Dalok, dalok, dalok
(a papiruszportal.hu archívumából [2011])
Szerző: Lehotka Ildikó
Sokan Bruno Waltert tartják Gustav Mahler műveinek legavatottabb tolmácsolójának. A karmesterként ismert, fiatalkorában Berlinben a kis Mozartként emlegetett Bruno Walter a mahleri életmű minél szélesebb megismertetését tartotta egyik fő céljának. Walter 17 évesen saját művét vezényelte a Berlini Filharmonikusok élén, nem sokkal ezután karigazgató lett, majd Németország vezető karmestere, egészen a világhírig. 1901-ben Mahler szerződtette a bécsi Hofoperhez.
Mahler zenéjével való első találkozása letaglózta, a két zenei óriás barátsága a hamburgi és bécsi időszak alatt mélyült el. Walter a klasszikus és a neoromantikus stílust részesítette előnyben, a Salzburgi Ünnepi Játékokon visszatérő vendég volt, Mozart-vezényléseit ma is számon tartják. Karmesteri nagyságához nem férhet kétség, de a karmester-zeneszerző Mahlerral és Richard Strauss-szal ellentétben a szintén zeneszerző-karmester kompozícióit nem játsszák. Dalain érződik a mahleri tradíció és az osztrák-német hagyomány, emellett a XX. század elejének irányzatai, különösen az impresszionista képek, az operás fordulatok.
Mahler legkorábbi dalai 1880-90-ből valók, a vokális műfaj élete végéig kísérte Mahlert. Zongora- és/vagy zenekari kíséretes dalai a mai napig kedveltek, szimfóniáiban is szerepelteti az énekhangot.
Érdemes összevetni Mahler és Walter dalait, jó gondolat egy lemezen megjelentetni néhányat a szerzőktől. A lemez Bruno Walter dalai miatt keltette fel a figyelmemet, vajon Mahler-epigonnal vagy valóban új hanggal találkozunk. Hallhatjuk a Három dal Josef von Eichendorff verseire című miniciklust, egy dalt Hermann Sudermann-versére, melynek hallatán azon csodálkozunk, miért is nem szerepel Walter-dal a kevés számú dalesten, egy népdalfeldolgozást, egyet a Des Knaben Wunderhorn szövegére, és három Heine-vers megzenésítését. Fantasztikus hangulati elemek, frappáns zeneszerzői megoldások tárháza a kilenc dal, mindegyik tartalmaz egyedi zeneszerzői jegyeket. Bár nem szabad messzemenő következtetéseket levonni a zeneszerzők másokra nem tartozó gondolatairól, a szövegválasztás ad egyfajta képet a komponisták belső világáról. A Három dal első darabja, a Musikantengruß két bohém zenészt jelenít meg, az egyik már szerelmes, a másik csak szeretne lenni, a zenei anyag képszerű, bolondos modulációkkal, a végén elsöprő lendülettel. Plasztikus a Der junge Ehemann, a férfi megfontoltnak tűnik, persze egy fiatal férj a legkevésbé megfontolt, csak annak akar tűnni a világ szemében. A szerelem viszont adott, most is kimondatlanul vágyakozik felesége után. Walter nagyon bensőséges zenével ábrázolja a férfit, következő dal férfija viszont egy katona, a maga határozottságával, gondtalanságával. A Der Soldat magas kezdése éles, a mély hangok szürkék, fénytelenek Christian Hilz tolmácsolásában. A zongorista, Katia Bouscarrut és az énekes nincs tökéletesen együtt ebben a rendkívül érdekes, rövid dalban. A Die Linde című dalban mintha Schubert zenéjének egy villanása tűnne fel egy-egy fordulatot hallgatva, a Tragödien-sorozat három darabja különböző érzelmi fázisokat mutat, talán a második a dúr-moll akkordok váltakoztatásával a legszebb, a legmélyebb, leglesújtóbb gondolatokat érzékelteti.
Bruno Walter dalait Mahler két ciklusa öleli körbe, ezek a dalok nagyobb lélegzetűek, többrétűek. Jóval bátrabb a Mahler-dalok előadása, olyannyira, hogy a Wenn mein Schatz Hochzeit Macht-ban a hangmagasság sem okoz gondot, még a csendesebb részeknél sem, a legatók szépen peregnek. A Csodakürt-dalok Nicht Wiedersehen!-jében a dúr nincs igazán előkészítve, hangsúlyozva, hogy itt valami egészen más történik. Az Ablösung in Sommer könnyedsége helyenként jó, Hilz egyéni ízlése már egy-egy pillanatra megjelenik, azonban a kétes magasságú hangok őt is és a hallgatót is elbizonytalanítják. Az első dalösszeállítás kétségtelenül legjobb felvétele a Selbstgefühl, a másodiké talán az Ich hab’ ein glühend Messer, a többféle karakter, legfőképp az eszét, reményét vesztett férfi megjelenítését szándékozó nyitó rész miatt.
Kettős érzése van az embernek a lemez hallatán: mintha két énekest hallanánk, egy magabiztost, aki a nyilvánvaló technikai hiányosságok ellenére képes egy-egy dal hangulatát visszaadni, és egy másik, aki bizonytalan abban, vajon képes-e ábrázolni valamit is a szövegből-zenéből. Christian Hilz a Walter-dalokat kissé óvatoskodóan tolmácsolja, ami arra utal, hogy nem meri vállalni a kockázatot. Az előadás így nem izgalmas, ráadásul a hangok sok esetben hasasak, ezt is a bátortalanság számlájára írom. Gyakran megesik, hogy ha egy előadónak nincs mintája (felvétele) egy műről, nem tudja kifejezni érzéseit, az ismeretlen zenei anyagot nem birtokolja. A Mahler-dalok esetében gyanítom, hogy sok felvételt hallgatott meg az énekes, volt viszonyítási alapja. A falzetthangok talán nem illenek a Mahler-dalok közé, a bizonytalan hangindítások sem.
A zongoraszólamot Katia Bouscarrut játssza, jóval magasabb színvonalat hallunk.
Az ismertető ismét nagyon aprólékos, és ami a borítót illeti, ritka ötletes, Morten Lindberg munkája, a címoldalon egy norvég festő képe látható, a hátoldal – ilyent sem lát gyakran az ember – felhívó, egyedi.
2L, 2004
