Emlékezés Kocsis Zoltánra
Szerző: Lehotka Ildikó
Tíz esztendővel ezelőtt, 2016. november 6-án történt meg az elfogadhatatlan, Kocsis Zoltán keze alatt már nem szólalt meg a zene. Azóta is fájdalmas, betölthetetlen űrt hagyott maga után a magyar és a nemzetközi zenei életben. Kocsis nem csak zongorista, karmester, zeneszerző volt, hanem önzetlenül segítette fiatalokat, a zenekarokat, és bárkit, aki hozzá fordult zenei tanácsért.
Halálának tizedik évfordulóján egykori együttesei, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) Vashegyi György vezényletével hajtottak fejet néhai főzeneigazgatójuk emléke előtt a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Az ünnepi hangverseny műsora elsősorban nem a gyász sötét, kétségbeesett tónusaira, sokkal inkább az elengedésre, a megbékélésre és a lelki vigaszra fókuszált, hiszen Johannes Brahms két alkotása – a koncerttermekben ritkán hallható Begräbnisgesang (Gyászének) és az Ein deutsches Requiem (Német requiem) – éppen az élők megnyugvását és kapaszkodóit keresi a veszteség árnyékában.
A hangversenyt nyitó, alig tízperces Begräbnisgesang (op. 13) már az első ütemekkel megteremtette az est emelkedett, befelé forduló, emlékeztetésre késztető atmoszféráját. A Brahms által vonósok nélkül, kizárólag fúvósokra és ütőhangszerekre komponált kíséret szikár, archaikus, szinte korálszerű hangzása különös, megrendítő kontrasztot alkotott az ötszólamú vegyeskar lágy, áhítatos megszólalásával. Nemzeti Énekkar már a kezdetektől fogva rendkívül fegyelmezetten, gazdag dinamikai árnyalatokkal és tiszta intonációval formálta meg Michael Weiße 16. századi szövegének sorait. A fúvóskar biztos belépésekkel, visszafogott méltósággal és szép összhangzással támogatta a vokális szólamokat, miközben az üstdob tompa ütései mértéktartóan jelezték a gyászmenet lépteit.
A mű után rögtön, meghajlás, a zenekar és énekkar felállítása nélkül indult a Német requiem (op. 45). A mű a hagyományőrzés jegyei viseli: a német barokk mesterei közül Schütz és Bach stílusa is megidéztetik. A szöveg Brahms munkája.A héttételes mű Vashegyi György koncepciója alapján a letisztult vonalvezetésre, a szövegközpontúságra és a kamarazenei érzékenységre épült. A karmester tudatosan kerülte a túlzott, külsőséges romantikus pátoszt; ehelyett a polifon szövet átláthatóságát, a szólamok közötti finom párbeszédeket és a dinamikai arányok pontos kimunkálását helyezte előtérbe. A nyitótétel (Selig sind, die da Leid tragen) sötét tónusú vonóshangzása – a partitúra előírásának megfelelően hegedűk nélkül, kizárólag a mélyvonósok bársonyos melegségével – azonnal magával ragadta a hallgatót. A kórus belépése szinte észrevétlenül, a csöndből bontakozott ki, a die mit Tränen säen szakasz felderülő hangzása pedig már előrevetítette a mű egészén végigvonuló vigasztaló gondolatot.
A második tétel (Denn alles Fleisch es ist wie Gras) súlyos, kérlelhetetlen léptei erős drámai feszültséget hoztak, amelyet a Nemzeti Filharmonikusok feszes ritmikával, kiválóan kiegyensúlyozott hangszeres arányokkal és meggyőző erővel jelenítettek meg. A középrész pasztorálisabb, reményteli lebegése után a visszatérő gyászinduló még katartikusabban hatott, míg a tétel záró fúgájában a kórus energikus, mégis fegyelmezett éneklése hozta el a megkönnyebbülést. A kórus fúgái egyébként a mű valamennyi pontján – különösen a harmadik tétel orgonapontra épülő nagyszabású szakaszában és a hatodik tétel drámai csúcspontján – kristálytisztán, feszes artikulációval szólaltak meg. Somos Csaba alapos felkészítő munkája minden egyes belépés pontosságában, a szólamok arányos megszólalásában és a magas regiszterek könnyedségében is tetten érhető volt.
A két szólista kiválóan illeszkedett ebbe a bensőséges, mégis tartalmas zenei világba. JulianOrlishausen baritonja a harmadik és a hatodik tételben is meggyőző erővel, nemes hangszínnel és példás, értő szövegmondással szólalt meg. Különösen a harmadik tétel (Herr, lehre doch mich) könyörgő, az emberi élet mulandóságával szembesülő pillanataiban mutatott meg mély átélést, ahol hangja a legfinomabb pianókban is megőrizte teltségét és magvas karakterét. A hatodik tételben aztán az utolsó harsona hívására felelő drámai intenzitással bizonyította sokoldalúságát. Pasztircsák Polina az ötödik tételben (Ihr habt nun Traurigkeit) lebegő, éteri szopránjával varázsolt el mindenkit. Hangja kristálytisztán, mindenféle erőlködés nélkül ívelt a visszafogottan kísérő zenekar és a kórus fölé, valódi anyai vigaszt, melegséget és fényt hozva a hangversenyterembe.
A zárótétel (Selig sind die Toten) visszatérő zenei anyaga nemes keretbe foglalta az estét. A hárfák és a mélyvonósok lágy hullámzásán elhaló utolsó akkordot követő hosszú, feszült néma csend pedig minden szónál ékesebben jelezte, milyen mély hatást gyakorolt a produkció a közönségre. A taps nem rögtön szólalt meg, köszönet érte a fegyelmezett közönségnek.
Müpa, 2026. november 6.
Johannes Brahms: Begräbnisgesang (Gyászének), op. 13
Johannes Brahms: Ein deutsches Requiem (Német requiem), op. 45
Pasztircsák Polina – szoprán, Julian Orlishausen – bariton
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Vezényelt: Vashegyi György
