a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: Lehotka Ildikó
Két művet állított párba az Opera, Petrovics Emil C’est la guerre-je és Seregi László Dohnányi: Változatok egy gyermekdalra készített koreográfiáját nézhette-hallhatta a közönség. A két homlokegyenest ellentétes darab mégis szerencsésen kiegészítette egymást, nem csak a műfaji különbséget, hanem a felnőttek világából átkerültünk a gyerekekébe, ifjakéba, a súlyos dráma után könnyed, kellemes látványban oldódhattunk fel, a realitás talajáról szinte a mesékébe csöppenhettünk. A műsorválasztás nem volt véletlen, így ünnepelte a ház Seregi és Petrovics születésnapját, a koreográfus tavaly, a zeneszerző idén töltötte be 80. évét.
Petrovics Emil C’est la guerre című egyfelvonásos operája ötven éve keletkezett, az ünneplés tehát kettős volt a zeneszerző esetében. Petrovics műve Hubay Miklós Három csésze tea című drámája nyomán született, egy házaspárról, egy bújtatott szökevényről szól, az emberi aljasságról, melyet valamilyen tragédia hozott felszínre és egy nyiladozó, de ki nem bontakozható szerelemről. Az 1944 második felében játszódó történet fő vonala örök érvényű, mely a háborús időkben még jobban felerősödik, nem tudjuk, hogy Vizavi és a házmester néni kap-e valamilyen jutalmat, vagy csak a saját vélt örömére figyelik és jelentik fel a lakókat. A két karakter ellenpontjaként viszont a segítőkészség az a nemes tulajdonság, mely áthatja a házaspárt, a minden pillanatban várható lebukás veszélye ellenére. Nem véletlen, hogy senkinek nincs neve – Vizavié is csak a megkülönböztethetőség miatt, és magyarosan írva –, a kortalanság, névtelenség, a családi környezet még sűrűbbé teszi a drámát, érezhetően vetíti előre a tragédiát, bár halállal csak az extrém helyzetekben, mint háború, végződik a feljelentgetés. Mindenki megpróbálja élni megszokott életét, a Házmester takarít, a tolószékhez kötött nyugdíjas ezredes, Vizavi ábrándozik a nőkről, egyedül a szökevény nem találja a helyét, félti magát, a Férjet és a Feleséget.
Petrovics zenéje érdekes, képes megjeleníteni az érzéseket, rendkívül jó zenei jellemrajzokkal. Bár az opera a dodekafónia szerkesztési módját is viseli, mégsem az a fajta zene, mely csak kevesekhez juthat el. Petrovics ráadásul többször könnyíti a zenei anyagot, a három egyenruhás szinte kuplészerű szólama, entrée-ja oldja a feszültséget, humort, sőt a kinti világ örömeit, talán csekélységeit viszi a színpadra. A Házmesterné fájdalmas, siratószerűen elcsukló dallama, melyben fiát és férjét gyászolja, megindító, szinte leszakadó kupolaként borul a műre. A Feleség ábrázolása a lélek melegségének, a családi tűzhely őrzőjének kijáró vonósaláfestéssel rendkívül plasztikus, az a majdnem passzivitás, mégis örök, a hibákkal is tűzdelt nőiség, nőiesség fontos pillérnek bizonyult az operában. A reményét vesztett Férj bensőséges búcsúja feleségétől szintén az elfojtott, de egy pillanatban mégis kibontakozott vágyakat keltette életre a zene segítségével. A hangszerelés finom megoldásait sokszor ellensúlyozták a harsányan használt ütőhangszerek, egyedül itt éreztem egyfajta zökkenést a zenében. Az opera nem véletlenül került színre az elmúlt ötven évben. A nagyon szép kiállítású műsorfüzet a 2001-es előadás adatait tartalmazta.
Az előadás legszebb pillanatait a két nőalak, Frankó Tünde és a lompos házmesternének öltöztetett Wiedemann Bernadett adta. Két női sors, mely drámával terhes, bontakozott ki előttünk, két egészen más társadalmi rangból. Mindkét énekesnő nagyszerűen alakította hangi és színészi teljesítményével a karaktereket. A kissé morózus, a háború végét váró Férj szerepében Busa Tamást hallottuk, a figurát jól érzékeltette. Derecskei Zsolt, az örök kíváncsi, mások titkaiban kéjesen vájkáló Vizavija pontos képet adott a pályáját bár befejező, de titkon még mindig magát a hatalomnak képzelő ezredesről. Fekete Attila Szökevénye találó volt, az ideges, minden mozdulatra összerezzenő dezertőrt ilyennek képzeli az ember. A két tenor hangjával, hangszínével is formálta figuráját. A négy egyenruhás közül Sárkány Kázméré a leghálásabb szerep, ki is használta a léha, kissé üres, nőkre vadászó személyiség lehetőségeit. Az operaház zenekara több-kevesebb hibával játszott. A C’est la guerre előadás után Vass Lajos főigazgató az est közönsége jelenlétében a színpadon köszöntötte Petrovics Emil zeneszerzőt, 80. születésnapja alkalmából. Petrovics meleg hangon emlékezett meg pályájáról, különös tekintettel erről az operájáról.
Szünet után Dohnányi–Seregi Változatok egy gyermekdalra című balettjét láthattuk, a kedves történet koreográfiája üde színfolt volt. A díszletet mindössze néhány szék alkotta, egy, a jeleneteket elválasztó, a színpadot ugrókötéllel átfutó kislány tagolta a változatokat. A tánctechnikailag nehéz „édes ki semmiséget” táncoló balettosok, Somorjai Enikő, Keveházi Krisztina, Juratsek Julianna, Deák Dóra, Pap Adrienn, Bajári Levente, Medvecz József, Bakó Máté, Liebich Roland, Kerényi Miklós Dávid előadása nagyon tetszett, nem maradt ki a humor, a közönség felé kikacsintás sem.
A zongoraszólót Réti Balázs játszotta, az Opera zenekarát Vajda Gergely irányította. Míg az opera esetén a némi bizonytalanságot hallhattunk a zenekar részéről, addig a Dohnányi-zenét élvezettel játszották.
2010. február 4.
Comments on “Háború és játék”