a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Shaga
„Megöregedni unalmas, de az egyetlen módja a hosszú életnek” – hangzik el Maupassant gondolata a darab közepén. És valóban így van, hisz két idős ember már unalomba és borúba futott életét eleveníti meg, tölti meg új értelemmel az örökké virágzó szerelem.
A Játékszín előadásán két nagyszerű színész kitűnő alakítással ajándékozta meg a nagyérdeműt.
„Megöregedni unalmas, de az egyetlen módja a hosszú életnek” – hangzik el Maupassant gondolata a darab közepén. És valóban így van, hisz két idős ember már unalomba és borúba futott életét eleveníti meg, tölti meg új értelemmel az örökké virágzó szerelem.
Kissé később, ismét a főorvos rezignált kijelentése és a mögötte megbújó velős gondolat ránt vissza minket a valóságba, miszerint: „Megszoktam a magányt, az legalább nem csapja be az embert!” Hogy miért is valóságos ez, ellentétben a szappanoperák életszerűségével, amivel tele van manapság a különböző tévécsatornák műsora? Mert tényleg érződik a kijelentések és a csak alig hallható hangos gondolatok mögött az a fájdalom vagy épp csipetnyi boldogság, aminek ilyen színes kinyilvánítására csak ez a két, múltjában és jelenében is teljesen különböző, de mégis rokon szív és lélek ember képes.
Emberi mivoltunkból fakadóan hajlunk bizonyos problémák szőnyeg alá seprésére vagy épp felnagyítására, és ha kell, képesek vagyunk kissé színesíteni az amúgy szürke napjainkon, életünkön is.
Nem túlzok, ha kijelentem, Törőcsik Mari és Garas Dezső ebben a darabban is hozza, sőt helyenként felül is múlja a tőlük megszokott formát, a „mindent bele színjátszást”. A mosoly néha nehéz, apró, épp csak csillanó könnycseppekkel kísért, de mégis teljes mértékében élethű, valós.
A főorvos, akinek évtizedek múltán a családi életéből már csak az egyetlen, olykor-olykor hazalátogató lánya maradt, és így minden idejét a betegek és a szanatórium töltik ki, méltán felfigyel arra a hölgyre, aki a szanatórium szürke életét viselkedésével nemcsak megzavarja, hanem kora reggeli „titkos sétáival” teljesen fel is forgatja. Nem mindennapi ugyanis, ha valaki élete delét elhagyva képes rendszeresen hajnaltájban az ablakon át mezítláb átmászni azért, hogy a sirályokat megetesse, vagy épp énekeljen a szanatórium kertjében. Normális esetben ez a fajta „szabálysértés” a beteg hazabocsátásához, de legalábbis más osztályra történő áthelyezéséhez vezetne. A főorvos azonban nemcsak nagyszerű orvos, de megértő ember és nem utolsósorban férfi is.
Kettejük bensőséges beszélgetései során, amelyeket a közös emlékek indítanak, ismerjük meg korábbi életüket és azt is, hogyan képes két idős szívet is rabul ejteni az örökké ifjú szerelem. Bármennyire is elfogadott alaptézis, hogy „csak magadban bízhatsz”, úgy érzem, a magány mégsem jó társ, és legfőképp nem jó tanácsadó.
A darab végére erre a következtetésre jut a főorvos is, aki megkéri Glídiát, költözzön hozzá. Mondhatnánk, hogy happy enddel végződik a történet, de sajnos nem így van. Kicsit abszurd is a szerepcsere, hisz a főorvosból beteg lesz, aki végül korábbi betegének az ápolására és gondozására szorul. Nemcsak a féltés, a gyengédség és a szeretet, amiből a két beteg szív újratöltekezik, hanem az egymásra utaltság is szorosabbra fűzi a szálakat a két ember között.
Mégsem jó egyedül, és nem szégyen segítséget kérni, persze csak akkor, ha még tudunk a másikban bízni, és feltételek nélkül szeretni.
Alekszej Arbuzov: Kései találkozás – Játékszín, 2006. április 20.
Fordította: Sívó Mária
Zenéjét szerezte: Kamondy Ágnes
Dalbetét: Tamássy Zdenkó – Bródy János
