a ragyogó szopránénekesnőket, Francesca Cuzzonit (Constanza) és Faustina Bordonit (Pulcheria) kérték fel, akik – az udvar és a szerző komoly megelégedésére – zajos sikerre vitték az operát. A korabeli érdeklődést mindennél jobban mutatja, hogy két évvel később, 1729-ben Telemann Hamburgban is hasonló diadalt arat a darabbal. Azután persze, ahogyan lenni szokott, néma csend; egészen 1964-ig nem játsszák sehol a Riccardo Primót.
Lemezfelvételeit tekintve is mindössze egy komolyabb próbálkozás jelzi az opera iránti XX. századi érdeklődést: 1995-ben Christophe Rousset a Deccánál készített belőle lemezt Sara Mingardóval a címszerepben. Idén januárjában hozta ki a DHM Paul Goodwin jelen rögzítését, mely már kontratenorra bízza Richárd király egyébiránt meglehetősen nehéz szólamát. Mégpedig nem is akármilyen énekesre: Lawrence Zazzo ugyanis napjaink egyik legkeresettebb kontratenorja – Jacobs Rinaldója, Christie Serséje fűződik a nevéhez –, kiváló énektechnikája, tiszta intonációja, átgondolt szerepformálása avatja azzá.
Ugyanezen erényeit csillogtatja Zazzo a Riccardo Primóban: példásan bontja ki Richárd karakterét, érzékenyen, szabatosan, pontosan adagolva az érzelmi tölteteket. Partnere a spanyol szoprán Nuria Rial: igen szép, valósággal áttetsző a hangja, de még hallani a teljesítményén, hogy pályája elején jár, s bizony a bátrabb nekilendüléseket hiába várjuk tőle. A mellékszereplők tekintetében már inkább csak átlagosan jó színvonalú előadásról kell beszélnünk, Geraldine McGreevy (Pulcheria) és a basszista Curtis Streetman (Berardo) tisztes, kulturált teljesítményt nyújt, Oronte szerepében viszont egy kiváló képességű kontratenort, a már-már a Zazzóéhoz fogható tisztasággal és precíz kifejezéssel éneklő Tim Meadet hallani.
Az angol Paul Goodwin dirigálta Bázeli Kamarazenekar érdekes képződmény: tagjai egyaránt játszanak kortárs és barokk zenét, méghozzá az adott műhöz mérten használva modern, illetve korhű hangszereket. Christopher Hogwood zeneigazgatóként egyaránt megköveteli az együttestől a barokk és klasszikus hangszeres játék ismeretét csakúgy, mint a modern zenék megszólaltatásában való jártasságot. Ezen a lemezen, bár kétségkívül érezni a Händel-játszás kiváló ismerőjének (mondhatni: úttörőjének), Hogwood mesternek a kezét, az is tapasztalható, hogy a zenekar tagjai nem „keményvonalas” régizenészek, inkább ötvözik a különböző korok zenéinek tolmácsolásában szerzett tapasztalataikat, s szívesen élnek a hangszerük nyújtotta tágabb lehetőségekkel. Játékuk így sosem válik nehézkessé, porossá, mindig élményszerű, eleven hangzású marad.
G. F. Händel: Riccardo Primo
Lawrence Zazzo, Nuria Rial, Geraldine McGreevy, Curtis Streetman, Tim Mead
Kammerorchester Basel
Vezényel: Paul Goodwin
DHM 88697174212
Az élményszerű, eleven hangzás fokozottan igaz Nikolaus Harnoncourt bécsi Concentus Musicusára. A remek szólistákkal és a nagyszerű kórussal (Arnold Schönberg Kórus) karöltve Harnoncourt és együttese immár másodszor rugaszkodik neki Johann Sebastian Bach Karácsonyi oratóriumának. Az első, 1972-ben rögzített előadás óriási feltűnést keltett. Tény: a korábbi lemez nem kis részben annak köszönhette hódítását, hogy az akkortájt beérő régizenei mozgalom legelszántabb pionírja, Harnoncourt mindenben igyekezett követni, méghozzá maradéktalanul a részben maga teremtette régizene-iskola elvárásait. A Teldec egykori kiadványán a kórustagok (a Wiener Sängerknaben és a Chorus Viennensis) és a szólisták között csak fiúkat, férfiakat találni, a szopránszólókat a fiúkórus szólistái, az altot az akkori idők legjobb férfialtja, Paul Esswood szólaltatja meg. Mai füllel újrahallgatva a lemezt, természetesen nem tagadva zenei erényeit, elmondható, Harnoncourt új felvétele szinte minden szegmensében magasabb színvonalat nyújt a 35 évvel korábbi előadáshoz képest – leszámítva a ma már talán kevésbé óhajtott dogmatikus korhűséget, mely akkoriban kétségkívül döbbenetes erejű nóvumként szolgált a lemezgyűjtőknek.
Pontosabban: a kizárólag férfiénekesek fémjelezte szigorú autentikusságkeresés feladásával megnyíló lehetőségek olyan távlatokat nyújtottak az idős Harnoncourt-nak a Karácsonyi oratórium új felvételénél, akár az első bejátszásnál a vélt vagy valós korhűség mindenekelőtti és feltétlen igénye nyújthatott a fiatalnak. Ennélfogva az új felvétel (túl az utóbbi évtizedek hangtechnikai fejlődésén) elsősorban a női énekesek és kóristák kínálta nagyobb interpretációs szabadságot igyekszik kiaknázni, s a szoprán- és altszólókban a jelenkor magasan jegyzett énekesnőit szerepeltetni Christiane Schäfer, valamint Bernarda Fink személyében. Mindkét női szólistának gyönyörű a hangja és komoly színpadi rutint szereztek, csakúgy, mint a melléjük szegődő férfiénekesek, Werner Güra, Gerald Finley (az első három kantátában) és Christian Gerhaher (a második háromban), akik drámai erőt sugárzó produkciójukkal szintén igen sokat hozzátesznek a felvétel összértékéhez.
Nyugodtan állítható, a Karácsonyi oratórium szerzőjének egyik leghatásosabb oratorikus műve. A „hatásosság” alatt pedig ez esetben a nagyszámú előadói apparátusban rejlő lehetőségek alapos kihasználása, az ünnepélyességnek valósággal a végletekig fokozása értendő. A BWV 214-es „Tönet, ihr Pauken! Erschallet Trompeten!” kezdetű világi kantáta paródiájaként felcsendülő kezdőütemek („Jauchzet, frohlocket, auf preiset die Tage!”) varázslatos emelkedettséget, szónokiasságot biztosítanak a műnek, megadva annak végig uralkodó, valósággal fényűző alaphangját. Ezt az előadásmódját tekintve legalapvetőbb karaktert, a retorikusságot igyekszik maga Harnoncourt is érvényre juttatni voltaképpen mindkét felvételén.
A hangszeresek kiváló teljesítményét figyelve a 2007-ben készült lemez ebben a tekintetben is messzebbre jut. A hangszerkezelés itt sokszor természetesebbnek és együtthangzásában egységesebbnek hat, mint a korábbi előadáson, s ez hasonlóképpen alakul a kórusmegszólalások esetében is, melyben az igen határozottan éneklő magasabb szólamok hallatlan erőt, energiát kölcsönöznek az egyébként árnyaltan, arányosan felvitt kórushangzásnak.
J. S. Bach: Weihnachtsoratorium
Christiane Schäfer – szoprán, Bernarda Fink – alt, Werner Güra – tenor, Gerald Finley, Christian Gerhaher – basszus
Concentus Musicus Wien, Arnold Schönberg Choir
Vezényel: Nikolaus Harnoncourt
DHM 88697112252
