Coward, a Mad Englishman
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
Bár nem tartozik a komolyzene meglehetősen rigorózus skatulyájába, mégis egy olyan lemezt kell kiemelni, ami rendkívül izgalmas, nem mindennapi, hallgattatja magát. Az angol Sir Noël (korábban Noel) Coward drámaíróként, színészként, zeneszerzőként ismert, dalai nem kisebb társulatot késztettek paródiaírásra, mint a Monty Python. A Songbook című lemezen válogatott dalaiból hallunk, Ian Bostridge, Sophie Daneman és Jeffrey Tate előadásában.
Ezek a songok a könnyű műfaj prominens képviselői, egy korszak, a húszas, negyvenes évek világába vezetnek. Sanzon, kuplé, egy csipetnyi blues, humor, nosztalgia, az élet csip-csup, de az adott pillanatban falrengető dolgai elevenednek meg. Játékosság, életigenlés, az elcsípett pillanat kimerevítése szól a néhány percnyi, az elmét nem terhelő, de a jókedvet fokozó dalokban, néhányuk egy-egy musicalből, színdarabból való. A dallamok mellett a rímekre érdemes figyelni (cherish-parish, swamps-romps), mintha az angol Romhányi-Rímhányó elmés-humoros, találó versei szólnának.
Noël Coward nevével viszonylag hamar találkoztam, angolórára kellett az egyik dalát meghallgatni és lefordítani. Meglehetősen húzódoztam a dologtól, ez a műfaj nem tartozott az érdeklődési körömbe; az ember nem hallgat holmi szalonzenét, ha Mozart is létezik. Ám azon vettem észre magam, hogy egyfolytában szól a magnó, a zene igen jó, a szöveg pedig fantasztikus, Coward igazi csibész módjára énekli-zongorázza legismertebb dalát. Ugyanezt élvezhetjük a lemezen, a tizenkilenc miniatúra egy olyan életérzést tár elénk, ami irigyelni való. Coward szövegei hol gyilkos humorral, hol együttérzéssel, hol nyelvtörő mondókaként jelenítik meg a történetet, érzelmet. A zene a jóleső dallamokat, ritmusokat hozza, könnyen befogadható, a vastag közhelyek ellenére, könnyen énekelhető (a zeneileg csekély módon terhelhető színészek számára is), fülbemászó, a szöveggel együtt él leginkább. Mára ez a műfaj kihalófélben van, de eljön az a kor az ember életében, hogy értékeli Coward és kollégái kis szösszeneteit. Talán a legjobban megkomponált, a kabarék, mulatók hangulatába illő Twentieth Century Blues, a The Party’s Over Now vagy éppen egy énekesnő skálázását kifigurázó I’ll See You Again. A songok közül Elton John mellett Joan Sutherland is válogatott, nem tartotta rangon alulinak Coward művészetét. Ilyen zene is kell, ahogy nem csak a legkifinomultabb regényfolyamot olvassa az ember, hanem például Agatha Christie-t is.
Jutalomjáték Ian Bostridge-nek ez a néhány dal, végre lehet bolondozni, nem kell a hangképzésre figyelni, órákig tartani a levegőt vagy az égben lévő hangot, csak élvezni kell a dolgot, semmi technika, semmi fakszni. De hát épp ez a lemez előnye is, nem operás hanggal, maximális erőbedobással énekel Bostridge, meghagyja máskorra. Jóízű, hasas hangokat prezentál, a vibrato nem létszükséglet, a tisztaság sem, na, nem azért, mert hamisan énekelne a történelemből, filozófiából, majd két évvel később zenéből doktorált énekes. Mind a kicsit melankolikus (Someday I’ll Find You), mind a szikrázó (Mad Dogs and Englishmen, bár Coward előadását nehéz felülmúlni), a legismertebb képekben otthonos. Öt song erejéig Sophie Daneman is énekel Bostridge-dzsal, kettejük párbeszéde igazi felfedezés.
A zongorista szerepe akkor jó, ha nem figyel fel rá az ember, a háttérben marad. Jeffrey Tate úgy marad a háttérben, hogy lehetetlen néha nem az ő játékát figyelni. Fantasztikus érzékkel, érzéssel játszik, adja az apróbbnál is apróbb hangsúlyokat, beleüt egy-egy basszushangba, olyan lezárásokat csinál, hogy az ember elomlik vagy felugrik. Úgy használja a pedált, játszik arpeggiót, kapja fel a kézét a billentyűkről, mintha nem orvosi egyetemre járt volna karmestersége előtt, hanem kemény évtizedeket húzott volna le bárokban, éjszakai mulatókban félrészeg dandyket kísérve, közben egy-egy (vagy több) whiskyvel öblögetve savanyú torkát és sanyarú sorsát, tanulmányozva Coward meglehetősen különös kapcsolatát György herceggel. Szinte szentségtörésnek érezzük, ha egy jól irányzott Haydn-szimfónia után hallgatjuk Tate csípőből jövő zongorázását. De muszáj hallgatni, annyira jó.
Ian Bostridge: Noël Coward Songbook
5099950902026
EMI Classics
Comment on “Noël Coward Songbook”