a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: Eszéki Erzsébet
Helga Weiss tizenéves kora elején járt, amikor Prágából deportálták a családjával együtt. 1941. december 10-én érkezett Terezínbe. Ahogy a kötet végén olvasható interjúban elmeséli, sok gyerek és felnőtt írt ott naplót, az írás a felfoghatatlan feldolgozását segítette valamennyire. Emellett rajzolt is, a későbbi festőművész Helga Weiss már ilyen fiatalon is erőteljes rajzokban adta vissza a láger mindennapjait, rettenetét.
Helga 1943-ban már a második születésnapját élte meg Terezínben, ahol a sárgaság és a tífusz után az agyvelőgyulladás követelt rengeteg halálos áldozatot. Helga is beteg lett, s amikor visszamehetett „a huszonnégyesbe”, az övéi közé, ezt írta: „Ma már a világon semmiért el nem cserélném a mi huszonnégyesünket. Talán csak a háború végéért…” Egy tizenéves őszintén papírra vetett mondatai ezek, amelyekből megérthetjük valamennyire, mit jelent, amikor a legnagyobb kiszolgáltatottságban, nyomorúságban, állandó halál közeli állapotban az is kimondhatatlan örömet jelent, amikor visszamehet valaki a megszokott barakkba.
Helga Weiss 1941-től 1944-ig volt Terezínben, 1944. októberi deportálása előtt a nagybátyjára bízta a füzeteit a rajzaival együtt, amiket a nagybácsi befalazott. Így maradhattak meg egyáltalán Helga terezíni naplói és rajzai. Az auschwitzi, freibergi, mauthauseni koncentrációs táborban már nem tudott tovább írni, rajzolni (ott ezeket azonnal elkobozták volna). Az utolsó hónapok történéseit, érzéseit így Helga emlékezetből jegyezte le közvetlenül a háború után.
Helga Weiss naplói és feljegyzései természetesen nem a tudományos művekből már ismert tényeket adják vissza, ilyesmi nem is kérhető számon a köteten. Annál erőteljesebben hat viszont a gyermeki őszinteség és az a tényszerűségében is személyes hang, amellyel rögzítette a folyamatos rettegést, a halálos betegségeket, az utazást a marhavagonokban. Vagy a fűtetlen barakkokban töltött teleket, ahogy Helga egy helyen írja: „Borzasztó dolog a hideg, talán még a szomjúságnál és az éhségnél is rosszabb…” Főleg, mert minden barakk vizes volt, ahogy ők is folyton vizesek, a legnagyobb hidegben is. Mindezek közben pedig már annak is lehet örülni, ha a poshadt karórépából készült híg löttyben szintén rothadó, de mégiscsak tökdarabka fedezhető fel.
Amikor Mauthausenbe deportálják a háború végén, Helga 15 esztendős, s ebből három és felet már lágerekben élt. Amikor Mauthausenbe érkeztek, az utolsó ezer áldozatot négy nappal az ő érkezésük előtt gázosították el! Négy nap – ami számára az életet jelenti. Csonttá aszott, valaha embernek tartott lények már mindannyian. 1945. május 1-jén már a mamája is annyira legyengült, hogy nem tudott felállni, ahogy Helga se nagyon. Ekkor, a háború legvégén: búcsúzik a világtól.
Aztán kitűzik a fehér zászlót, BÉKE van – ahogy írja. A felfoghatatlan évek után ez is felfoghatatlan, az, hogy vége a többéves rettegésnek, testi-lelki nyomorúságnak, kiszolgáltatottságnak. 1945. május 21-én, „16 nappal a felszabadulás, 12 nappal a háború befejezése után” hazaért. „Végre itthon” – ez a napló és a feljegyzések utolsó mondata.
Apja a gázkamrában végezte, ahogy a legjobb barátnője szintén meghalt. A Terezínt megjárt, nagyjából 15 ezer gyerekből mindössze körülbelül száz menekült meg. Egyikőjük Helga Weiss. Akivel interjú is olvasható a kötet végén, a kétgyermekes anya, festőművész válaszol a kötet angol fordítója, Neil Bermel kérdéseire. Helga Weiss később azért is festett, ahogy az interjúban elmeséli, hogy feldolgozza a történteket, mindazt, amit kénytelen volt átélni. Az interjú is számos adalékkal szolgál, de a kötet a naplókkal és a háború után papírra vetett feljegyzésekkel, a mérhetetlen szenvedésbe és koraérettségbe kényszerített gyerekszemszögnek, a gyermek egyenességének köszönhetően lett erőteljes dokumentum.
Helga Weiss:
Helga naplója. Élet a koncentrációs táborban. Egy fiatal lány visszaemlékezései
Alexandra, Pécs, 2013
263 oldal + 16 oldal képmelléklet
Fordította: Varga György
