József Attila – [Kóróval jöttél, nem virággal…]

a papiruszportal.hu archívumából [2005]

Szerző: Fűzfa Balázs, PP

Egyik legnépszerűbb cikkünk, a Miért szép (Miért jó?). A szerző, Fűzfa Balázs engedélyével digitálisan is közreadjuk, József Attila emlékére a tudtunkkal tankönyv jellegű kiadványban először itt megjelent [Kóróval jöttél…] rövid értelmezését.

Annak a kefelevonatnak a hasonmását közöljük, amely a Szép Szó című folyóirat József Attila-emlékszámának előzményeként készült. A vers végül „Karóval jöttél…” szövegváltozattal jelent meg – az eredeti kézirat hiányában ma már eldönthetetlen, hogy melyik a költő szándékának megfelelő variáns. Az olvasó azonban joggal tűnődhet ennek kapcsán is minden versek lényegéről, a szépség titkáról.

A költő, akihez a legtöbb verset írták más magyar költők. A költő, aki talán legnépszerűbb versalkotónk az ezredvégen. A költő, akit szeretettel emlegetünk a keresztnevén; mert a miénk ő, aki életében senkié sem volt, senkinek sem kellett – kitaszította világ, ember, szerelem, család. Az egyetemes magány, a nincs, a hiány költője volna József Attila?

Az utókor persze mentegeti magát: a születésnap, április 11-e a Költészet Napja, melyre – a világon egyedüliként — méltán vagyunk büszkék. S voltak korszakok is, melyek egyenesen saját maguk „emblémájaként” tartották számon a „proletárköltőt”.
Ma az ártatlanságát szeretjük, a petőfisen kérlelhetetlenre hangolt vonásait, ritka nevetését, s azokat a nagy szemeket a csontos arcban. A megbánásait, iszonytató haragvásait, igazságtalan fellobbanásait és a meleg tekintetet, értelmes kezet, a nincstelenségben is embernek megtartó akaratokat. Életének oktalan reményeit, bátortalan közeledéseit, megbocsátásait, önfeledt pillanatait.

Ennek a költőnek egyik legutolsó verse a [Karóval jöttél, nem virággal…], mely nemcsak önéletrajzi ihletésű költemény, hanem létösszegző számadás is; egyike a nagy önmegszólító verseknek. S ha kérdő mondatai elégedetlenséget, visszafelé is érvényes számonkérést gyűjtenek maguk köré, akkor a legmeggyőzőbb mégis az utolsó sor szelíd nyugalma, mely egyben a búcsúzás nyugalma is: immár nincs miért maradni, nincs apró remény sem, mely bátorítana, mely „világot jelentő értelmet” mozdítana. Bent a lélekben ugyan világosság, értelem, eszmélkedés, melegség, kívül azonban minden megfagyott, kihalt: cudar hideg, cudar éhség. Ebben a világban örökkévalónak hazudja magát, mi feledhető. De már ez sem fontos. Ami még maradt, ami még fontos, amit még meg kell írni, az már „csak” ennyi: „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.” [Ime, hát megleltem hazámat…]

József Attila az egész magyar irodalom egyik nagy összegzője. Kiemelhetők költészetéből fontos motívumok, végigvonuló, újra és újra felbukkanó gondolatsorok, mint az oly gyakran elemzett anya-motívum, a szabadság-hiány gyötrelme vagy a megértő társ hiányának sosem gyógyuló sebe. Kiemelhetők effajta tematikus verscsokrok, megfogalmazhatók ideológiák különböző társadalmi formációk nevében – mindezek azonban a véglegesség igényével vennék birtokba azt a költészetet, melynek lényege éppen dinamizmusa; melynek újdonsága, hallatlan modernsége éppen abban rejlik, hogy XIX. századi egyszerűséggel képes megfogalmazni a XX. század, egy megfogalmazhatatlan korszak, egy szavakkal kifejezhetetlen évszázad még megőrzött vágyait, elidegenedettségét, szorongását – éhségét a szeretetre.
A szeretetre, melyet szelíd daccal lényegít megértéssé ez a költészet, miközben jelen, múlt és jövendő legfontosabb kérdéseiről is érvényesen beszél: „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (A Dunánál)