Rossini operája a Zeneakadémián
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
Túlzás nélkül állíthatom, hogy Rossini Tancredijének október 26-i, Zeneakadémia-beli előadása az egyik legjobb előadás-koncert volt, nemcsak ebben az évadban, de pár évre visszamenőleg. A koncertszerű előadást nem igazán hirdették, mégis tele volt a nagyterem, a szünetben sem sokan mentek el. A Budapesti Zenei Hetek záróhangversenyét (áll az igen szűkszavú szórólapon) fantasztikus előadók prezentálták a Theater an der Wiennel közös produkcióban. Tancredi, az opera le-, de főleg meggyőzte a közönséget.
Rossini Tancredije a műsorlappal ellentétben nem először hangzott el nálunk, sajnos, itthon is megfigyelhető, hogy nagyobb dolgot akarnak közölni a reklámérték miatt, de ezt kénytelenek vagyunk elfogadni.
Rossini Tankréd című operája az olasz mester fiatalkori műve, A selyemlétra és a Bruschino úr után, ezzel lett egy csapásra ismert szerző. A Tancredit Velencében mutatták be, 1813. február 6-án, Rossini mindössze 21 éves volt. A szövegkönyvet Gaetano Rossi jegyzi, Voltaire alapján. A hétfői koncerten az első változatot hallottuk, a másik, ferrarai Tankréd halálával végződik, az opera műfaji megjelölése melodramma eroico. A zene csillogó, a koloratúrák szinte énekelhetetlenek, nem is csoda, hogy csak 1986-ban került előadásra az opera a Rossini Opera Festival keretén belül, akkor címszereplő a nagyszerű Marilyn Horne volt.
Ezen az estén Amenaidét Aleksandra Kurzak lengyel énekesnő tolmácsolta, hangja rendkívül hajlékony, könnyed, szép színű. Koloratúrái biztosak, ha rajta múlt volna, még nagyobb tempót is vehetett volna a fantasztikus elánnal vezénylő René Jacobs. Kurzak teljesen azonosult a két tűz – apja és Tancredi – közt álló hősnő szerepével, érzékenyen tolmácsolta Amenaidét, mély hangjai is kiegyenlítetten szóltak. A bel canto hagyományait is képes volt feleleveníteni. Nagy felfedezés volt számomra, noha a húzónevet Vivica Genaux jelentette. Rossini nagyon értett a drámai mozzanatokhoz, Tancredi első megjelenését nem kapkodta el, sőt az első kavatina jó hosszú bevezetés és recitativo után indul. Az Oh patria gondosan felépített, a címszereplő egyedül énekel, a Di tanti palpiti olyan sikeres, hogy a szopránok is előszeretettel éneklik. Nos, Genaux úgy volt képes bejönni, hogy mindenkinek oda kellett figyelni, bár nem jelmezben énekelt. A hang érdekes, kissé tompa, kell egy kis idő, hogy az ember megszokja. Genaux nagyon technikás énekes, virtuóz koloratúrtechnikával, a magas hangjai gyönyörűek, fényesek, van erejük. Teljesen természetes, hogy bármikor erőlködés nélkül felkúszik egy-egy hangra, a két oktávot is szépen ugrotta lefelé. Az opera egyik kulcsjelenete, a Lasciami kezdetű duett hőfokát Kurzak éreztette inkább, Genaux nagyszerű párja volt, valóban duettet hallottunk, nem versengést. Sajnos nem a gyakrabban énekelt zárást hallottuk, ahogy Amenaide B-jéhez igazodik Tancredi.
Colin Lee is az az énekes, akit érdemes meghallgatni, tenor hangja kellően férfias ahhoz, hogy Argirio szerepét énekelhesse. Nos, a hang telt, kissé sötétes, hajlékony, de nem a rossz értelemben. Lee győzte a magasságokat, sőt, a mélységeket is, nem akárhogy, az első áriájától kezdve. Az Ah, segnar kezdetű ária egy (majdnem) ideális tenort állított elénk, rövid időn belül Lee lehet az egyik legnagyobb tenorista. Ha a három főszereplőt rangsorolni kéne, én Kurzakra és Leere azonos pontszámmal szavaznék, Genaux előtt.
Isaura, Amenaide barátnőjének szerepét Liora Grodnikaite tolmácsolta, ő az a szereplő, aki először énekel az opera során. Szép volt a kavatina, az együttesekben – a többiekkel együtt – igazi hangulatot varázsolt. Roggiero, Tankréd fegyverhordozója Ruby Hughes volt, Konstantin Wolff Orbazzano szerepét énekelte, egy basszust nem ilyen kinézetűnek képzel el az ember, mindhárom kisebb szerepben is fajsúlyos énekeseket sikerült megnyerni.
Az Arnold Schönberg Chor férfikara nagyszerű volt, a 28 énekes olyan elánnal énekelt és követte az előadást, hogy ritkán látni ilyet. Hangjuk tömör, magvas, a tenor szólammal sincs gond. Különösen szép pillanatokat kaptunk az Amori – scendete kezdetű résznél, a Muore il prode elementáris ereje lenyűgöző volt.
Végül a zenekar. Az Orchestre des Champs-Élysées korabeli hangszereken játszik, de érdekes módon megfér Rossini zenéjével. Kiváló szólókat hallhattunk, az oboa, fuvola, angolkürt szépen szólt, a rezesek néha nem igazán, de ez természetes. A vonósok tónusa, a hangok hossza tetszett. Külön figyelmet érdemel a continuo, a gambás hölgy bátran játszott, felvállalva a kevésbé tiszta hangokat is, mindenesetre nem bújt a hangszer mögé, az akkordok is fényesen, hangulatosan szólaltak meg. Sokszor kevés a continuo, mert inkább az énekes után mennek, itt erről szó sem volt. Különleges színfoltot hoztak az ütőhangszerek és a rezesek megszólalásai. A zenekar a legapróbb utalásokat is tolmácsolta, nekem leginkább a zárások sokfélesége tetszett, hol volt korona, hol nem, hol épp csak jelzés értékű volt a zárlat, hol színpadiasan hosszú, ami épp illett a lezárandó részhez.
René Jacobs nem kis feladatot vállalt, és olyan szintre juttatta a produkciót, mely emlékezetes marad sokáig. Féltem, hogy a fél nyolcas kezdés miatt rövidítve lesz a mű, de erről szó sem volt. Jacobs és a közreműködők végig, jelenetről jelenetre fenntartották a nívót, ébren a közönség figyelmét. Szerencsés, aki ott volt.
Zeneakadémia, 2009. október 26.
