a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: fűrész
Két nem táncdalfesztiválos fellépője volt április 8-án a Papp László Budapest Sportarénának: a Slayer és a Megadeth fémjelezte az estét. Nem számítok hardcore rajongónak, de ekkora együtteseket illik megnézni, ha már erre veti őket az útjuk, meg a turnékamion. Mindkét banda koncertezett már Magyarországon, a Slayer szigetelt, de így együtt nem mindennapi metálcsemegének, fekete pénteknek ígérkezett az este.
Késő délután még Molnár Piroska előadásában hallgattam az Esti részleteit, így nemcsak át kellett öltöznöm bloodkonform cuccba, hanem agyilag is le kellett mennem (per definitionem) Josef K.-ba. Ebben nagy segítségemre volt a fogyasztott közepes, másnap kiderült, rossz-fejfájós bor és a jó zenei alapozás: a Subscribe új lemeze. A Lángoló gitárokon olvastam, hogy mindkét banda szolid duhaj, nem támasztottak extra igényeket, viszont a fegyelmezett nézőközönségre igényt tartanak: a szokásosnál fokozottabb lesz az ellenőrzés a beléptetésnél, és a rendezők a mozgóképi rögzítést is meg fogják torolni. Meglepő módon alig vártak a metrókijáratnál jegyüzérek, ez rossz jel, a beengedés viszont nem tűnt különösebben szigorúnak, annyira tapogattak meg, mint máskor, nem volt annyira durva.
Átszabták a nézőteret, nem a szokásos, az ellipszis csúcsában elhelyezett színpad fogadott, miközben a Megadeth már zúzott. Ez előrevetítette, hogy nem lesz nézőcsúcs, ugyanis igazából semmi nem indokolta, hogy a nézőtér két nagyobb ülőhelyes oldalából az egyiket feláldozzák a színtérnek. Szolid színpad-, egy állókép ment a Megadeth alatt, kivetítő semmi, mondjuk ez már azért beletartozhatna a borsos jegyárba. Egy-két „áldozat” mutatkozott a küzdőtéren és az érkezés szerint elfoglalható ülőhelyeknél, akiket nem csupán a zene vett le a lábukról. A Megadeth becsülettel zúzott, de még olyan előzenekaros hangulat volt, pedig ők alapesetben nem azok, sokan békésen a folyosón söröztek, az ülőhelyek egy része is letakarva, a küzdőtér pedig még háromnegyedig se. Néha, egy-egy húzósabb, tempósabb számra kezdett forrósodni a levegő, illetve a ráadásra, a közel negyedórás szett nagyon jó volt, sokan, én is, ekkorra vettem föl a ritmust és hangolódtam rá a stílusra. Ehhez kellett jó néhány renitens, megrögzött headbangelő, akik külön felszólításra azért jól nevelten elfoglalták a helyüket (pihenj, folytasd tovább), leültek és kulturáltan szórakoztak a 11 900-as jegyükért (küzdőtér:14 E).
Tíz előtt néhány perccel aztán elszabadult a pokol, a Slayer ott kezdte, ahol a Megadeth abbahagyta, brutális tempóban. Még kevesebb vizuális díszletet pakoltak ki (= semmit a két lógó, sasos emblémán kívül), viszont játékosabb-változatosabb volt a világítás. A metál ezen szegmensében, amiben tényleg a topon vannak, általában jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek a külsőségekre, úgy tűnik, erre a Slayernek már nincs szüksége. Tény, a produkció ettől függetlenül meg- és lebilincselő. Nem fogom ezután se hallgatni naponta a lemezeiket, de fergeteges előadást csaptak, jobbára még az általam is ismert „slágerszámokat” vezették elő, Tom Araya vígan konferálgatott, hangja még mindig kitűnő ehhez a stílushoz. A vadembernek, kopasz Robinsonnak tűnő KFK (nem tévesztendő össze a Főkefével: Kerry Fuckin’ King) pedig tényleg király volt, úgy is gitározott, ahogy kinézett, nem adott kegyelmet. Az 1981-es bandából betegség miatt hiányzott ugyan az alapító másik gitáros, Jeff Hanneman, de Pat O’Brian – nekem, nem fannak úgy tetszett – megfelelően helyettesítette.
Kitűnő hangulatot teremtettek, az első sorokban tombolók nem is bírták követni a minap, 1981-ben alakult banda nem fáradó tempóját. Egészen elképesztő, hogy bírják ezt még mindig így. Egy-egy számnál úgy ringottak a széksorok, mint az A38-on egy-egy fesztelenebb zenekar koncertjén. Mindenki ordibált, lóbálta a sörényét, magában rázott, csápolt stb. – és ült a helyén, még mondja valaki, hogy nem fegyelmezett nép a mienk! A biztonságiak azonban tényleg tort ültek: naivan letelepedett mellém egy fiatalember, s egészen természetes módon elővette az amatőr fényképezőgépét és módszeresen fotózni kezdte az eseményt. Ez egy szám erejéig sikerült is neki, majd kiemelték a figyelő szemek (de nem csak őt, másokat is, akik próbálkoztak). Olyannyira komolyan vehették ezt a regulázást, hogy a fickó vissza sem jött. Hiába, egy Slayer-koncert nem piskóta.
Majd egyórányi tekerés után jött a Youtube-on is No. 1-es szám, a Raining Blood. A hangulat egyre fokozódott. Azt hittem, ez a csúcs (az is volt), s a lassú vég következik, majd a ráadás. Ehelyett egy óra tíz perc után hirtelen vége szakadt, s a szokásos pengető- és dobverődobálás után egész egyszerűen levonultak. Az addig látott nagyszerű előadás (talán csak az eszement dob – le a kalappal az ütős előtt – nem úgy szólt néha, ahogy kellett volna) így egy kis hiányérzettel, rossz szájízzel társult. A koncert jóval több volt mint feladatkipipálás, amit például a Metallicától láttunk tavaly, de nem zárták le mindent és mindenkit kielégítően.
