Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: leho
Közel a repetitívhez: ha lenne olyan kifejezés a zenében, hogy vegetatív tempó, akkor Terézia Mora regényének főhősére kétségkívül telitalálat lenne. Nem elsősorban az egykori keletnémet Darius Kopp bujaságára, hanem a falomlás utáni jólétet megízlelő „egyetlen ember” életvitelére gondolva. A Fidelis nemzetközi szoftvercég ügynöke ugyanis sokáig, a pattanásig nem hagyja magát kizökkenteni a kaja, pia, nő mámoros háromszögből.
Terézia Mora
1971-ben született Magyarországon, Sopronban. 1990 óta él Berlinben. Forgatókönyveket ír és magyar irodalmat (Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos műveit, Örkény István egyperceseit) fordít németre. 1997-ben kapta első irodalmi díját – többek között a Berlini Irodalmi Műhely Open Mike díját – egyik forgatókönyvéért, mely első elbeszéléskötetében, a Különös anyagban Szomjúság címmel olvasható. 1999-ben Ingeborg Bachmann-díjjal tüntették ki. Első kötetének írói rangját a nem anyanyelvi német írói teljesítményeknek járó Adalbert Chamisso-díjjal is elismerték (2010), regényéért – magyarul Nap mint nap címmel adta ki a Magvető – pedig a Lipcsei Könyvvásár Könyv Díjával jutalmazták. 2011-ben kiérdemelte Észak-Rajna–Vesztfália fordítói díját. (Magvető)
„A falomlástól jött meg az étvágyam. … Gyakorlatilag egyfolytában tudnék enni.”
Minden jól alakul, előző cégétől mindenkit kirúgtak, csak őt nem: „Mától én vagyok az egyetlen ember a kontinensen.” Miért egyetlen? Az erdőn keresztüli válasz, hogy Darius egy nemzetközi cég termékének szűken vett európai kontinentális terítéséért „felelős”. Ha viszont a regény – stílusosan – elfogyasztása után megpiszkálnánk a kifejezést, más értelmezés is létjogosulttá válna.
Itt most Darius Kopp, a „telefonálgató, öltönyös, laptopos fontoskodó bizniszmajom” létjogosultsága a kérdés. A felelősséget ez a XXI. századi „egyetlen ember” sajátosan fogja föl, a kelet-európainak maradt ember meg némi irigységgel röhög rajta: ilyen nincs is, csak a mesében. Ha úgy alakul, délben megy be, ha nem sikerül, akkor délután – végül is mobilon akár ágyban fekve is elérhető, munkaidejét igen szabadon értelmezi. Kreatívan, írhatnám, ha könyvelésről lenne szó, de ő nem is könyvel, még az adóbevallásával is elmarad évekre visszamenőleg. Irodája (otthoni dolgozószobája is) kupleráj, doboz doboz hátán, youppie a rendetlenségben, csak annyi hely van az íróasztalán, hogy letehesse a laptopját.
A mindig vidám, a nyugalmából kizökkenthetetlen, a fennálló társadalmi viszonyokkal, a jóléti Európával stb. elégedett, apolitikus Dariusnak (persze a nevek beszélnek) „amúgy nem kenyere a testi erőfeszítés”:
Korpulens férfi, 106 kiló 178 centiméteres testmagasság mellett, szerencsére a nagy része csont, a maradék a has tömör félgömbjére szorítkozik, kemény és sima, mint egy terhes nő hasa, fölötte pedig, sajnos, férficicik, de ő azt mondja, olyannak szeret, amilyen vagyok, és nincs okom rá, hogy ne higgyek neki.
„Ő” Flora Meier, a Magyarországról elszármazott feleség, akivel 1999-ben ismerkedett meg. A filmszakmában akart elhelyezkedni az áttelepülés után, illetve később fordított (biztos sok részletet meg lehetne feleltetni, ha összevetnénk a szerző életrajzával, de a regény nem ettől jó vagy rossz), ám ezt a kötöttséggel-bizonytalansággal járó elfoglaltságot felcseréli a felszolgálói állással:
Nekem úgy tűnik, ha félnapozom egy bioboltban, helyettesítek a piacon vagy egy kávézóban, vagy ha nyári pincérnő vagyok a városi strandon, jobban meg tudom őrizni a méltóságomat.
Flora labilis idegrendszerén túl maga a megtestesült nő/feleség, szorgos, kívánatos; eltűri férje életmódját, lustálkodását, kimaradásait; azt sem bánja, ha részegen bújik mellé; mosolyogva viseli, ha Darius délutánokat tölt az ő bárjában fizető vendégként úgy, hogy szinte a nő fizetésének megfelelő összeget hagy ott havonta.
Az első oldalakat végigmosolyogva még a kelet-európai hím olvasó is lassan túlesik a férfiszolidaritáson, áááá, ezt azért nem lehet büntetlenül – vagy igen? Folyton visszatérő gondolat a hedonista életmód részleteibe mélyedve: meddig lehet feszíteni a húrt, mikor szakad el a cérna? A regény kilenctizedéig minden „rendben” megy, Darius él, mint egykori endékás a falomlás után, a jólét gyümölcseit kiélvezve: eszik, mértéktelenül, iszik a barátaival, mértéktelenül, szeretkezik a feleségével, az ő mértéktelenségén egy picit belül. Nem törődik a családjával (az endékás múltra emlékeztetik), munkájával (szükséges rossz), Florával is csak annyira, amennyire a nő az ő élvezetének forrása.
Nem utálom a kormányt, nem utálom a szomszédaimat, úgy általában az emberiséget sem utálom, így hát a szüleimet sem.
A regény bő egy hét (péntektől péntekig) történéseit meséli el, az idilltől eljutva a krachig. Ám ebbe a hétbe az előző évtized is bele van sűrítve, sőt a gyermekkor, áttételesen a vasfüggönyös múlt is. Az ágazati és a társadalmi kérdések is szép sorjában előtüremkednek, mégsem minden olyan pink: az informatikai lufi, a korlátlan hitelezés begyűrűzése, a kelet-németországi, még nem mindenben echte nyugati, átmeneti, a rendszerváltozással csak részben magyarázható viszonyok (rendezetlen tb-járulék-fizetés, megkérdőjelezhető keleti üzleti/maffia kapcsolatok…) – pontos német és általánosítható „nyugati” korrajzot kapunk. (Csinibaba: Helsinki – az már Nyugat?) A végére elillan az idill. „Te vagy életem szerelme” – ez a végszó Darius Kopp szájából (vagy valaminek a kezdete), amint megtalálja az őt elhagyó feleségét annak barátnőjénél; mindez az útnyilvántartás és a járulékkötelezettség fárasztó összeírása után történik.
Tetszik a hármas narratíva, már az első oldalakon világossá válik, a szerző többsíkú narrációt alkalmaz, az egyes szám harmadik személyű elbeszélő bármikor átvedlik Darius vagy Flora egyes szám első személyű belső hangjává, és ezek a szereplők, narrátorok, belső ének sokszor egymással is vitatkoznak, ettől vibráló és polifonikus lesz a szöveg, a történetet pedig reálisabban, több szemszögből követhetjük. Érdekes szövegrészek jönnek így létre, például Darius telefonál az anyjának és a testvérének, számos pár-, függő és belső beszéd zajlik szinte egyszerre, Darius az anyjával, önmagával, az anyja a lányával, és Darius a húgával, Marlenével is társalog. Terézia Mora később mindezt természetesen feloldja („Persze nem így zajlott le a telefonálás, hanem úgy, hogy először az egyiket hívta föl…”), de a csapongás, a nézőpontok közti hirtelen váltások a jó történet mellett további intellektuális feszültséget teremtenek. Olykor éveket és kontinenseket ugrálunk, és ezt a szerkesztésmódot meg lehet szeretni, ám nem éjszakai néhány oldalas, szaggatott olvasást kíván.
Jók a figurák, ismerősek („Először is az ön édesanyja öregszik, másodszor nem túl szeretetre méltó ember” – ezt magyar orvostól is hallhattuk volna bármelyik kórházunkban) és ismeretlenek az élethelyzetek. A stílus is gördülékeny, bár a sokszor előjövő, egybefüggő informatikai és üzleti angol nyelvű szöveg nekem sok volt, lehet, hogy ez a németeknél már bevett. Feszültséget teremtenek, olykor szarkasztikusak a felütések. A szerző erősen kezd, álom egy női Vénusz-dombon, akár egy erotikus regény is indulhatna így. Amikor élőben hallottam e részletet a PIM irodalmi fesztiválján, kíváncsivá tett, vajon hogyan folytatódik, hiszen tudtam, hogy nem habkönnyű bestsellerről – amikor pedig aznap este megismerkedtem a szerzővel, az még inkább fokozta az érdeklődésemet. Röpködnek a regényben a bonmot-k, ironikus bölcsességek guppikról, emberekről, az élet nagy igazságairól („Északon is véget ér egyszer az esti szürkület…”), kocsmai dumák (csapatás).
Ami viszont nem tetszett: az Állatvanbent díjazott tervezője ezúttal mellényúlt: mintha a regényt támogató Goethe Intézet logójának ellentettjéből nőtt volna ki a borító embere; és nem ártott volna a kéziratot minimum átzavarni a helyeselőprogramon, hogy például ne kerüljön egymás mellé három mássalhangzó. Ettől függetlenül egyszer, péntektől csak csütörtökig, szeretnék egyetlen ember lenni a kontinensen.
Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen
Magvető, Budapest, 2011
Kötött, 432 oldal
Fordította: Nádori Lídia
ISBN: 9789631428636
