a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Mika Róbert
Tizenegyedikként, Damjanich János előtt végezték ki Aradon Aulich Lajost a szabadságharc utolsó honvédelmi miniszterét. 1792. augusztus 25-én Pozsonyban született, egy jómódú német fogadós fiaként látta meg a napvilágot. ő a legidősebb a vértanúk közül, és mivel ténylegesen harcolt az osztrákok ellen, kötél általi halállal büntették. Vérbeli katonatiszt volt, beosztottjaitól maximális engedelmességet várt el.
Pályafutását 1812-ben a császári seregben kezdte. Az ifjú Aulich harcolt már a napóleoni háborúkban is. Alezredesi rangban volt, amikor a pozsonyi 2. „Sándor” gyalogezredből átvezényelték a délvidéki hadműveletek színterére. Furcsa, de a király parancsára esküdött fel a magyar alkotmányra. Pedig, ahogyan több társa a halálban, ő sem beszélte a magyar nyelvet. Esküjéhez és a magyar szabadságharchoz azonban haláláig hűséges volt. Kezdetben a lázadozó szerbek ellen harcolt, majd kinevezték ezredessé, és a téli hadjárat idején Görgey fel-dunai hadtestének egyik hadosztályát vezette. Harcolt az isaszegi csatában, résztvevője volt Buda bevételének. A kápolnai csata előtt tábornokká, a 2. hadtest parancsnokává léptették elő (1849. február 16.).
Aulich Lajos igazi katona volt. Nyíltszívű, őszinte, hűséges, nem tűrte a fegyelemsértést, és figyelemre méltó volt a katonai tudományokban való jártassága. A hősiességet, az elvhűséget tartotta a legfontosabbnak. Alapelvnek tekintette, hogy beosztottjai ne politizáljanak, hanem harcoljanak és engedelmeskedjenek. Önmagától is ugyanezeket az elveket követelte meg. Jellemző történet, féltve a Lánchidat és a várost Pest bevételénél, amikor Kossuth utasításokat küldött neki, ő azt üzente vissza, hogy igen tiszteli ugyan a kormányzót s kész teljesíteni parancsait, de kéri, hogy azokat Görgey útján juttassa el neki, mert katonaként csak a főparancsnoknak szabad engedelmeskednie.
1849. július 14-én kinevezték hadügyminiszterré. Július 22-én a következő szavakat írta parancsában: harcunk a közszabadság harca az abszolutizmus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak. Még bízott egy szegedi összpontosítás sikerében, de végül Görgeyvel, akihez mindvégig hűséges volt, letették a fegyvert. Szökhetett volna, de becsületes katonaként nem tette: „Mit mondanának vitéz tisztjeim és katonáim, akiktől a harctéren mindenkor megkívántam, hogy vakon menjenek a halál torkába, ha most én hagynám el őket?” Marad és bízik az oroszok védelmében. Azonban az orosz cár befolyása sem volt elég, hogy a vérgőzös triumvirátus (Ferenc József, Schwarzenberg, Haynau) kegyelemben részesítse. Születésnapján, 1849. augusztus 25-én érkezett meg utolsó „állomáshelyére”, Aradra.
Tudta sorsát, felismerte, hogy nem a színlelt kihallgatásoktól függ az életük. Az ítélethirdetés előtt el is mondta társainak véleményét: függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Ismerem én Ausztriát… Alig változtat a tényen, hogy Ernst főbíró kiváló embernek nevezte.
Az utolsó éjszaka Horatius verseit olvasta két szál gyertya és egy feszület előtt. Éjjel 2–3 óra között érkezett meg az aradi minorita kolostor négy szerzetese, akik közül Sujánszky Euszták részesítette oltáriszentségben, és fél ötig virrasztott mellette. A kivégzések fél hatkor kezdődtek. Szeme előtt lőtték le négy és akasztották fel hat társát. Mielőtt a hóhér bevégezte volna dolgát, a következőket mondta: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.
Testét, amelyet a hóhér levetkőztetett, akár a többi társáét is, közszemlére bocsátották, majd a ledöntött bitófa mellett eltemették.
A büntetőfeladatokra beosztott kényszersorozott honvédek október 13-án, délután kettő órakor az aradi vár központi épületét felrobbantották a kivégzésekért felelős Howinger Alois vezérőrnaggyal együtt.
