a Pannon Filharmonikusok koncertje
a papiruszportal.hu archívumából [2017]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Pannon Filharmonikusok évek óta jelen van a Művészetek Palotájában, bérleti sorozataik izgalmasak, változatos programokat, különleges műveket hallhat a nagyszámú közönség. Neves szólistákat hív meg az együttes, legutóbbi, január 20-i koncertjükön Andrej Gavrilov játszott, egy híresen nehéz versenyművet.
Az együttes programja mindössze két művet tartalmazott, ezúttal a hagyományos összetételből hiányzott a nyitány – ebbe a stuktúrába nem is illeszkedett volna egy rövidebb mű. Szergej Rahmanyinov III., d-moll zongoraversenye nyitotta az estet, ezt a művet viszonylag gyakran hallhatjuk koncerten. A zongoristák kihívásnak tekintik a versenyművet, a zenekaroknak, karmestereknek sem ez a legkönnyebb repertoárdarabjuk. A szólista számára rendkívül nehéz technikailag a mű, ehhez még a zenei megoldások is társulnak – Rahmanyinov darabjai nem megfelelő előadás esetében könnyen széttöredeznek. A nyitó tétel (Allegro ma non tanto) első témája általában melankolikusan szólal meg, Gavrilov inkább a téma játékosságát emelte ki. A III. tételben is új megoldást mutatott Gavrilov, a szentimentalizmus, a túlzó érzelem ábrázolása helyett inkább az egyszerű, gördülékeny kifejezésmódot preferálta. Gavrilov irtóztató erővel képes játszani, de puhán, simogatón is; a középső tétel visszatérésénél megállt a levegő. Gavrilov játéka egyedi, a hangsúlyok kezelése rendkívüli. Játékából sugárzik, hogy élvezi, amit csinál, élvezi a közös munkát a zenekarral-karmesterrel.
Kicsit több, mint egy éve hallhattuk Gavrilovot, akkor is a PFZ sorozatában, Prokofjevet játszott, hihetetlenül. Akkor nem adott ráadást a Müpában, ez alkalommal viszont hármat is, az első Chopin-noktürn csodálatos hangszínekkel szólalt meg – talán nem kell említeni, hogy egyedi módon.
A pécsi zenekar Gavrilov kiváló partnere volt, remek karakterábrázolásokat hallottunk, szép színeket. A szünet utáni Sosztakovics-szimfónia is szépen megszólalt, azonban érezhető volt egyfajta fáradtság. Sosztakovics műveit sorra-rendre fedezi fel a hallgató, bár az 1990 előtti műsorpolitika sem tette teljesen félre a szerző darabjait. Az akkori helyzet azonban nem kedvezett annak, hogy Sosztakovicsot keressék az érdeklődők, ez különösen igaz volt a Leningrádi szimfóniára. A négytételes mű nagyszerű, mindig van olyan szakasz, amire rácsodálkozunk, ami torokszorító, ami letaglózza az embert. A zenekari hangzás most nem mutatta a mű legmélyebb rétegeit, bár kétségtelenül szép pillanatokat is kaptunk. Így a nyitó tétel fafúvós állása, a II. tétel angolkürt- és klarinétdallama, a pizzicatószakasz marad emlékezetes. Bogányi Tibor lendületes mozdultokkal irányította ez alkalommal is zenekarát.
Két, homlokegyenest ellentétes zenei világot képvisel a két zeneszerző alkotása, a két mű keletkezése közt körülbelül 40 év van. Míg Rahmanyinov az Egyesült Államokba költözött, addig Sosztakovics maradt a Szovjetunióban, Rahmanyinov zenei világa a későromantikus hangzást képviseli, Sosztakovicsé követi a(z akkori) modern hangzást. A XX. század zenei sokszínűségének, mi több, orosz sokszínűségének bemutatása remek ötlet volt.