Sollima és Mahler művei egy programban
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
Az idei Mahler Ünnep két eseménnyel várta az érdeklődőket, tavaly Mathias Goerne elmaradt ugyan, de addig három koncertet is szerveztek Mahler művei köré. A Fesztivál Színházban Hans Krása Brundibár című, rövid gyermekoperáját kínálták, tanulságos felvezetéssel, majd három alkalommal is elhangzott Mahler VI. (Tragikus) szimfóniája, valamint egy felkérésre írt mű. A Budapesti Fesztiválzenekart ezúttal is Fischer Iván vezényelte.
Giovanni Sollima Népmesék gordonkára és zenekarra című művével kezdődött a koncert, a szólista maga a zeneszerző volt. A XX. század közepétől már nemigen született olyan mű, amit a zeneszerző ad elő, vagy közreműködésével szólal meg a darab, így nagyon kíváncsi voltam, arról nem beszélve, hogy a cselló hangja mindig lenyűgöz. A cím is sokat sejtető volt, egy népmese, vagy – mint esetünkben több is – rengeteg ötlet kibontásához nyújt lehetőséget, hiszen a mese lehet szomorkás, tréfás, lehet tanmese is. Sollima esetében ez utóbbi a legideillőbb kategória. A mű ígéretesen kezdődött, álló, finom, sejtelmes, szinte lebegő hangfürt fölött a szólócselló dallama a G-húron jelent meg. A negyedhangokkal is operáló szóló hasas hangjai egy idő után modorossá váltak, az elkínzott arckifejezés is túl soknak tűnt. Akkor még nem sejtettem, hogy a mű rendkívül hosszú lesz, a mondanivaló teljes hiánya miatt. A több mese többféle karaktert tartalmazott, melyek hektikusan követték egymást, a rezes kar vidám zenéje egy pillanat alatt drámába torkollt, megmagyarázhatatlanul. Volt táncos rész, barokk ¾-es tánc variációkezdeményekkel, spanyolos ritmusú tánc, ki tudja, még milyen. Természetesen nem a sokszínűség ellen volt kifogásom, hanem a zeneszerzői megoldások miatt. Minden esetleges, kezdetleges volt, egy serdülő csellista kipróbálta hangszerének lehetőségeit. Volt a C-húr kulcsának tekergetése, hangolása, csúszások, egy egész húrt átívelő glissando (kétszer is), extra magas hangok (tisztán szóltak), a kadencia akkordikus megoldásai Saint-Saëns csellóversenyét idézték, és a végén az obligát üveghangok is megszólaltak, felsorakoztatva a hangszer megszólaltatásának tárházát az arpeggiótól a spiccatóig. Valamiféle forma azért körvonalazódott, a nyitó rész visszatért, de másodszorra a D-húr tartományán belül.
Sollima kinyúlt fekete hosszú ujjú pólóban adta elő a darabot, a látvány is fontos eleme a műnek. A csellón is csorgott az izzadság, volt lábdobogás, bekiabálás, zenekari taps, a vonószőrök szinte parancsszóra tépődtek, a végén egy dobbantás. Nem mondom, hatásos előadást láttunk, a színházi részét tekintve. Sollima nagyon jó csellista, ha nem is saját művéből, hanem a második ráadásból derült ki. A cselló úgy szólt a La Folia variációi alatt, mint egy gamba, varázslatos hangon, érzékeny zenei megoldásokkal, fantasztikus hangulatot teremtve, Sollima arca sem torzult el. Kíváncsi lennék, Prokofjev Sinfonia concertantéjában vajon lenne-e energiája a hatásos mimikai eszköz bevetésére.
A koncert második felében Mahler VI. szimfóniája kiváló tolmácsolásban hangzott el, az együttes korábban készített is – mára már díjnyertes – felvételt. Nagyszerűek volt az első tétel dúrból moll-akkorddá váló pillanatai, szinte csak sejteni lehetett a váltást, a trombita kivételesen szép megszólalásai, a mélyvonósok forszírozott, de a hangulatot pontosan visszaadó hangjai egy fantasztikus együttest mutattak. A hangszerelési sajátosságok (a kolompon, a cselesztán és a kalapácson kívül is) kiemelése Fischer Iván értő, elemző képességét dicsérték. A pasztorális rész a nyugalmat, végtelent ábrázolta, (a 12-i koncerten) a második tétel idilli hangzása kapcsolódott ehhez később. A hangszerszólók, a vonós hangzás, a mélyrezesek megszólalásai mind-mind dicséretesek voltak, most legjobban a fafúvósok tetszettek. A dallamok tagolása Fischer erőssége közé tartozik, ennél az előadásnál az első és negyedik tétel szoros kapcsolata vált nyilvánvalóvá.
A Mahler-szimfónia kapcsán bőségesen elgondolkodhattam arról, hogy illett-e a Népmesék a programba. Érzésem szerint kioltotta a hatást, az a plusz, amit kapunk a zenekartól, most nem volt olyan nyilvánvaló, mintha a zenekar tagjai is elfáradtak volna a csellódarab kíséretébe. Az est programja nem volt szerencsés választás.