Várjon Dénes lemeze
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Lehotka Ildikó
Precipitando – olvashatjuk a kissé komor hangulatú cédéborítón, az ECM kiadó New Series sorozatának felvételén Várjon Dénest halljuk. „Hirtelen gyorsítva, nekiiramodva”, ez kellően kifejezi a lemezre rögzített művek tömören megfogható lényegét. Várjon Dénes Precipitando című lemezén különleges darabok szerepelnek, Alban Berg Zongoraszonátája, Leoš Janáček V mlhách című műve, és a zongoristák számára az egyik legnagyobb kihívást jelentő Liszt-darab, a h-moll szonáta.
Izgalmas a műsor-összeállítás. Izgalmas, mert a liszti hangzatok is előkerülnek, izgalmas, mert a formai megoldások is hasonlóak, rendkívül mély érzelmi töltetűek. Három mű, mely valamilyen formában egymásra épülhet, még akkor is, ha éppen a legelőször írt darab zárja a lemezt.
Alban Berg 1907-ben vagy 1908-ban írt, többtételesre tervezett Szonátája Schönberg javaslatára egytételes maradt, bár valamiféle szonátaforma felfedezhető a műben, ahogy Liszt szintén egytételes, szintén h-moll szonátájában is. Az op. 1-es műben (érdekes, hogy Schönberg éppen a Szonáta keletkezése idején írta első atonális darabját) felfedezhetjük mind a Debussyre utaló, ködös harmóniákat, mind a mahleri posztromantikus érzésvilágot, de egyes zenei részek már az atonalitás felé mutatnak. Jellegzetes a pontozott ritmusok használata, a polifon szerkesztési mód, a korszakra jellemző, gyakran kétütemenként tempóváltás. A Schönberg Kamaraszimfóniájával is rokonított Szonáta is azt mutatja, hogy már nincs hova lépni, nincs hova fejlődni, új utat kell keresni a zene továbbéléséhez.
Janáček 1912-es darabja is nagyon izgalmas, a négytételes V mlhách is Debussy kitörölhetetlen hatását mutatja. Bár a cseh zeneszerző nagy művei, mint például a Jenufa, később keletkeztek, az egyéni hang már itt átütő. Érdemes megfigyelni az egyes témák népdalszerűségét, a darab így egyfajta frissességet, de a gyökereket is mutatja. A helyenként népi intonációt tartalmazó műben Janáček többféle zenei utalást is használ, ilyen az egyházi zenéből ismert népének, a harangok, természetesen nem erőteljesen használva. A harmóniák, a hangulatok nagyszerűek, műveit remélhetőleg koncerteken is hallhatjuk, néhány éve szinte divattá vált Jenufa című operája.
Liszt 1952–53-ban írt nagyszerű h-moll szonátájának formai újítása útmutató volt az őt követő generáció(k)nak. A mű a szonátaformán túl a négytételességre utal. A témák fantasztikusak (Liszt itt is használja a keresztmotívumot), és a mű vége felé van egy olyan szakasz, ami már előrevetíti későbbi, a XX. századhoz átvezető zenei elképzelését.
Várjon Dénes előadását hallgatva úgy érzem, talán a nagyon színes Janáček-mű áll hozzá a legközelebb. A viszonylag rövid tételek karaktereit nagyon jól megfogja, különösen tetszik a lágy, érzelmes hangulatok ábrázolása. Egészen különleges módon képes egyetlen pillanat alatt, szinte egyetlen hanggal megjeleníteni a képlékeny, érzelemdús karaktereket, a paletta igen széles, nem egy kaptafára játssza ezeket. A zongora hangja omló, mintha vonós hangszert hallanánk. Berg Szonátája előadásában helyenként túlromanticizált, túl expresszív a sok pedálhasználat (a Liszt-műben is soknak éreztem a pedált), a tört akkordok miatt. Az interpretáció ezek ellenére jó, a felfokozott életérzést a maximumig ábrázolja.
Bár Liszt h-moll szonátáját sokan lemezre vették, igazán nagy előadás nem sok született, magam az Arthur Rubinstein, Horowitz és Argerich által tolmácsoltat szeretem a legjobban. Nagy elvárással hallgatja tehát az érdeklődő az újabb és újabb felvételeket, az előadónak pedig meg kell küzdeni az elődökkel, bátorság kell egyáltalán lemezre rögzíteni a művet. A Liszt-év kapcsán is jelentek meg felvételek, és míg a világ világ, születnek újabbak, hiszen a zongorairodalom egyik csúcsáról van szó.
Várjon Dénes tolmácsolása rendkívül érzékeny, itt is a bensőséges tónus a figyelemreméltó, a mű legszebb részei ezek közül kerülnek ki. Játékából azonban épp az az őserő hiányzik, ami a legtöbb felvételből, előadásból. Helyenként keveselltem a kirobbanást, az ívek felépítése egy másfajta előadói attitűdöt takart, és ez az, ami érdekessé teszi a felvételt. A zongoraművész az arany középutat választotta, gyönyörű pianókkal, elomlásokkal, csordogáló hanggal, és egy kicsit lecsípte az őrületet. Nagyobb fellángolásokat is elbír a mű, bátrabb, még a hanghibákat is megbocsátó kitárulkozást az erőteljesebb részeknél.
A Precipitando figyelmet érdemlő lemez, köszönet a két ritkán rögzített műért, a nagyon gondos összeállításért, a kiváló tanulmányért, mely Paul Griffits munkája.
ECM New Series 2247, 2012
Comments on “Berg, Janáček és Liszt”