a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
Karol Szymanowski nevét ismerjük ugyan, de bajban lennénk, ha a műveit fel kellene felsorolni. Kétségtelen, hogy az Ukrajnában született, a varsói konzervatórium tanára, majd igazgatója – Chopin után, Lutoslawki, Penderecki előtt, ha korszakolunk – a legismertebb lengyel zeneszerző. Benjamin Brittenről sokkal több az információnk, műveit több lemezen találjuk, mint Szymanowskiét. Hogy mi a közös a két zeneszerzőben? Mindkettejük írt hegedűversenyt, Szymanowski kettőt is, azonban nem képezi a hegedűsök alaprepertoárjának részét. A Sony lemezén három hegedűversenyt hallgathatunk meg, a szólista Frank Peter Zimmermann.
Karol Szymanowski művészetére leginkább a hegedűművek irányították a figyelmet, a Mythes című hegedű-zongora szvitje új utakat nyitott a hangszer irodalmához. Két hegedűversenye közül az első 1922-ben hangzott fel (1917-ben tervezték a bemutatót, de a forradalmi helyzet nem tette lehetővé az előadást). A szólista nem Pawel Kochanski volt, akinek az ajánlás szólt, és aki a kadenciák írásában besegített, hanem Józef Oziminski, a Varsói Filharmonikus Zenekart Emil Mlynarski vezényelte. A zeneszerzőnek az ismertséget végül az eredetileg felkért Kochanski és Stokowski hozta meg a New York-i és philadelphiai, 1924-es előadásokon.
Frank Peter ZimmermannSzymanowski I. hegedűversenye (Op. 35.) zenéje minden ízében vibrál. A tekintélyes méretű partitúra tekintélyes méretű zenekari apparátust takar. A zenére a dallambőség, a rendkívül invenciózus, gazdag hangszerelés, a túlfűtött érzelmek, sőt érzékiség a jellemző. A mozaikokból összeállított részek – rengeteg tempóváltás, hangulatingadozás, csapongás – azonban összeállnak, egy vérbeli romantikus zeneszerző képe jelenik meg a hallgató előtt. A Molto tranquillo e dolce részben gyönyörű magas hegedűhangokat hallunk, a cseleszta nagyon illik ide. A hárfák nagy glissandohullámai a ponticello, az üveghangok a zenekarban is fokozza az érzéki hatást. A Con passione szinte felkínálja magát mind a zenekarnak, mind a szólistának, a befejezést előkészítő hullám a zongorán, üveghangos trilla a szólóhegedűn, a hatütemes poco scherzandóval kiröppent a semmibe. A zárás majdhogynem poénos, ne vegyük komolyan a művet, integeti. A hegedűhang minden előnyét kihasználja a szerző, a lemezen a szólista, különösen a magas hangokét, a behízelgő, lágy hatások is kifejezésre jutnak.
A II. hegedűverseny (Op. 61.) jóval letisztultabb, a tematikus munka jóval mélyebb, a hangszerelés is (kissé) levegősebb, talán szerényebb: a 3-3 fuvola, oboa, klarinét, fagott helyett kettőt szerepeltet, öt ütőhangszert az előbbi mű nyolc instrumentumával szemben, nincs hárfa az 1933-ban Grzegorz Fitenberg szólójával bemutatott műben. A zongora itt is beleolvad a zenekari hangzásba, egészen különleges ízt kölcsönözve a néhol arab melódiákat is sejtető műbe. Itt már a népzene hatása is tetten érhető, és kevesebb az áthallás, mint az első koncertben, ahol Szkrjabin, Bartók, Ysaÿe (és sokan mások) egy-egy fordulata sejlik fel. A kezdés hangulata is eltér az előző versenyműétől, a témafejlesztés érett: a karakteres bemutatás után kettősfogással dúsítja a szerző, később a ritmikán, majd hangulaton változtat. A bombasztikus zárás csábításának nem tudott engedni Szymanowski.
Bár érettebb a zeneszerzői stílus, bevallom, nekem az Op. 35-ös szertelensége, fülledtsége, izgalma – nem tudja a hallgató, mi következhet – jobban tetszett.
Benjamin Britten Hegedűversenye egészen más megközelítése a műfajnak, Britten stílusjegyei teljes mértékben jelen vannak, csipetnyi tizenkétfokúsággal, a barokk iránti szeretettel, a harmadik tétel felirata Passacaglia. Brittennél a szóló és a zenekar egymásból táplálkozik és tér vissza, a hegedűnek kevesebb csillogás jut, és szinte nincs teatralitásba hajló jelenet, szívszorító annál inkább. A mű felépítése átgondolt, a nyitó Moderato con moto első üteme rögtön egyediségről árulkodik, Beethoven Hegedűversenyéhez hasonlóan itt is a timpani indítja a művet. Britten azonban ezt az öthangnyi motívumot szinte kényszeresen viszi végig a művön, transzformálva, megszelídítve, hol vadul ábrázolva, a második tétel végi kadencia is előszeretettel hívja elő. Az attacca, de az orgonaszerű befejezés és a koronás szünet után induló középső tétel szilaj, energikus, scherzo jellegű, a ritmika különösen eltalált, a lemezen is él a vágta. A Passacaglia tétel kilenc variációjával a barokkot idézi. A hangszerelés különösen ott izgalmas, ahol hegedűszólót átveszi a 2 piccolo, alatta tuba szól (nem tehetek róla, de A rózsaszín párducra hajaz kissé a mélyrezes dallama).
Frank Peter Zimmermann játssza mindhárom versenymű szólóját. Technikája bombabiztos, a magas hangjai kristálytiszták, nem élesek, ex-Kreisler Stradivarija gyönyörű hangon szól, a mélyek bársonyosak. Az akkordjáték, kettősfogás sem okoz pillanatnyi nehézséget sem Zimmermannak, vonótechnikája elképesztő, a kromatikus meneteknél, a Britten-mű adott részeinél, az oktávmeneteket is tanítani lehetne. A német hegedűs a Szymanowki-koncerteket bámulatra méltó elánnal, szívvel-lélekkel tolmácsolja, nagyon otthonos ebben a kissé túlfűtött zenében, de egyetlen pillanatig sem csábul el a giccs, a szentimentalizmus, az ízléstelenség felé. Szép, dús vibrato, gazdag, mély hangok ömlenek a hallgatóra, a hangulatkeltés nagyszerű, a kivitelezés tökéletes.
Egészen más módot kíván a Britten-versenymű előadása, bár csak négy évvel később volt a bemutatója, mint Szymanowski II. hegedűversenyének. Zimmermann megmaradt a vadromantikus előadásmódnál, a csorgó hegedűhangnál, a szinte erotikus hangzásnál. Britten versenyműve nem erről szól. Egy letisztult, nagyon átgondolt, utalásokkal teli mű nem a dús vibratóról, az édes hegedűhangról szól. Természetesen nagyon jó részek szerepelnek, ilyen a két lassú tétel által közrefogott középső, van, ahol – de csak pillanatokra – kell is az ilyen tónus. Hiányoltam a szikár, elemző, okos játékot.
A lengyel műveket a Varsói Filharmonikus Zenekar játszotta, Antoni Wit vezetésével. Nem tudom, vajon azért-e mert jobban értik ezt a nyelvet, vagy mert ráéreztek a lényegre, a szinte szégyellnivalóan kitárulkozó érzelmekre, mindenesetre nagyon jól játszották a kíséretet, ha ezt kíséretnek lehet nevezni, nem egy rendkívül nehéz feladatnak. A Britten-mű a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara és Frank Peter Zimmermann előadásában szólalt meg mívesen, Manfred Honeck vezetésével. Kitűnt az oboista, szépen játszottak a vonósok, különösen a szordinált részeknél, megvolt az ihletettség, aminél nem kaphatunk nagyobb érzelmi töltést.
Érdekes a lemez, a két mű különösen, összehasonlíthatjuk a két zeneszerző versenyművét, a szólista játékát. Karol Szymanowski művének tolmácsolása lehengerelt, Brittené egyelőre nem.
Karol Szymanowski:
Violin Concerto No. 1, Op. 35.
- Vivace assai
- Tempo comodo
- Vivace scherzando
- Poco meno – Allegretto
- Vivace (Tempo I)
Karol Szymanowski:
Violin Concerto No. 2, Op. 61. - Moderato – Molto tranquillo
- Andantino sostenuto
- Allegramente, molto energico
- Andantino, molto tranquillo
Benjamin Britten:
Concerto for violin and orchestra in D minor Op. 15. - Moderato con moto
- Vivace – Largamente
- Passacaglia
Sony, 2009
