a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerző: szabói
Richard Strauss, Mendelssohn és Jean Sibelius műveiből építette fel koncertjét a PFZ együttese tavaszi bérletük harmadik koncertjére. A karmester és a szólista az izlandi vulkánkitörés miatt nem tudott eljönni, így Olari Elts helyett a Finnországban élő, de éppen Magyarországon tartózkodó, a finn zenét anyanyelven ismerő Bogányi Tibor vezényelt, Henning Kraggerud helyére pedig Kelemen Barnabás került. A műsor érdekessége két Sibelius-mű volt, ritkán hallani a finn zeneszerzőtől bármit is itthon, a rokonság csak a nyelvre korlátozódik, a zenei kíváncsiságra – részünkről – nem.
Richard Strauss Keringő az Intermezzo című operából hálás mű, könnyed, jó felvezető bármilyen koncerten. Kellemes keringődallamok párosulnak a szerző igen figyelemreméltó hangszerelési eszközeihez, nem fekszi meg a gyomrot, a zenekar pedig lubickolhat a feladatokban. Strauss remekül használja műveiben a keringőket, úgy, hogy ne telepedjenek rá a darabra, nagyon jól egyensúlyoz, nem érezzük, hogy egy egyszerű, de a zenét elöntő hatásról lenne szó. A pécsi zenekar túlzott elánnal kezdett, a közönségre rázúdult a hang- és hangerőtömeg, a darabot szinte végig túl tömörnek éreztük. Némi pontatlanság és a hegedűk nem egységes intonációja is tarkította a képet, a keringők oldott, és nagyszerű ritmikája (a brácsák kivételével) nem volt kifejező. A straussi légiesség is hiányzott, és az a megfoghatatlan bécsi(eskedő) kellem, mely ezeket a műveket igazán kifejezővé tehet.
Bogányi TiborSibelius művei – a Finlandia és a Hegedűverseny kivételével – nem tartoznak még a ritkán játszott kategóriába sem, pedig a finn mester művei jók. Az 1907-ben írt 3., C-dúr szimfóniája háromtételes, sok mindenben követi a klasszikus hangzásvilágot és formát, a finn népzenei intonáció is felfedezhető. A mű a csellók és bőgők impozáns hangzásával kezdődik, amit remek előadásban hallottunk, nagyon szép volt a csellók által játszott h-moll téma. A második tétel tömör csellóhangzása már-már a Tell Vilmos-nyitányt idézte, nagyon jól szóltak a pizzicatók, a karakter kifejezése, az apró hangsúlyok míves kidolgozást jeleztek, a szordinált részek hangzásban, hangulati megjelenítésben is új utat hoztak. Kár az oboa bakijáért, a hamisan beúszó hangért. A záró tétel rézfúvós állásai tetszettek, a brácsa szólam – ahogy az egész koncerten – itt is kiemelkedően szólt. A vonóshangzást előtérbe helyező szimfónia – bár jócskán maradtak kiaknázatlan részek, néha nem kellően kötötte le egy-egy motívum a figyelmet, szenvedélyességével, jó hangzásarányával, felépítettségével, a lelkes játékkal mégis sokat adott a közönségnek.
A szimfónia után Sibelius Lemminkäinen szvitjének záró tételét (Lemminkäinen visszatérése) játszotta a zenekar. A tétel dúsabb, változatosabb hangszerelésű, varázslatos világot tárt a hallgató elé a zenekar. A koncert végén szintén egy Sibelius-opus, a Valse triste hangzott el, ráadásként.
Kelemen BarnabásA pécsi zenekart a szimpatikus Bogányi Tibor vezényelte, végig kézben tartva az együttest. Mozdulatai pontosak, kiszámíthatóak voltak, zenei megoldásai indokoltak, a hangzásarányokra különösen ügyelt. A Sibelius-műveket értő gondossággal építette fel, személye garancia volt az autentikus finn zene bemutatására.
Szándékosan hagytam a végére Mendelssohn e-moll hegedűversenyét Kelemen Barnabás és a zenekar tolmácsolásában. Hihetetlenül jó interpretációt hallottunk, nem hiszem, hogy valaki képes lenne így eljátszani. Ez a slágerdarab annyira egyedi, annyira elementáris volt, hogy számomra ez marad az etalon. Nagyon ritka az olyan előadás, ami az ember zsigeréig hat, most két hét alatt kettő is volt; nemrég énekelt Nyesztyerenko a Művészetek Palotájában, az ő szereplése is felejthetetlen, és az ott lévők számára összekapcsolódott az énekes és Muszorgszkij neve.
Kelemen Barnabás értelmezésében a hegedűverseny nem az a kifejezetten érzelmes, finomkodó, kissé nőies mű, hanem igenis vad, ha kell, tomboló vagy éppen férfiasan éneklő. Kelemen Barnabás hegedűjének hangja csodálatos, gazdagon bársonyos a G-húr, a magas hangoknál nincs mellékzörej. A fiatal művész vonókezelése bámulatos, az első tételbeli arpeggio-spiccatókat mindig légiesen szokták játszani, ő kifejezetten vaskosra, rusztikusra vette az akkordfelbontásokat. Sodró erejű Mendelssohnt hallhattunk, ráadásként a kadencia kezdetéből kinyíló Paganini-caprice-t, az elsőt játszotta Kelemen Barnabás, imponáló technikával, majd egy Bach-partitatételt.
2010. április 22., Művészetek Palotája
