a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: szabói
Sorra-rendre jelennek meg régi felvételek, új kiadásban, feljavított hangminőséggel, a kínálat rendkívül bőséges. Mindenki választhat az ízlésének megfelelőt, legyen az letűnt idők operaénekeseinek felvétele, egy premier lemezre rögzítése, vagy nagyon ismert művek nagyon ismert előadókkal készített újrakiadása. A George Gershwin és Leonard Bernstein műveiből összeállított, 1959-ben és 1961-ben felvett bakelitlemez valószínűleg vezette a komolyzenei eladási listát, hiszen mindkét név garancia a minőségi zenére. Ez a zene egyrészt vérbeli amerikai, másrészt a dzsessz hatása rendkívül eleven.
A rövid életű, az Oroszországból emigrált család fia már az Egyesült Államokban született Jacob Gershowitz, később George Gershwin volt az első, aki a komolyzenét ötvözte a dzsesszel, operái áttörést jelentettek a műfaj stiláris jegyeit illetően. Fiatalon pluggerként dolgozott, lemezboltban játszotta a futó slágereket. A zenébe többek közt egy magyar vezette be, Kilényi Edétől tanulta az összhangzattant, a zeneszerzéshez elengedhetetlen dolgokat. Az 1922-es Blue Monday Blues dzsesszoperája után nem sokkal keletkezett a Rhapsody in Blue, az 1924-es bemutatón a kor nagy zeneszerzői is jelen voltak. Rengeteg slágert és filmzenét is írt, musicaleket, a vonósnégyes és a zongoraverseny műfajával szintén próbálkozott.
A Kék rapszódia, melynek keletkezéséről Gershwin szavaiból tudunk, eredetileg két zongorára íródott, a vázlatot Ferde Grofé írta át zenekari és szólózongora változatra. A lemezen szereplő másik Gershwin-mű, az Egy amerikai Párizsban is nagy siker volt, 1928-ban mutatták be. A „Rhapsodic Ballet”, ahogy a szerző nevezi egy írásában, feszes, némi impresszionista hanggal, Debussy és a Hatok után, nagyon feszes, izgalmas leíró zene.
Leonard Bernstein művei egy részében szintén a dzsessz elemeit használja, természetesen már egészen más módon, mint Gershwin. A dzsessz teret nyert, nem kisebb zeneszerzőket inspirált a műfaj, mint Sztravinszkijt, Sosztakovicsot, Bartókot. Bernstein zenei világa teljesen egyedi, izgalmas, a legbensőségesebb művei is egyfajta kitárulkozást tartalmaznak. Bernstein is nagyon fiatalon lett elismert, karmesterként. Zongoraművészi és zeneszerzői karrierje mellett a komolyzenét népszerűsítő sorozatokat vezetett. A komolyzene Jolly Jokere hazánkban is járt. Legismertebb műve a West Side Story, az ebből készült Szimfonikus táncok-at a lemezen Sid Ramid és Irwin Kostal hangszerelésében élvezhetjük. A másik mű talán kevésbé ismert, az On the Waterfront szimfonikus szvit.
A Kék rapszódia a Columbia Symphony Orchestra és Leonard Bernstein szólójával és vezényletével hangzik el, frenetikusan. Nagyszerű a művet nyitó, már-már emblematikus klarinétszóló, mintha egy néger dzsesszmuzsikust hallanánk. A zenekar nem tudom, hogy csinálja, de a legapróbb tempó- és hangulatbeli eltérésre is tökéletesen reagál, a zongoraszóló hihetetlen energikus, nem sok ennél jobb felvétel létezik, ha létezik. Az Egy amerikai Párizsban híven visszaadja a nyüzsgést, a sokszínű karaktereket, itt is érdemes megfigyelni a hajlékony, mindent megmutató zenekari hangzást, a New York-i Filharmonikusokat halljuk Bernstein vezényletével (a következő felvételeken is).
A West Side Story szimfonikus táncai üdítő perceket adnak, talán nincs olyan komolyzene-rajongó, aki ne ismerné a mű valamelyik változatát. Újra és újra rácsodálkozunk az elementáris ritmikára, a határtalan zeneszerzői invenciókra, mely úgy ötvözi a dzsesszt a klasszikus zenével, hogy a kényes egyensúly soha nem sérül, a zárótétel torokszorító pillanataira.
A szimfonikus szvit nyitótétele bevezetésének költői megfogalmazása, jó hangszerelése tartogat felfedezni valót, ugyanúgy az Andante largamente tétel is, a szerző egészen más oldalát ismerhetjük meg. A hangszerelésre külön érdemes szánni egy kis figyelmet, a stílus is jóval változatosabb, mint az előző műben. Bernstein itt a XX. századi hangzásvilággal is él, igaz, hogy nem a legsokkolóbbakkal és nem sokáig, nem sokszor, de az míves.
A két Bernstein-mű előadása – a szerző vezényletével – lehengerlő, hiteles. Bár a művek játszatják magukat, a rengeteg apró, alig észrevehető, éppen ezért a tételeket előrébb segítő mozzanatok mindenhol fellelhetőek, ezért is érezzük élőnek a műveket. Talán ezért, talán a sokszor harsány zeneszerzői megoldások miatt, mind Gershwin, mind Bernstein esetében, a lemezt több részletben érdemes inkább hallgatni. Jó kedvre derít, és minden pillanatában a művészi kifejezőerőt, a műfaji ötvözést nyújtja a lemez, fantasztikus előadásban.
Comments on “Bernstein Gershwinnel, Gershwin Bernsteinnel”