Stefano Poda rendezésében
a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
Új rendezésben láthatta a közönség Verdi Otellóját, az őszi szezonban hatszor ment az előadás, tavasszal újabb két alkalommal szerepel műsoron. A rendező, díszlet-, jelmez- és világítástervező Stefano Poda egy személyben, ilyen is ritkán van, de ez esetben működött. A rendezés nem mindenkinek tetszett (nincs talán olyan, mely mindenki kedvében jár), de kétségkívül egyedi megoldásokkal élt Poda.
Nem egyszerű a rendezőknek egy veretes opera esetében (Verdi jó néhány év szünet után állt neki a komponálásnak, Csokoládé-projketnek nevezte a készülő darabot) új gondolatokat felszínre hozni, talán ezért is hódíthat teret a rendezői színház, ám Poda esetében túlzottan öncélú megoldásokat nem láthattunk. Természetesen akadtak kérdőjeles megoldások, mint mindig.
A színpad végig félhomályban maradt, a közönségnek csak az a része élvezhette a látványt, akik elöl ültek. Poda nem élt a színek varázsával, a szereplők vagy sötét, vagy fehér jelmezben voltak, egy-egy piros színnel, Desdemona cipőtalpa például piros volt.
Érthetetlen volt számomra a színpad két oldaláról kinyúló kezek halmaza, néha a kórus egy-egy tagja simogatta is ezeket (vajon miért? Talán fétist jelképezett ezzel Poda?) Óhatatlanul Polanski Iszonyatja villant fel az emberben, ott a félelmet, rettegést, őrületet jelezte. Desdemona szobája szintén kezek halmazával díszíttetett, ez a helyszín volt a legjobban megvilágítva. De a fétishez visszatérve, a piros talpú cipő mellett Desdemona gyakran spiccelt, mikor feküdt.
Az alul feketére fröcskölt, felül fehér díszlet egyszerű volt, de kettős értelmű; érthettük a darab elején egy bárka részének, de sematikus szexuális képnek is. Az alkotmány forgott, a rendezés nagy érdeme, hogy éppen ez a forgás tudta elhitetni azt, hogy Otello ki tudja hallgatni Jago és Cassio párbeszédét úgy, hogy azok ne vegyék észre. Mindig problémás és néha nevetséges volt a leselkedés, hallgatózás más rendezéseknél, mikor nyilvánvaló, hogy láthatják egymást a szereplők. A másik izgalmas dolog a vékony kötelek jelzésértékkel bíró használata volt, valamint az árnyak megjelenítése, mintha 3D-ben látszott volna a színpad. A nyitó jelenetet alig ruhás férfiakkal képzelte Poda, ez a vonal aztán megszakadt, lógott a levegőben. A világítás néha varázsos volt, de nem nyomakodott előre a vörös vagy éppen a kék szín.
Az énekesek esetében nem ilyen kidolgozott, nem ennyire újat mondó megoldásokat tapasztaltunk. A címszerepben Lance Ryan lépett fel, az énekes bár Wagner-tenor, nem tett a hallgatóra nagy hatást. Első megjelenésekor (Esultate) hangja kiműveletlennek hatott, karcosnak, némi intonációs bizonytalansággal párosítva, a színpadi jelenlét sem volt erőteljes, és nem a maszkírozás hiánya miatt. A későbbiekben ennél jobbnak éreztem, de sem zeneileg, sem színészileg (kivéve, mikor Desdemona szobájában az ágyig lépdelt lassan, nézte a tőrét) nem győzött meg az egyébként jó megjelenésű énekes. Létay Kiss Gabriella Desdemonája kellemes alakítás volt, helyenként nagyon szép pillanatokkal, de a figura teljességét nem tudta átadni. Ugyanezt véltem Kálmándi Mihály alakításában is, nem azt a végtelenül rosszindulatú, számító, velejéig romlott, és azzal tisztában is lévő karaktert láttuk-hallottuk, mint amilyennek akár Shakespeare, akár a librettóíró, Boito írta le Jagót. A Credo nem hasította a levegőt, nem azonosultunk Jagóval, vagy nem ítéltük el a figurát. Boncsér Gergely Cassiója több mint ígéretes alakítás volt, Németh Judit szereplését érezhette a néző-hallgató a legerőteljesebbnek. A záró felvonásban csak rá lehetett fókuszálni, annyira karakteres, meggyőző, fájdalomtól gyötört Emiliát hozott a színpadra.
Az énekkar jól szólt, a lötyögések most is előjöttek, a gyermekkórus üdén szólt, mint mindig. A zenekar, Pinchas Steinberg irányításával a maximumot nyújtotta; csodás hangszínek, rezzenések, dinamikai árnyalatok segítették az énekesek munkáját. Ritkán szól ennyire jól a zenekar, Steinberg keze nyomán azonban felfedezés értékű részleteket is hallottunk. A volt hegedűs mindig jó elképzeléssel áll a zenekar elé.
Ez alkalommal a rendezés tetszett jobban a maga puritán, néha megkérdőjelezhető eszközeivel, mint az énekes szólisták, és a zenekar teljesítménye kimagaslott.
Az előadás majdnem egy óra késéssel indult, nem először. Érdemes lett volna erről a közönséget tájékoztatni időben, nem hat óra után huszonöt perccel (és az Otello esetében nem egy alkalommal fordult ez elő).
