Grand Duo két csellóra
Szerző: Lehotka Ildikó
A bécsi klasszicizmus zeneszerzőtriásza mellett nem sok komponistának maradt hely. Ám Haydn, Mozart és Beethoven árnyékában rengeteg jó zeneszerző alkotott, akiknek a nevét teljesen elfeledte az utókor, pedig sokuk darabját akkoriban ki is adták, játszották házi muzsikálások alkalmával. Anton Kraft (1749–1820) neve még a gyakorlott zenehallgatónak sem mond sokat, nemhogy az átlagos érdeklődőnek, a Brockhaus–Riemann-lexikonban sem szerepel a neve.
Kraft nem véletlenül írta csellóra műveit: Haydn vezetése alatt játszott a legendás hírű, „Pompakedvelő” Esterházy herceg által fenntartott zenekarban. A csellóművésznek köszönhetjük Joseph Haydn D-dúr csellóversenyét.
Kraft nemcsak csellistaként, kamarazenekari, zenekari, vonósnégyesbeli szerepléseivel és versenyművek előadójaként (Beethoven Hármasversenyének bemutatóján is ő volt az egyik szólista) szerzett hírnevet magának, hanem zeneszerzőként is jegyezték, műveit kiadták. Fia, Nikolaus is csellista lett.
A korabeli hangszereken előadott három szonáta összkiadásának felvétele és a Grand Duo kellemes zene. Ne keressünk benne mélyebb mondanivalót, ezek a művek, ahogy Haydn (szintén a Hungaroton Kiadó gondozásában megjelent hegedűduók) és Mozart ilyen jellegű darabjai is, leginkább a közös zenélés öröméért készültek. Ezt főként a második szonáta gitárkíséretes, csak szólócsellós, néhol szerenádszerű középső tétele bizonyítja.
A három szonáta formai felépítése szinte azonos, a nem túl gyors nyitótételt (éneklő allegro), majd lassút rondóformában íródott zárótétel követ, ami gyakori tételrend a kor „könnyűzenéjében”.
A korabeli hangszereken előadott darabokat a klasszikus kor szerinti (a’=430 Hz) hangolásban halljuk.
Kraft Haydntól is tanult, ennek hatása jócskán érződik a darabokon. A C-dúr szonáta Finale tétele például a D-dúr csellóverseny szintén zárótételének nyitó motívumát idézi. Rendkívül szellemes, és a cédé leghangulatosabban előadott tétele a G-dúr szonáta zárótétele, a két csellót gitár, melyen Győri István játszik, kíséri. A rondótéma, mely a variációk alapja lesz, nem más, mint a Haydn No. 94., szintén G-dúr, Üstdob-szimfóniájának második, szintén variációs (de C-dúr) tétele. Nagyszerű zeneszerzői ötletek – a hangszerelést is beleértve – sorakoznak, humor, humor, humor mindenhol: skálamenet, díszítések a gáláns stílus jegyében, ami itt persze karikírozásnak hat. Nem marad ki a Sturm und Drang, a gitárhangok elpötyögtetése is hangulati elem. A bővérű, invenciózus előadás, ha lehet, még jobban kiemeli a mű humorát, a dinamikai ívek eltúlzása kötelező jellegű a tételnél. Ezt a forszírozott, de nem öncélú gitárpengetés is segíti. A nehézkesség megjelenítése társul a lágy, érzelmes dallamokkal, persze mindez humorral, vidámsággal ábrázolva. A lezárás pedig egyszerűen szenzációs, üveghangokkal tűnik a semmibe a fantasztikusan kibontott és megvalósított dallamocska.
A D-dúr szonáta első tétele nem szűkölködik nehéz technikai elemekben. A harmadik tételre szintén a humor ábrázolása a jellemző. Sajnos a fortepiano – melyen Spányi Miklós játszott – hangja háttérbe szorul, különösen ennél a tételnél több szerepe van, amit ki lehetett volna emelni.
A három szonáta egyfajta zeneszerzői fejlődést is mutat. Kétségkívül a csellóduó a legérettebb műve a cseh zeneszerzőnek. A két hangszer egyenrangú társa egymásnak, a két előadó érzékenyen követi egymás stílusát, zenei gondolatmenetét.
A felvétel nagy erőssége a zenekari hangzást, tömörséget ábrázoló játék. Máté Balázs – aki a régizenélés elkötelezett és elismert képviselője, neves zenekarok alapítója, szólistaként is jegyzik – mellett Karasszon Dezső a másik csellista. Érdekes a hét hangszer hangszínét összehasonlítani, a szonátáknál a második cselló, a continuo hangja nem érvényesült ennyire.
Lehet, hogy a hangszerek hibája, de sokszor erőszakosnak tűnt az első cselló játékmódja. Ugyanerre gondolok akkor, amikor a lágyságot hiányolom. Az üveghangok – megint csak a korabeli hangszerekre gyanakszom – nem voltak olyan tiszták, mint ahogy a ma használatos hangszereknél hallhatjuk, de a bélhúrnak is vannak hátrányai. Szívesen láttunk volna egy-egy képet az előadókról (csak a szuszogásukat hallhatjuk) és természetesen a zeneszerzőről, de a hangszereket is megnéznénk. A kísérőfüzet Máté Balázs munkája.
A Hungaroton által kiadott cédé a World premiere sorozatba tartozik, minden bizonnyal a külföldi hanglemezpiacon is megtalálható ez a sorozat, mert jó műveket hallhatunk rajta kiváló előadóktól.
Anton Kraft (1749–1820): Gordonkaszonáták
Op. 1. Nos 1–3. (összkiadás)
Grand duó két gordonkára Op. 5.
C-dúr szonáta / Sonata in C major Op. 1. No 1. 16’24”
- I. Allegro moderato 8’42”
- II. Adagio 3’24”
- III. Finale Rondo. Allegretto 4’18”
G-dúr szonáta / Sonata in G major Op. 1. No. 2 21’04” - I. Moderato 9’22”
- II. Adagio 6’07”
- III. Finale Rondo. Allegretto con Variazioni 3’53”
D-dúr szonáta / Sonata in G major Op. 1. No. 3. - I. Allegro spiritoso 10’14”
- II. Adagio un poco Andante 2’53”
- III. Rondo. Allegretto 3’47”
Grand duo (g-moll) két gordonkára / Grand duo (in G minor) Two Cellos Op. 5. 21’28” - I. Allegro risoluto – Moderato 10’32”
- II. Adagio – Adagio cabtabile 2’53”
- III. Rondo. Allegro non troppo 3’47”
Összidő 76’07”
Máté Balázs – gordonka / cello
Karasszon Dénes 2. gordonka (continuo) / 2nd cello (continuo 1–4., 6–9. 2. gordonka / 2nd cello 10–12.
Spányi Miklós – fortepiano 1–4., 6, 9.
Győri István – gitár 5., 6.
Design: Nagy Péter
Kísérőfüzet-szerkesztő: Winkler Lajos
2005 Hungaroton, első kiadás
HCD 32292
