a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Mika Róbert
„A pragmatica sanctio a koronával együtt tűzre van hányva, ez az egész. E kettőt így meg kell égetni… E korona […] a római pápa küldötte […] nem volt ajándék, hanem olyan tőkepénz volt, melyért hazánk gazdagon kamatozott a pápának… Hiszen ám legyen; nem is akarom én itt jelentetni, hogy mindenesetre tűzre kellene hányni. Tétessék a Nemzeti Múzeumba mint régiség…” (Táncsics Mihály, 1848. október 17., Respublika)
Már egy egészen piciny gyermek is tudja, hogy a király attól király, hogy koronája van. E díszes fejéknek, tehát nagy a jelentősége.
Az ősidőkben nem okozott gondot felismerni a vezetőt daliás termetéről, hiszen a domináns hím erejével, hangjával és magasságával is kiemelkedett társai közül. Később, amikor az ész, a mágia, a táltosok előtérbe kerültek, már valami jelet kellett viselnie a prominens képviselőnek, hogy jelezze vezető tisztségét. Erre a célra legjobb a fejék, ami messziről elárulja viselője mibenlétét. A sisakdísz az évszázadok során kifinomult, a lovagkorban pedig szinte külön tudományként kezelték, a többi külsődleges jeggyel együtt. Érdekes, hogy a világ legtöbb országában pajzs szóval illetett címert erről a sisakdíszről nevezte el a magyar. A címer francia eredetű szó, a növényvilágban, főként a gabonanövények kalászaira, a kukoricára gyakran használjuk a kifejezést.
Már a kora középkorban kialakultak Európában azok a koronázási szokások, amelyek évszázadokig, illetve a mai napig érvényben vannak. E szokások összességét, amely a brit szigetekről indult, majd aránylag gyorsan a kontinensre is átszűrődött, koronázási ordónak nevezzük. A legáltalánosabb ordó a mainzi volt. A magyar koronázási szokások is ehhez igazodtak. Két legfontosabb eleme a felkenés, azaz az egyház jóváhagyása és a korona fejre tétele volt. A felkenés az ősi öreg- és királygyilkosságok hagyományának kulturáltabb formája. Eredetileg a vérrel való átörökítés jele. A korona fejre tétele pedig a megjelölést volt hivatott kifejezni. Azonban a királyi portrékon még két fontos kellék is szerepel. Az egyik az országalma, a másik a jogar vagy pálca. A kard szerepe itt csekély, csak később lesz részese az eseményeknek.
Visszatérve a már az ókorban is használatos országalmára (Egyiptom), e kultikus tárgy kissé misztikus, szakrális jelentőségű. A világuralom jelképéből kialakuló középkori országalmából már szerényebb célzásokat olvashatunk ki. Üregébe hamvakat zártak, ami a halandóságot, ugyanakkor az uralt területek múltját, szokásait, mibenlétét hivatott jelképezni.
A jogar vagy pálca, ellentétben a karddal, nem csak az ellenséggel való szembeszállást testesíti meg, hanem a törvény, a jog betartására, betartatására is figyelmeztet.
A királlyá avatást most mellőzöm, csak a mainzi ordó leírása oldalakat töltene meg. Viszont a hivatalos eljárás mellett kitérek az előzményekre. A koronázás előtt a királyt meg kellett nevezni, ki kellett választani. Általában, ha az örökösödés egyértelmű volt, az illetékes egyszerűen bejelentette: „Meghalt a király, éljen a király!”. Előfordult, hogy közfelkiáltással jelölték ki, például Mátyás esetében a Duna jegén – a szervezők sokszor gondoskodtak róla, hogy kik jelenjenek meg a választáson, illetve olykor legyen náluk fegyver is, a politikai manipuláció egyidős a történelemmel. (Számos esetben egészen furcsa esetek is előálltak, a középkorban nem volt ritka, hogy egyszerre több uralkodója volt az országnak.) Sok helyen az ország gyűlésének is meg kellett erősítenie az állítást. A király személyének bejelentése után megkezdődhetett a hivatalos királlyá avatás.
Tehát van már király! A királynak be kell mutatkoznia a népe előtt, és még ha szimbolikusan is, de bizonyítania kell rátermettségét. Most kerülhet elő a kard, amelynek szerepe már sokkal izgalmasabbnak tűnik. A király elővágtat nemes paripáján, és egy alkalmas helyen a négy égtáj felé suhint kardjával. Az esemény kettős jelentésű. Egyrészt megmutatni, hogy a hatalom kinek a kezében van. Másrészt megmutatni a népnek, hogy a király megvédi az országot bármely külső ellenséggel szemben. Természetesen a hely is fontos, ahol a kardvágás lejátszódik, a jobb láthatóság érdekében egy magasabb hely, domb a helyszín. Ezt nevezik királydombnak, később e kifejezés eltávolodott eredeti jelentésétől.
Deák Ferenc-emlékmű
Nagyon sokan mennek el mellette, mégsem tudja az erre járók nagy része, hogy Pesten is volt koronázási domb. A Lánchíd pesti hídfőjénél, a mai Roosevelt téren épült még Ferenc József magyar királlyá koronázására. A pesti helyszínen csak két alkalommal rendeztek ilyen eseményt, a már említett Ferenc József (1867), majd IV. Károly esetében (1916). A sík Pesten azonban nem találni kiemelkedő részt, ezért úgy döntött a rendezőség, hogy egyet összehordanak. A terveket Feszl Frigyes készítette. A gróf Szapáry Antal vezette építtető bizottság 100-150 kiemelkedő jelentőségű helyre írt levelet, hogy a magyar földből szakítsanak ki egy darabot (fél köbláb mértékben), és a „tiszta földet” küldjék el. Talán nem meglepő, hogy a felhívásra alig több mint negyvenen reagáltak, köztük olyanok is, akik nem kis célzással az osztrákok elleni szabadságharcok (1848, Rákóczi) győztes eseményét tartották fontosnak.
Nem volt mit tenni, a halmot kipótolták szent földdel, aminek eredetét máig sem sikerült kideríteni. A két Habsburg-uralkodó (nem egyszerre!) pedig lerobogott a Mátyás-templomtól, át a Lánchídon, megmutatta magát, suhintott a négy világtáj felé, majd miután a kardvágás megtörtént, visszatért a budai várba. A királydomb, akár a magyar királyság, lassan az enyészetté vált, a kőkorlátokat már 1879-ben lebontották. A második világégésben a klasszicista építészeti együttes oly mértékben lepusztult, hogy a korlátok díszes, faragott köveit el kellett hordani (ma is a főváros pincéiben vannak). A földet beásták a talajba, helyén park van, s 1887 óta a „haza bölcse”, azaz Deák Ferenc szobra tekint ránk.
Térjünk vissza a koronához, pontosabban a magyar Szent Koronához (Sacra Corona Regni Hungariae). Sok mindent el lehet mondani, de azt minden bizonnyal, hogy valószínűleg a leginkább világlátott koronázási kellék a földkerekségen. Irodalma lassan egy kisebb könyvtárat megtöltene. Amúgy is regényes történetét legitimisták, szabad királyválasztók, restaurációs törekvések még misztikusabbá, izgalmasabbá szerették volna tenni. Ezért olyan elképzelések is születtek-születnek, melyek a Szent Korona múltját szeretnék kiterjeszteni egészen az ősidőkig. Ezeket mellőzném, elegendő a táptalajuk.
A Szent Korona származásáról mintegy negyvenféle elmélet született az idők során. A legérdekesebb ezek közül a Szent Fides-szoborra való utalás. Az elmélet kitalálója szerint a mű nem a szentet ábrázolja, hanem Baján avar kagánt. Az elmélethez tartozik a korona kaukázusi származása, a frankok általi hadizsákmányként való elhurcolása, Nagy Károly sírjába való elhelyezése, majd a sír III. Ottó általi felnyitásának története.
A Szent Korona regényes élete és (világ)utazásai a 13. század végétől a fikcióknál is érdekesebbek. Csak a lényegesebb állomásokat írom le:
Esztergom (1000) – Csanád – Pécs – Esztergom – Székesfehérvár – Esztergom – Ausztria – Esztergom – Székesfehérvár – (1256. XII. 16., a Szent Korona első említése) – Esztergom – Csehország – (1304, A koronát Ottó bajor herceg Magyarországra hozza, de elveszti, később megtalálják) – Erdély – Buda – Visegrád – Buda – Esztergom – Visegrád – (1440, Kottaner Ilona megszerzi a koronát a gyermek V. László számára) – Esztergom – Bécsújhely – Sopron – Esztergom – Temesvár – Székesfehérvár (1527, az utolsó koronázás a városban) – Visegrád – Siklós – Pest (Rákos mező, 1529, török kézen) – Tas – Buda (újra magyar kézen) – Torda – Tokaj – Pozsony (Bécs, Prága) – Esztergom – Pozsony – Zólyom – Kassa – Eperjes – Ecsed –Sopron – Erdély (1622, Bethlen Gábor visszaadja a koronát) – Kassa – Trencsén – Pozsony (Sopron) – Bécs – Linz – Passau – Pozsony – Bécs – Sopron – Pozsony – Komárom – Pozsony – Bécs (1784) – Győr – Esztergom – Buda – Esztergom – Pest – Eger – Gyöngyös – Buda – Pozsony (1830, az utolsó koronázás a városban) – Pest (1848-as szabadságharc) – Debrecen – Szeged – Nagyvárad – Arad – Lugos – Karánsebes – Orsova (Szemere Bertalan elásatja) – Buda (1853) – (1916, az utolsó koronázás) – Veszprém (1944) – Kőszeg (Velem) – Mariazell – Mattsee (1945, elássák) – Augsburg – Frankfurt – Fort Knox (1951, USA, Texas) – Budapest (1978, Magyar Nemzeti Múzeum) – Esztergom (2000, a korona utolsó útja) – Budapest (Országház)
Világjáró Szent Koronánk tehát tekintélyes utat járt be. Időközben elvesztették, megtalálták, ellopták, visszavásárolták, elásták és visszaadták.
Érdekes, hogy a Szent Korona Szemere Bertalan szerint a szabadságharc vége felé komolyan veszélybe került. Már Budáról Debrecenbe is nehezen menekítették,
…Ideje van nem hallgatnom tovább, és elmondani itt a korona történetét, a mi ti. elrejtését illeti. 1849-ik júliusban kénytelenek lévén Pestet elhagyni, eszembe jutott Kossuthtól kérdenem: mi történik a koronával?
Duschek jelen lévén, a financminiszter, e revolutionális ember malgre lui, azt felelte: hagyjuk itt, az úgy sem ment meg, ha legyőzetünk. Kossuth hasonló véleményben volt. De én kijelentem, hogy azt Pesten nem hagyom…
később Kossuth Aradon hagyta
„…Kossuth sohasem gondoskodott róla, elő sem hozta, s midőn Aradon 11-én reggel, a temesvári vesztett csata hírére, kérdezem tőle: hova rejtsük a koronát, hogy az osztrák dinasztia birtokába ne jusson, és így a törvényesség e jelét a nép előtt fel ne használhassa, oly közönyösséggel, mintha egy protocollum volt volna szóban, azt felelte: tedd le itt az aradi várba, s hagyd itt. Pedig már futóban volt, s tudta, hogy másnap a vár a muszka és osztrák hadsereg által két oldalról körül fog vétetni…”
és Szemere ott állt a koronával Batthyány instrukciójával:
„…A korona, mint egy vámpír faldosta oldalamat. Kivinni lehetetlen volt, itthagyni nem akartam, megsemmisíteni sem, azonban elrejteni sem tudtam. Végre közöltem Batthyányival helyzetem nehézségét. ő semmi fontosságot nem tulajdonított a dolognak, s mintha egy darab kőről volna szó, hidegen azt felelte: törd össze, vagy vesd a Dunába. (Orsova, augusztus 15.)”
Comments on “Király! – A világjáró Szent Korona”