Igor Sztravinszkij az Erkel Színház karmesteri pulpitusán
a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Szekeres István, a Népsport/Nemzeti Sport egykori főszerkesztője
Negyvenöt éve, 1963. május 8-án emlékezetes koncertnek adott otthont az Erkel Színház. Igor Sztravinszkij négy műve hangzott el, kettőt maga a – nyolcvanegy éves – szerző vezényelt. A Szentpétervár melletti Oranienbaumban látta meg a napvilágot, de 1971-ig tartó, hosszú életének legnagyobb részét hazájától távol töltötte. Ezért jelentett az este az Erkelben sokkal többet, mint hangversennyel egybekötött budapesti látogatást.
Igor Sztravinszkij 1963-ban már negyedszer járt nálunk. Éppen harminc évvel korábban a Vigadóban vezényelt a műveiből. Az első látogatásakor, 1912-ben, kis híján az Erkelbe, az akkori Népoperába is eljutott. A Szergej Gyagilev vezette száztagú, varázslatos tudású Orosz Balett, amely addigra fél Európát meghódította, ott lépett fel márciusban, de a kedvelt házi szerző akkor még nem tartott velük, hanem csak az év végén, amikor az Operában a Tűzmadár is színre került. 1926-ban a Zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémián.
A két háború között nálunk is vegyes fogadtatásban részesült a zenéje. Ausztriában Schönberget istenítették azáltal, hogy Sztravinszkijt leszólták, nálunk néhány zenekritikus Bartók és Kodály nagyobb dicsősége érdekében járt el hasonlóan, miközben azért elragadtatott hangú írások is megjelentek. Hanem a háború után teljes volt a csend a „hazáját hűtlenül elhagyó” művész körül. Együtt haragudtunk rá a szovjet (kultúr)politikával.
Ám a hatvanas évek eleje, közepe jelentős kulturális nyitás időszaka volt nálunk. A hírhedt három T-ből a tűrt előzni kezdte a tiltottat, és még támogatást is kaphatott az új hang, amely merőben eltért a szocreál sematizmustól. Az 1961-től megjelenő Új Írás friss számaira vadászni kellett, a Nagyvilágban olyan szerzők jelentek meg, mint Camus, Kafka, Sartre (s csak később a könyveik). Felfedeztük, hogy van Csontvárynk. Még Kassák-kiállítást is engedélyeztek a hatóságok, igaz, a megnyitás másnapján – a művész szavaival: – „a nagy érdeklődésre való tekintettel már be is zárták”… Lehetett olvasni Pilinszkyt, ismét megszólalt Juhász
Sztravinszkij-hangverseny, Erkel Színház, 1963. május 8.
Közreműködött a Magyar Állami Hangversenyzenekar és a Budapest Kórus. Vezényelt: Igor Sztravinszkij és Robert Craft.
I. rész. 1. Óda (Sztravinszkij), 2. Szimfonikus darabok fúvós hangszerekre (Craft).
II. rész. 1. Szimfónia három tételben (Craft), 2. Zsoltárszimfónia (Sztravinszkij).
Bebocsátást nyert az avantgárd, viták viharzottak az egzisztencializmus körül. Az Egyetemi Színpadon és a holdudvarában valóságos kulturális forradalom zajlott. A filmklubjában például a francia új hullám remekeit lehetett látni, miközben Jancsó Miklós új korszakot nyitott a magyar moziban a Szegénylegényekkel. Magyar popzene született, és Illéséknek a slágerbizottság szigora ellenére sikerült egyre több, mondhatni, rendszerváltó gondolatot elhelyezni a dalok szövegében. (E sorok írója az évtized végén Beckettről és az abszurd drámáról írta bölcsész-diplomamunkáját. A Thália Színházban akkor már javában játszották a Godot-t, és az irányzat többi meghatározó szerzője, Ionesco, Pinter, Genet, Stoppard is megjelent magyarul, s még az abszurd színház kiterjedt irodalma is elérhető volt. Miközben a „baráti országokban” mind az egész még tilalmi listákon szerepelt.)
Sztravinszkijt is ez a friss szél hozta el hozzánk. Bár neki alapjában véve nem mi nyitottuk ki az ajtót.
A szovjet száműzetése egészen 1961-ig tartott, amikor a Los Angeles-i Fesztiválon találkozott a szovjet zenészek küldöttségével. Hogy békejobbot nyújtsanak, azzal természetesen nem a muzsikusok álltak elő, hanem a politika. A fiatalabbak nyilván örültek, de például Sosztakovics, aki a „hazájához hűtlen” mester ellenpontjaként élvezhetett kiemelt figyelmet, aligha tapsolt örömében. Sztravinszkij volt annyira bölcs, hogy elfogadta a közeledést. „Én annak idején a cári Oroszországból utaztam el, nem pedig Szovjet-Oroszországból” – mondta az „otthonról” jött zenész kollégáknak, mindvégig megőrzött, tökéletes oroszságával. És a következő évben Moszkva már három héten keresztül ünnepelte az akkor éppen nyolcvanesztendős díszvendégét.
A háttérbe szorítása internacionális séma szerint történt. Mint nálunk Márai Sándoré: elismerték ugyan valamelyest, legalábbis nem pocskondiázták, de a műveihez alig lehetett hozzáférni. A Magyar Irodalom Történetének (bölcsész nevén: a „Spenótnak”) a VI. kötete jellegzetes módon hajt fejet Márai előtt, majd köt bele azon nyomban: „Stílusa valóban lebilincselő… Ám a stílus szinte mindenütt a téma, a mondandó fölé szalad.” Sztravinszkij első magyar monográfusa, Fábián László ezt írja – minő véletlen: 1962-ben elkészült – könyvében: „A szovjet bírálók elismerik ugyan rendkívüli képességeit, de következetesen szemére vetik, hogy formalisztikus, gyökértelen művész, aki hajdani orosz népzenei alapzatát s végül hazáját is elhagyta.”
A nyolcvanegy éves Sztravinszkij budapesti koncertje így aztán több volt, mint vendégszereplés. Főhajtás, átértékelés. Nevezhetjük korszakhatárnak is.
Korábban – például nálunk – azt vetették a szemére, hogy az orosz korszaka (Tűzmadár, Petruska, Tavaszi áldozat) után a neoklasszicizmuson át a tizenkétfokúságig többször váltott stílust. Mintha a zeneművészet egyetlen járható útja a népdalok világából nyílna.
Ráadásul Sztravinszkij valójában mindvégig „népi” maradt. Minden alkotói periódusa ugyanazokból a jellegzetesen orosz gyökerekből táplálkozott. Egy tudós megállapítás szerint „harmonizálása az orosz folklórra, illetve annak az egyházi hangnemekkel való rokonságára vezethető vissza.” Egyik méltatója szerint minden művét valamiféle pravoszláv áhítat hangulata hatja át. Bartók Béla is, aki nagyra becsülte kiváló pályatársát, éppen azt emelte ki egy írásában, hogy Sztravinszkij nem egyszerűen felhasznál népi dallamokat, hanem a műveiben „a népzene szóban alig kifejezhető szellemének mély és benső átélése nyilatkozik meg”.
A magyar zene képviselői 1963-ban felhőtlen ünneplésben részesítették a vendéget. Ezúttal az agg mester és a hatalmas életmű iránti tisztelet áradt a sajtóból is. Hirtelenjében felfedezték a magyar kapcsolatait, fontossá vált minden hajdani epizód. A rádióban előkerült egy régi interjú, amelyben neves cimbalomművészünk, Rácz Aladár mesélte el a Sztravinszkijjal való svájci találkozásának történetét. „Eljátszottam neki egy szerb kólót” – emlékezett a cimbalom legnagyobbja, akinek mind a játéka, mind a hangszere mély benyomást tett a zeneszerzőre. Két művében, a Renardban és a Ragtime-ban is alkalmazta. Mi több, az egyik legnagyobb hatású opusának, a Menyegzőnek a zenekarába eredetileg négy cimbalmot tervezett, de négy zongora lett belőle, mert a tanácsadói meggyőzték, hogy négy, Rácz Aladár formátumú művészt nagyon nehéz összehozni a világ különböző tájain, ahol a művet majd elő akarják adni…
Az Erkelben négy Sztravinszkij-mű hangzott fel. A koncert nyitó és záró darabját a szerző vezényelte, a két másikat pedig Robert Craft, a mester famulusa, aki a 40-es évek végén lett a zenei asszisztense, később a Sztravinszkij házaspár már szinte fogadott fiaként kezelte. A mester azért is akarta, hogy mellette Craft dirigáljon, mert rendkívül kényes volt műveinek pontos előadására, és a segítőtárs természetesen minden útmutatását kitűnően ismerte. Sztravinszkij egyszer – a Tavaszi áldozat amúgy nagy sikerű vezénylése után – Leonard Bernsteint is leteremtette, mondván: az interpetációjában hibásak voltak a ritmusok.
Én magam – a gimnáziumi ballagásom estéjén – rajongással ültem az Erkel nézőterén, kiválasztottnak éreztem magam, hogy jelen lehetek. A mestert olyannak láttam, mint Fodor András, de nem teszek kísérletet arra, hogy túlszárnyaljam az ő költői leírását: „Ahogy botjára támaszkodva kivonszolódik a zenekar elé: mosolyogtató és megrendítő. Mozdulataiból szinte hallani lehet a Zsoltárszimfónia harmonikus-feszült, biztosan épülő arányát. Pedig tartása groteszk, mint egy megbillent állvány, mint egy korai expresszionista rajz vastagított lábakkal. S közben egy-egy szúró, bökő mozdulatban benne van a varázsló, a lendületes fölmutatásokban, a szögletes, ferde öklök kifele sorjázó ujjmozdulataiban pedig a tánciskolai tanár pedantériája.”
