a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Lehotka Ildikó
Kocsis Zoltán és az NFZ műsorválasztása mindig imponáló, éppúgy műsorukra tűznek ismert darabokat, mint olyanokat, melyek apparátusa hatalmas, vagy zenei nyelvezetük finoman szólva sem tartozik a könnyen fogyaszthatóak közé, mégis helyük van a koncerttermekben. Nem sokan vágnak bele ilyen hálátlan feladatba, különösen nem ilyen gyakran, fontosnak érzik a zenetörténetileg megkerülhetetlen, de előadói szempontból kihívást jelentő darabok újrafelfedezését. Ritkán hallani többek között Debussy Pellèas és Mélisande-ját, Schönberg Mózes és Áronját (amit Kocsis III. felvonásával hallhattunk), Mahler VIII. szimfóniáját, Berlioz Faust elkárhozása sem a törzsrepertoár része.
Hector Berlioz művei közül csak a Fantasztikus szimfóniát szokták előadni, hálás mű, élvezet játszani, hallgatni. Ám Berlioz életműve nem merül ki ebben az egy szimfóniában, a nagy vokális művek sajnos elsikkadnak, holott éppen azok újították meg a formát, legalábbis előremutattak a mahleri-wagneri vonulat felé. Berlioz hangszerelései máig útmutatóak, könyvét a másik nagy hangszerelő-virtuóz, Richard Strauss is nagyra becsülte.
Berlioz op. 26-os műve Goethe Faustja első részének Gerard de Nerval-féle francia (próza)fordítása alapján készült, Gaudonniere szövegére. Berlioz nem követte pontosan a történetet, Faust például elvetődik a magyar pusztára, Faust elkárhozik, ellentétben az eredeti tragédia alapján, a szerző jeleneteket cserél fel. Berlioz arra kéri a hallgatóságot a partitúra előszavában, hogy ne a Goethe-mű alapján ítéljék meg a Faustot, hanem a zenéjén. Berlioz ausztriai, magyarországi, csehországi és sziléziai útja során komponálta meg a művet, a bemutató (mind annyi Berlioz-műé, ismét) bukást hozott. A négyrészes, húsz jelenetből álló mű – megjelölését tekintve drámai legenda, szcenírozva is látható, de koncerttermi változatban is. Berlioz nem véletlenül kerülte a műfaji megjelölést, a cím pedig a tragédia végkifejletével ellentétben Faust bukását hangsúlyozza.
A Nemzeti Filharmonikusok előadása most is rendkívül plasztikus volt, a legnagyobb erénynek talán azt érzem, hogy a sokszor mozaikszerűen zajló történetet egységbe fogták, nem esett szét darabjaira a mű. Az első részt záró Rákóczi-induló (Magyar induló) mint egy kitűnő elízió kapcsolta össze a következő, Észak-Németországi részhez. Imponáló volt, hogy Kocsis nem kérte a legvadabb fortékat a mű elején, dinamikailag is precízen felépítette a hosszú művet. Különösen szép volt a Húsvéti himnuszt megelőző dinamikai váltás, az ivók pincéjében zajló jelenet addigi legnagyobb fortéja, a friss, karakteres, ízes Rákóczi-induló piano lezárása. A Szilfek tánca karcsúan-kecsesen, elegáns tolmácsolásban szólt, csodálatosan festette a zenekar a Margit szobájában elbújt Faust ébredező szerelmét, erotikus töltete volt a zenének, az intimitást jelző vonós játék alatt megállt az idő. De a hangfestés magas foka volt a „bimbó” szó alatti játék, a természeti ábrázolás zeneszerzői és előadói értelemben is szinte a vizuális tökéletességhez közelített. A szellemidézés spiccatói, a nyitó rész helyenként csúnya, de odaillő hangzásai, a vészjósló tubák a pokolra szálláskor, a fafúvósok jó villanásai az első részben, az induló jellegű részek rezes-ütős állásai mind-mind a zenekar és Kocsis kiváló munkáját dicsérik.
Gábor Géza énekelte Brander szólamát, nagyon jól, hangja egyre testesebb, zeneileg jól megoldotta a Patkánydalt. A gyönyörű ruhában színpadra lépő Vizin Viktória Margitja kevésbé tetszett, a thulei királyról szóló dalban nem volt kristálytiszta az intonáció, annál szebb a bőgők bevezető része és a brácsa érzékletes, keleties, bővített kvartos dallama. A kissé gyors vibratóval éneklő Vizin nem élte meg Margit érzéseit, csak próbálta megélni, így – különösen Mephisto és Faust mellett – egy teljesen átlagos nőt láttunk-hallottunk.
A két férfi szereplő olyan előadást nyújtott, hogy lemezre kellett volna venni: Faust szerepében Giorgio Berrugi, a klarinétművészből lett, versenygyőztes tenor hihetetlen aprólékossággal ábrázolta a férfit, ritka az ennyire intelligens, mégis szívből jövő éneklés, különösen ebben a kényes hangfajban. Berrugi fiatal énekesnek számít, reméljük, többször halljuk majd. Rubén Amoretti tenorból váltott basszusra, Mephisto szerepét már énekelte, Ramón Vargas volt Faust. Amoretti színpadi jelenléte igen erős, piros szemüvegszára nyakkendője is erősítette a sátáni figura vonásait. Mephisto szerenádját valami olyan sátáni, cinikus, kárörvendő elemekkel ruházta fel, hogy az maga volt a csoda. „Ékes egy nóta” – énekelte Amoretti, nos, minden megmozdulása „ékes” volt, beilleszkedett a zenei folyamatokba, a cselekménybe.
Mindhárom kórus szép pillanatokkal ajándékozta meg a hallgatót, a tenor szólamok kevésbé fényes volta ellenére, a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) szopránjai csodálatosak voltak a második részben. A Honvéd Férfikar (Karigazgató: Strausz Kálmán) becsületesen helytállt, bár csiszolnivalójuk még akad az intonáció területén. A Magyar Rádió Gyermekkórusa tisztán, szépen, pontosan énekelt (karigazgató: Thész Gabriella), őket mindig jó hallgatni, ha nem is lesz mindenki zenész közülük, másképp fogják látni a világot.
A monumentális, minden hibája ellenére izgalmas mű különleges felkészültséget igényel karmestertől, zenekartól, énekkartól, szólistától egyaránt, ez a felkészültség sütött minden egyes hangból. A közönség végig kitartott, nagy ovációval köszönte meg az előadást.
Berlioz: Faust elkárhozása, op. 24.
Vezényelt: Kocsis Zoltán
Nemzeti Filharmonikusok
Közreműködött a Nemzeti Énekkar, a Honvéd Férfikar, A Magyar Rádió Gyermekkórusa, Vizin Viktória, Rubèn Amoretti, Giorgio Berrugi, Gábor Géza
Müpa, 2010. október 21.
