a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Szejli Adrienn
Darren Aronofsky rendezésében 2011-ben mutatták be Magyarországon a Fekete hattyú című pszichothrillert, misztikus drámát, ami már Amerikában a premieren is nagy sikert aratott. A film főszereplője Nina Sayers (Natalie Portman), egy visszahúzódó, érzékeny lelkű, merev, hűvös, de igazán tehetséges balerina, aki édesanyja árnyékában él.
A film mély pszichológiai történéseket jelenít meg. A főszereplő metamorfózisa áll a történet középpontjában. Ninának már az okot adhatna a skizofréniára, hogy édesanyja (Barbara Hershey) irigykedik rá, amiért lánya sikeresebb a balettben, mint ő; ugyanakkor rátelepszik és gyerekként bánik vele (Ninának egy rózsaszín pillangós, plüssállatokkal teli szobája van). Az édesanya mindenhol ott van, és nem hagy magánszférát lányának. Ehhez hozzáadódik még az is, hogy Ninára nagy stressz nehezedik a fehér és fekete hattyú megformálása miatt. Elő kell hozni a vad énjét a rossz, fekete hattyú alakításához. Mindez nagyon megviseli amúgy is labilis személyiségét. Ekkor kezd el hallucinálni, valamint paranoiássá is válik. A sztori ötlete már lerágott csont, nagyon sok film készült már a kettős személyiségről. A történet úgy bontakozik ki előttünk, hogy a közepe táján sejteni lehet: Nina hasadt személyiség.
A film hátránya az is, hogy annak ellenére, hogy 108 perc, sokkal hosszabbnak érezzük. A történet az elején kissé vontatott, túl sok benne a táncjelenet. Nem a balettnek kellene a fő szerepet vinnie, hanem csak keretet adni a történetnek, hiszen Nina metamorfózisa lenne a középpont. A cselekmény csak a közepe, vége felé kezd el felgyorsulni. Itt már van minden: szexuális energia, alkohol, drog, leszbikus jelenet, hallucináció, gyilkos ösztön, misztikum, dráma. Ekkor már Natalie Portman színészi játéka is meggyőző. A történet elején csak a szűzies, mindig riadt arcú lányt játssza, amit néha el is túloz. A fekete hattyú alakítása viszont tényleg fantasztikus. A mű e jelenete alapján lehet mondani, hogy igen, megérdemelte az Oscar-díjat.
Az anya szerepe tökéletesen hiteles, Barbara Hershey alakítása nagyon jó. A megkeseredett, lányára irigy nő, akinek szent meggyőződése, hogy karrierjét lánya megszületése törte ketté, holott amúgy sem volt sikeres. Ugyanakkor büszke is lánya sikereire és támogatja őt. A tébolyult anya néha félelmet kelt, ugyanakkor gyengéd is.
Lily kulcsfontosságú szereplő. Nina úgy véli, hogy Lily az ő hattyú szerepére vágyik. Mila Kunis végig hitelesen formálja a csalfa, szenvedélyes, kicsit rossz lányt. Lily „átváltozásai” Ninává (riválisból hasonmássá) a film legfélelmetesebb pillanatai. Vincent Cassel is nagyot alakít a filmben. Thomas Leroy igazi rendezőként jelenik meg előttünk, aki tud kemény szavú, könyörtelen, ugyanakkor gyengéd és elnéző is lenni. Szenvedéllyel, szexualitással próbálja – többnyire sikeresen – elérni balerinatanoncainál a fejlődést.
A filmben a drámai hatást, feszültséget fokozza a zene, továbbá a díszletek és helyszínek. A néhol éles váltások a nagyon jó vágástechnikáról árulkodnak. Különösen élvezetes, hogy ahol drámaibb hatást szerettek volna elérni, ott a szereplővel együtt mozgott a kamera. A jelmezeket tekintve dicséretet érdemelnek a tervezők. A fehér és fekete hattyú is szinte tökéletes képi látványt nyújt. Viszont a fekete hattyút sminkje, ha nem is rontja el, más hatásúvá teszi, mint amilyenné kellene. Inkább félelmetes, mint csábító.
A mozidarab nagyságát jelzi, hogy egyáltalán nem „szájbarágós” a cselekmény. Több elvarratlan szál, kérdés marad nyitva a néző számára. Például ahogy közeledik a premier, Ninán egyre inkább kijönnek a skizofrén tünetek: bántalmazza magát, hallucinál, kényszerképzetei vannak, üldözési mániás. Ezeket nehéz követni, nem mindig derül ki, hogy mi a valóság, és mi képzelet csupán. Másrészt Nina kicsiként is bántalmazta magát, itt jön a következő kérdés: vajon anyja azért ilyen szigorú és őrzi szinte éjjel-nappal a lányt, mert tudja, hogy beteg, vagy Nina épp anyja bánásmódja miatt lett ilyen? Az is kérdéses, hogy melyik Nina igazi személyisége. A színésznő alakítását nézve számomra hitelesebb a rossz lány személyisége. És még sorolhatnám az elvarratlan szálakat.
Szintén az alkotást dicséri, hogy Nina metamorfózisa a filmbeli előadása közben is – ezt a fehér hattyúból fekete hattyúvá válás folyamata zseniálisan tükrözi – megmutatkozik. (A keze átalakul fekete szárnnyá, a szeme vörösen izzik, bőre libabőrösödik.)
Aronofsky műve kiszámítható, ugyanakkor mégis magával ragadó. A végén az ember mégis megbotránkozik és elgondolkodik a látottakon. Hihetetlen, hogy egy nő mit meg nem tesz azért, hogy elérje álmát, és hogy a saját és mások szemében is tökéletes legyen abban, amit csinál. Nina a sikeres két hattyú megformálása után valószínűleg meghal (sebesülését ítélve valószínűsíthető). Ez az igazi drámai pillanat, amikor Nina mint balett-táncos és a fehér hattyú mint szerelmi bánatában öngyilkosságot elkövető „személy” sorsa egybefonódik.
Egy hiba is megbújik az utolsó jelenetben. Nina az előadás után vérző hassal fekszik, miközben mindenki őt ünnepli. Ekkor mondja teljesen elégedett arckifejezéssel, hogy előadása tökéletes volt. Ez viszont még sincs teljesen így. A premier alatt az első felvonásban ugyanis hallucinációi miatt partnere véletlenül elejti, és egy pillanatig nem tudják folytatni a táncot. Kérdés, hogy ezt Nina úgy fogja fel, hogy nem is az ő, hanem partnere hibája volt, vagy a rendező figyelmét kerülte el, hogy az előadás nem teljesen hibátlan. Még ha Nina a táncpartnerére hárítja is az elesést, akkor sem teljesen érthető, hogy a mindig maximálisra törekvő lány miért mondja a végén, hogy tökéletes színpadi előadás volt.
A film elcsépelt történetét a különböző rendezési, technikai módszerekkel, hanghatásokkal és látványképpel jelentősen feljavították. Ehhez még hozzájárult egyes színészek kitűnő alakítása is. A film egyszerre szomorú és elborzasztó. Nina sorsa, a drámai befejezés a szomorúságot erősíti, míg az undorító, taszító jelenetek (Nina fekete tollat húz ki a hátából, egyik ujján a felhasadt bőrt lehúzza stb.) inkább elborzasztanak.
A Fekete hattyú négy jelölést és egy Oscar-díjat kapott, emellett számos más díjra is jelölték. Engem nem is teljesen a főszereplő alakítása győz meg arról, hogy az alkotás Oscart érdemel, hanem sokkal inkább az, hogy a filmművészeten belül a táncon keresztül (egymásba ötvözve a két művészeti ágat) mutatták be a mű cselekményét.
Olvas(s)atok, néz(z)etek sorozatunkban Fűzfa Balázs (Nyugat-magyarországi Egyetem) tanítványainak szerkesztett, rövidített dolgozataiból közlünk.
