a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
Nino Rota nevét a filmek stáblistájáról ismerjük, jóval kisebb hangsúlyt kapnak operái balettjei, zenekari, kamarazenei és vokális művei. Két alkalommal is felhangzott A florentinkalap című kétfelvonásos operája Az Erkel Színház büféjében (a Jókai utcai próbaterembe hirdették meg korábban), a második esten nem mindenkinek jutott ülőhely. Nagy vállalkozás volt a darab bemutatása, a jórészt énekkari tagok tolmácsolásában. 2013-ban Gounod Mireille című, szintén ritkaságszámba menő kompozícióját hallhattuk, akkor is zongorakísérettel.
Nino Rota operája 1945-ben keletkezett, de csak tíz év múlva került színpadra. A librettót a zeneszerző édesanyjával készítette, Ernesta Rotával, Eugene Labiche és Marc Michel komédiája nyomán. Fodor Ákos kitűnő, humoros, találó, nyelvi leleményességgel teli fordításában hallottuk a művet, felirat nem volt. Rota zenei nyelve szerteágazó, és nem tagadta meg önmagát: kellemes dallamokat élveztünk, helyenként musicalre, orfeumok könnyed zenéjére érezhettünk rá, a keringődallamok mellett azonban némi mozarti, liszti allúziókat is hallottunk. Rota is él a vezérmotívum megkülönböztető használatával, segítséget adva a hallgatónak. Sokszor azt gondolhatta az érdeklődő, hogy az éppen megszólaló dallamot már hallotta valahol, Rota operája szinte összekacsintás a hallgatóval. Nagyon vegyes tehát az 1850-es években, Párizsban játszódó történet zenei nyelvezete, könnyed, néha ugyan fajsúlytalan, de kellemes. Lassú szakaszok éppen csak vannak a darabban, a cselekmény nagyon gyors, egy-egy megszakítással – a Kalaposnő áriája, vagy a tercett. A drámai helyzetek csak annyira kiélezettek, mint egy operettben, a történet ismeretének birtokában ez így helyes – nem sorstragédiát várunk, hanem egy habkönnyű vígoperát.
A magyar nyelven előadott opera előadása az Énekkari Művészek Minifesztiválja sorozat keretén belül zajlott, a kezdeményezés különleges. A zenekari kíséret hiányát sajnáltam, egy mű valóját a hangszereléssel együtt érdemes megmutatni. Furcsa volt, hogy a karmestert végig láttuk, nem volt takarásban. Az énekesek láthatóan és hallhatóan nagyon sokat akartak átnyújtani a közönségnek, ezért is voltak élesebb, harsányabb magas hangok. Nem könnyű önálló szerepet énekelni azoknak, akik addig más funkcióban működnek közre akár zenekarban, akár énekkarban. A férfi főszerepet, Fadinard-t Ujvári Gergely énekelte, vehemensen, az említett megoldásokkal. Színészi megközelítése kiváló volt (mindenki nagyszerűen játszott), a „hősszerelmes” figurát nagyon jól mutatta be. Menyasszonya szólamát Sipos Marianna énekelte, jól formáltan, szép hangon. Az előadás két legjobb énekes produkciója Hertelendy Rita és Németh Mónika nevéhez fűződik, előbbi mint a kalapszalon tulajdonosa szerzett nagyszerű perceket. Remek volt Gál János Minardi, a hegedűs szerepében, aki nem csak énekelt, de kiválóan hegedült is, az opera színfoltjaként.
Erdélyi Dániel pontosan irányította az előadást, Andrássy Krisztina zongorakísérete nagyszerű volt – egyetlen pillanatig sem lehetett pihenni, a kezet lazítani, végig támasz volt az énekesek számára a fiatal művész.
A rendezés fantasztikus volt, Sipos Balázs (aki segített helyhez jutnunk) ötletes munkája kihasznált minden apró kis helyet, a lefüggönyözött hatalmas ablakfülkék, a térelválasztó, derékig érő fal is helyszínként szolgált. Sosem tudtuk, hol bukkan fel egy-egy szereplő, a csapóajtókkal bőven ellátott színpadi emelvényt is lehetett mozgatni, a színek, jelmezek (különösen a csíkos barna öltöny), fények is elősegítették az opera minél érdekesebb előadását (látványtervező: Pázmány Virág).
Könnyen kivitelezhető, mégis élvezetes, rendkívül ötletes rendezést láttunk, lelkes előadást. A vígoperát szívesen látnánk nagyszínpadon is, zenekari aláfestéssel, a főbb szerepeket szárnyukat bontogató operaénekesekkel.
Comments on “A florentinkalap titka”