A komáromi Monostori erőd
a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: korboncnok
A Vértesszőlős utáni második állomásunk az 1-es főút melletti Monostori erőd volt Komáromban. Ez év januárjában terjesztette föl a világörökségi listára Magyarország és Szlovákia a Vág torkolatánál lévő erődrendszert, melynek a Dunától délre fekvő legfontosabb erődje a monostori. Az erődrendszert 1809-ben, I. Ferenc alatt kezdték építeni, s érdekes története van majd kétszáz éves fennállásának. A magyar oldalon a felújítást, rekonstrukciót 2000-től a Monostori Erőd Hadkultúra Központ Műemléki Ingatlanfejlesztési és Hasznosítási Kht. végzi, s ha 2008 közepén elnyerjük a címet, talán felgyorsulhat a munka.
Az erődrendszer rövid története
A komáromi erődrendszer építését I. Ferenc (magyar király: 1792–1835) uralkodása alatt kezdték el (1877-ig tartott), aki ebben az esetben – Napóleon „közbenjárására” – szakított jelszavával, világnézetével (non movere! – nem bolygatni, nem mozgatni), amikor 1809-ben a francia seregek Bécset is elfoglalták, s a császár Komáromban talált menedéket. I. Ferenc ekkor határozta el, hogy itt építteti meg a birodalom legerősebb, Bécset védő katonai erődrendszerét. A Duna jobb partján terveztek a már meglévő hídfőerőd, a Csillag mellé a koppánymonostori Homokhegyen és a Nagyigmánd felé vezető út mellett egy-egy erődöt (Monostori és Igmándi).
Az építés folyamatát az 1848–1849-es szabadságharc eseményei szakították meg. A tavaszi hadjárat után a vár új parancsnoka Klapka György tábornok lett, aki május 28-án adta parancsba egy kazamatákkal ellátott erőd építését az osztrákok által már korábban kiszemelt helyen, a Homokhegyen. Az építkezés során az eredetileg négy saroktornyos, 1000 katona befogadására alkalmas erődítménynek csupán az Ács fele néző tornya készült el. 1849 nyarán a Klapka vezette 18 200 fős védősereg, több mint 300 ágyúval, felkészült a város és az erőd védelmére. A körülzárt Komárom egy ideig még ellenállt a túlerőnek, de Klapka 1849. szeptember 27-én átadta a várat, cserébe a védők szabad elvonulásáért.
1850-ben az osztrákok kezdték újra a munkálatokat, melyek az egész erődrendszerre kiterjedtek. Az építkezés első, legnagyobb ütemét (Monostori erőd) 1871-ben fejezték be, majd 1871–1877 között megépült az Igmándi erőd, s ezzel az erődrendszer teljessé vált. A század végére felgyorsult a haditechnika fejlődése, s emiatt az erődrendszer védőképességét felül kellett volna vizsgálni. Ez azonban nem történt meg. A Monostori erődöt az első világháború végéig a k. u. k., 1945-ig a magyar királyi honvédség, majd 1991-ig az ideiglenesen itt tartózkodó szovjet haderő használta.
A Monostori erőd egykor és ma
„Közép-Európa legnagyobb újkori erődje. Korának legfejlettebb haditechnikai elvei alapján a legigényesebb építési technikával készült: ma is lenyűgöző a gondosan faragott kövekből épített várfalak és bástyák, földsáncok, föld alatti kazamaták szövevényes hálózata. A hatalmas körbezárt udvar körül közel 30 ezer négyzetméter fedett terület biztosította a többezernyi katona ellátását, kiképzését, gyógyítását” – olvastuk az informatív és érdekes honlapon
Pudingpróba.
A bejárathoz vezető hosszú út sejteti, hogy az erőd meglepetéseket rejthet. A beugró nem borsos, egy családi jegy 1800 forintból kijön, s ha időben felkerestük a honlapot és lebeszéltük az idegenvezetést (ahogy mi nem tettük), az is csupán plusz 500 forint (15 főig). A pénztárnál különféle szóróanyagok, füzetecskék kaphatók, s igen hasznos az ingyenes színes térkép, hátoldalán az erődrendszer történetével, a legfontosabb tudnivalókkal, mindenképpen ajánljuk! Az idegenvezető Burai László, bár a fenyegető felhők miatt nem vártuk meg vezetését, felhívta a figyelmünket a legfontosabbakra. Nézzük meg, mit végeztek a szovjet katonák, s hogy nézhetett ki az istálló még előttük a már rekonstruált részekben!
A képek önmagukért beszélnek, mintha szovjet barátaink sportot űztek volna a rombolásból, pusztításból. Ezután a korábban kórházként használt, a Dunával párhuzamos északi szárnyon mentünk a bástyáig, itt-ott még téglakupacok jelzik a folyamatos munkát, a csinosítást. Közben egy militaryboltba botlunk, kulacstól a zubbonyig, gukkertől a szimatszatyorig minden van (még nem kínai termékek, M65 és társai, de szerintem csak idő Kijárat a Dunáhozkérdése), mi katonai szem-szájnak ingere.
Ezután a legnagyobb bástya következik, a legszebb is, mert ez már majdnem teljesen helyreállított. Közepén modern szabadtéri színpad áll, alighanem idén már jó kis koncertek, előadások helyszíne, nagyon hangulatos! Dunai kilátónak nevezi a térkép, s fel is megyünk átnézni Révkomáromba, s le- az erődön kívül elhelyezkedő kempingre. Jó a kilátás, ha szép az idő, messzire ellátni. A bástyánál fehér lepelbe öltözött fiatalok játszottak vagy próbáltak, nem tudtuk megfejteni. Néhány napja majdnem kiderült a közszolgálati Kultúrházában, de épp az erődről szóló műsor végét kaptam el. Na nem baj, egyszer erre is fény vetül!
Követve a jó tanácsot, az északnyugati sarokban megtaláltuk az igencsak elbújtatott kazamatabejáratot. A térkép szerint „Galéria folyosó” (gondolom, lesz). Gyertya vagy más fény használata ajánlott, nekünk nem volt, de egy idő után megszoktuk a homályt, a lőréseken annyi fény beszüremlett, hogy éji bogárként nem mentünk neki a falnak. A mobiltelefon is segíthet jobb híján. A Nyugati árok-védműnél törtünk a felszínre, s keresztülvágtunk, -caplattunk a belső téren, „udvaron”.
Az erőd déli oldalán buffok (a ma már sorozatlanoknak: álgyú), kicsitől a 152 mm-esig, pszh-k (páncélozott szállító harci járművek) sorakoznak, aknavetők, rádiólokátorok stb. tekinthetők meg. A bejárathoz közeledve megállapítottuk, hogy érdemes volt megállni, s még gyorsan letudjuk a kenyér- és a hadikiállítást, s mehetünk tovább. Azonban a Kenyér Múzeumot sem lehet megnézni lóhalálában, az erőd földszintje alatt egy nagyon gazdag tárlat várt a jóleső hűvösben és kenyérszagban. Az ismertető tablókon kívül a kenyereskosarak garmadájától a berendezett pékségig, a szárazmalomtól a modernebb vaseszközökig számos látnivaló állított meg.
Sajnos nem volt nyitva a pékség, így a kávézóban csillapíthattuk éhségünket. Utolsó programként betértünk az Erőd Múzeumba, ahol állandó kiállítás látható. Tematikusan berendezett termekben – középkori, 1848–1849-es, 1867–1914-es stb. – katonai eszközök, kellékek, fegyverek, zászlók, terepasztal láthatók; militánsok és pacifisták is sokáig elbámészkodhatnak. A Kenyér Múzeuméhoz hasonlóan szintén változatos, érdekes kiállítás.
Egy-két óra egészséges séta, mozgás, számos új információ, meglepetések, jó kis megálló autózás közben – ezt nyújtja pillanatnyilag a Monostori erőd. És milyen szép lehet, ha valóban a világörökség része lesz, s itt-ott kinyitják az illetékesek és a mecénások is a pénzcsapot.
Comments on “KulTúra Északnyugat-Magyarországon II.”