Beszélgetés Balla D. Károllyal az írószövetségről, a kárpátaljai magyar irodalomról és az UngParty virtuáléról
a papiruszportal.hu archívumából [2004]
Szerző: Mika Róbert
– Sokak nem kis meglepetésére elsők között – és Kárpátaljáról egyedüliként – ez év márciusában kiléptél a Magyar Írószövetségből. Miért érezted szükségét, hogy határon túli, kárpátaljai magyar íróként állást foglalj a Döbrentei-ügyben?
– Nem történt más, mint hogy komolyan vettem az oly gyakran hangoztatott közhelyet, mely szerint magyar irodalom csak egy van. Osztoztam ennek az egyetemes literatúrának egy aktuálisan felmerülő éles problémájában, és úgy döntöttem, a történtek után nem kívánok olyan szakmai testületnek tagja lenni, amely az ismert módon és körülmények közepette elmulasztotta a lehetőséget, hogy elhatárolódjon egy szélsőséges és elfogadhatatlan nézettől. Természetesen visszalépdelhetnénk az események sorában, és roppant hosszan lehetne vitatkozni az egyes momentumokon, kezdve azon, indokolt volt-e tüntetést rendezni egy mindenki által azonnal elítélt és megfelelően szankcionált rádiós ügyben, folytatva azzal, hogy miben és mennyire voltak szélsőségesek a tüntetésen elhangzottak, illetve azzal bezárólag, dolga-e az írószövetségnek, hogy egy vezetőségi tagja kijelentéseitől elhatárolódjon. Tucatjával hangzottak el érvek és ellenérvek, ki ilyen, ki olyan momentumnak tulajdonított nagyobb jelentőséget, talált vagy nem talált mentséget bizonyos magatartásokra, nyilatkozatokra, elmaradt vagy megtörtént elhatárolódásokra. Azt gondolom, az ügy túllépett önmaga jelentőségén, felhívta a figyelmet egy sokáig a szőnyeg alá sepert problémára, és sok egyéb tanulság mellett rámutatott arra is: az írószövetség nem az, aminek hirdetni szereti magát, s aminek, fejünket kicsit félrefordítva, magunk is hittük. Illetve hát hadd beszéljek inkább csak a magam nevében: aminek én hittem.
– Erről szívesen hallanék részletesebben…
– Kilépésemkor is hangsúlyoztam: a 90-es évek elején számomra jelentősége volt annak, hogy a tekintélyes szervezet kapuit tárta a határon túliak előtt, joggal hittem, a több évtizedes kényszerű elhallgatás és tudomásul-alig-vétel után ez egyfajta erkölcsi elégtételt jelent, jólesett kiszabadulni az elszigeteltségből, élni a felkínált lehetőséggel, és azt érezni, a már említett egyetemesség nem csupán eszményeinkben létezik, van intézményes kerete, és ezt Magyar Írószövetségnek hívják. Alig hihető, de így volt: szinte az évtized végéig én egyáltalán nem vettem tudomást arról, hogy léteznek „oldalak”, meg sem hallottam, amikor egy-egy kolléga hol innen, hol onnan figyelmeztetett, „azokkal” ne álljak szóba. Ez a ti problémátok, gondoltam, és számos hátránnyal járó határontúliságomból erényt kovácsolva azt hangoztattam: nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy csatlakozzam valamelyik csoporthoz, mert én mindenkihez tartozni akarok, és anélkül, hogy ez a legkisebb erőfeszítésembe került volna, kellemes baráti és kollegiális viszonyt építettem ki a legkülönbözőbb nézetű és elkötelezettségű írótársakkal, szerkesztőkkel, kiadókkal, egyaránt publikáltam a Beszélőben, Mozgó Világban – és a Kortársban, Magyar Naplóban. Eleinte az írószövetség igazi gyűjtőszervezetnek tűnt, elnökségét és választmányát (utóbbiba, talán 95-ben, engem is beválasztott a közgyűlés) egyrészt integráló személyiségek alkották, másrészt minden „oldal”, minden irányzat képviselői részt vettek munkájában. Aztán – lehetetlen volt ezt észre nem venni – az eleve kisebb számban mutatkozó liberális-urbánus-posztmodern (jaj, bajban vagyok a címkézéssel!) irányultságú írók fokozatosan eltávolodtak a szövetségből, nem jelöltették magukat vagy kiléptek a vezető testületekből, mígnem ezek összetételében a legutóbbi közgyűlés óta már igen erős túlsúlya lett a népi-nemzeti irányzathoz sorolható, konzervatívabb szemléletű íróknak. Ami nem lett volna baj, ha a különbségek továbbra is csupán a más-más irodalmi értékrendben és alkotói felfogásban mutatkoztak volna meg. Ám a 2002-es választás és kormányváltás környékén a végsőkig kiéleződő politikai feszültség következtében az írótársadalmat is áthatotta az ország politikai megosztottsága, szinte mindenki besorolt vagy besoroltatott valahová, egyre nehezebbé vált a párbeszéd, egyre kevesebb lett az „átjárás” a táborok között. Az egyéni „pártosodásnál” is nagyobb problémát okozott, hogy az irodalom intézményrendszerét is elérte ez a tendencia: az írószövetség mindkét folyóirata például érzékelhetően a jobboldalnak kötelezte el magát. De talán még ez sem vezetett volna kenyértöréshez, ha hol csendesebben, hol hangosabban nem kezdték volna a „nemzeti oldal” képviselői megkérdőjelezni, kétségbe vonni a másik oldal alkotóinak a magyarságát, jogosultságukat arra, hogy a magyar írótársadalomban az őket megillető helyet elfoglalják. Jól emlékezhetünk például a Frankfurti Könyvvásár idején kitört botrányra, amikor többen a kiutazó írókkal szemben származásuk miatt emeltek kifogásokat, de említhetném a Kertész Imre Nobel-díja körül felcsapó méltatlan indulatokat is. Azt hiszem, mindez elég hű leképeződése volt a nagypolitikának, ugyanis a politikai jobboldal is nemzetellenességgel, idegenszívűséggel, hazaárulással vádolta ellenfeleit, így akár azt is mondhatnám, hogy ez bátorította fel azokat, akik származási-vallási-világnézeti alapon kezdtek különbséget tenni író és író között. Ilyen előzmények ismeretében – utólag így tűnik – az ominózus eset csupán az utolsó csepp volt a pohárban. Azzal pedig, ahogyan az írószövetség vezető testületei reagáltak a történtekre, számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezet mai vezetőségének nincs szándékában még az egység látszatának a fenntartása sem, inkább vállal szolidaritást egy veszélyes nézeteket valló és kinyilatkoztató költővel, semmint az ellene tiltakozók sokaságával, vállalva, hogy az utóbbiakat elveszti. Be kellett látnom, hogy egy ilyen írószövetség már nem lehet ama egyetemesség letéteményese, így nekem sem lehet otthonom, nem fogadhatom el, hogy a magyar irodalom részesévé ilyen szervezet közvetítésével váljak.
– Határon túli kollégáid többsége ezt másként ítélte meg, alig néhányan léptek ki az Erdélyben, a Fel- és Délvidéken, illetve a Nyugaton élők közül; Kárpátaljáról pedig kívüled senki. Ellenkezőleg, otthoni kollégáid közül Vári Fábián László a történtek után verset ajánlott Döbrentei Kornélnak, Nagy Zoltán Mihály éles cikkben támadta a te magatartásodat, Penckófer János pedig éppen most lépett be az írószövetségbe. Nem találod ezt elgondolkodtatónak?
– Nincs ebben semmi meglepő. Először is úgy vélem, mindenkinek szíve joga, hogy a saját lelkiismerete (no és persze: érdekei!) szerint foglaljon vagy ne foglaljon állást ebben az ügyben. Másrészt az esetnek Magyarországon is homlokegyenest ellenkező értékelései láttak napvilágot, a kilépőket a legváltozatosabb támadások érték, és egyes körökben általános az a vélemény, hogy a tömeges kilépések nyomán most legalább megtisztult a szövetség a nemkívánatos elemektől. Ez a nézet is csak addig tűnik felháborítónak, amíg el nem fogadjuk, hogy az írószövetség ezek szerint egy kifejezett csoportérdeket megjelenítő és másokat kirekesztő formációvá vált. Ha ezt belátjuk, akkor sokkal érthetőbb, miért léptek ki százhatvanan, és hogy mások meg miért tartják szükségesnek éppen most demonstrálni odatartozásukat. Ami az egész históriában a legszomorúbb, az az, hogy ebben az elmérgesedett helyzetben már senki sem mérlegel írói tehetséget, alkotói teljesítményt – csupán hovatartozást: és ez vonatkozik a határon túliak megítélésére is. Ez pedig azért különösen veszélyes, mert így sokan továbbra sem az általuk létrehozott művészi érték, hanem közéleti magatartásuk alapján számítanak jó vagy rossz írónak. Ha eddig az elszigeteltség és a gyakran vállveregető magatartás tette lehetetlenné a kárpátaljai magyar alkotó érdemi megmérettetését, akkor mostantól kezdve ezt a csoportérdekek érvényesülése akadályozza meg.
– Ez azt jelenti, hogy a határon túli magyar irodalmak integrációja tovább késik? Súlyos múlt után vészterhes jelen? És a jövő?
– Nem szeretnék általában a határon túli irodalmakról beszélni. Például Erdély roppant gazdag hagyományú és igen erős kortárs irodalmát a legjobb indulattal sem lehet a kárpátaljaival azonos szempontok alapján vizsgálni. Mondhatnám akár azt is, hogy egy kisebb anyaországi irodalmi botrány vagy időleges átpolitizálódás „meg sem kottyan” olyan kulturális közegben, amely önálló műhelyek, folyóiratok és lapok sokaságával rendelkezik, s ahol évszázadokra visszamenően sokszínű, irányzatok, stílusok, iskolák, generációk és régiók szerint tagolt verbális magyar művészet létezett és létezik. Kárpátalján azonban mindenből csak egy van (vagy egy sincs), így roppant egészségtelen helyzetet eredményez, ha az az egy végletesen elkötelezi magát valamely irányzat, világnézet, politikai csoport mellett.
– Konkrétan mire gondolsz?
– Például arra, hogy pillanatnyilag egyetlen irodalmi folyóirat létezik Kárpátalján, ennek főszerkesztőjét harcosan magyarkodó és a keresztényi értékrendre bőszen hivatkozó mostani megnyilvánulásaiban egyáltalán nem zavarja, hogy 1989-ig, több mint tíz éven át, a szovjet kommunista párt tagja volt, ugyanakkor mintha a zsdanovi örökségből is megőrzött volna valamit, mert eltökélten ostorozza a kozmopolitizmust. A liberalizmust vírusos fertőzésnek mondja, és egyenesen kártékonynak tartja az individuális írói magatartást, irodalmi kísérletezést. Mindeközben tökéletesen elnéző a provincializmussal, szakmai felkészületlenséggel, dilettantizmussal szemben.
– Nagy Zoltán Mihályról és az Együtt című negyedévi periodikáról van szó… De nem túl kemények, nem túl személyeskedők a szavaid?
– Ezek nagyrészt az ő vállalt és hangoztatott nézetei, szavai, én csak összefüggésbe hozom bizonyos múltbéli dolgokkal és folyóiratának nívójával… Az említett orgánum szerkesztőbizottságának az elnöke egyébként Vári Fábián László, ő egyben az egyetlen irodalmi szervezetnek is elnöke. Aligha kell bizonygatni, milyen lehet egy ilyen folyóirat eszmei irányultsága. De említhetem azt is, hogy csak egyetlen – némi engedménnyel szólva – irodalomtörténészünk és kritikusunk van, aki érdemben igyekszik foglalkozni a kortárs alkotók életművével, és az ő írásaiból is kilóg ugyanennek az elkötelezettségnek a lólába. (ő az, aki most lépett be az írószövetségbe…) Nem sokkal jobb a helyzet a néhány kiadói műhely tekintetében sem, bár itt az irányzatosság mellett inkább szakmai problémák mutatkoznak, erre most nem térnék ki.
Az említett egyoldalúság pedig nem önmagában baj, hiszen mondhatnók, hogy „erre van igény”, hanem azért, mert mind a pártatlan olvasókban, mind az írni esetleg épp most kezdőkben hamis képet alakít ki, elhiteti velük, hogy ilyen és csak ilyen az irodalom, egyedül ennek van Kárpátalján létjogosultsága. Egyetlen tanulságos példát hadd említsek. A 90-es években akkor egészen fiatal négy költő robbant be kis irodalmunkba (Cséka György, Bagu László, Lengyel Tamás, Pócs István), alaposan felkavarva annak állóvízét.
Az avantgárd és a posztmodern felé tájékozódtak, szakítottak mindennel, amit a kárpátaljai irodalom hagyományának lehet nevezni, tagadták az elkötelezettséget, a szolgálatosságot, nem akartak sem nyelvet művelni, sem identitást pallérozni – csak verset írni. Az idősebb kollégák részéről teljes elutasításra találtak. Akkor még létező folyóiratomban (Pánsíp) én bőséges teret adtam kibontakozásukhoz (nota bene: a lapnak Nagy Zoltán Mihály volt a főszerkesztő-helyettese…), és rövid ideig működő könyves műhelyem (Galéria Kiadó) kettejük első kötetét meg is jelentette (a kiadónak Nagy Zoltán Mihály volt az egyetlen fizetett szerkesztője…). Nagyon örültem jelentkezésüknek és markáns jelenlétüknek, igyekeztem segíteni őket, kis alapítványunk pénzjutalommal járó nívódíjban is részesítette őket (az alapítvány három kurátorának egyikét Nagy Zoltán Mihálynak hívták…). Volt is nagy szakmai és olvasói felhördülés: sem a pályatársak többsége, sem a másra szoktatott befogadói közeg nem tudta elfogadni újszerű hangütésüket. Nem állítom, hogy ez volt a fő oka, de tény, hogy az ezredforduló már mind a négyüket budapesti lakosként érte. Újabb generáció pedig azóta sem jelentkezett. (És hogy én felhagytam kiadói és folyóirat-szerkesztői munkámmal, az sem teljesen független ettől.)
Visszatérve az alapproblémára. Nem gondolom, hogy a kollektív nemzettudatra elkötelezetten, felelősséggel építő és a hagyományos témafelvetéseket és stílusjegyeket követő irányzaton belül ne lehetne remekműveket alkotni! Azt viszont nagyon is gondolom, baj van akkor, ha ez a tradicionális alkotói felfogás egyedül érvényesnek hirdeti magát, és ezt a pozícióját akkor is meg akarja tartani, amikor saját tartalékai kimerültek, amikor gondolati és formai klisék variálására korlátozódik, és amikor a megszülető írások nem esztétikai értékük révén, hanem alkotóik múltbéli érdemeitől vagy pillanatnyi társadalmi szerepétől megemelve kapnak teret és nyernek jelentőséget. Ennél is veszélyesebb, ha a művészet dolgait vulgárisan, leegyszerűsítve értelmező „közszolgálati” felfogás nemcsak kerülendőnek, hanem egyenesen károsnak ítél minden másfajta magatartást, ellenségképet kreál magának, és az irodalmat permanens harcnak hirdetve jobb esetben hősi pózba merevíti, rosszabbikban sértett agresszivitásba lovallja az irodalmi élet résztvevőit. Én ma ennek a helyzetnek az állandósulását látom a legnagyobb problémának, úgy vélem, hogy a földrajzi és politikai elzártságunkra ez még egyfajta szemléletbéli beszűkülést is ráterhel. Az effajta magatartást követők ugyan méltán számíthatnak arra, hogy a hasonló elvek szerint rendeződő anyaországi csoportokban elismertségre tegyenek szert és támogatást élvezzenek, ezzel azonban egyrészt abba a hamis illúzióba ringatják magukat, hogy irodalmi teljesítményükkel érték el sikereiket, nem pedig kiállásukkal, elvhűségükkel érdemelték ki, másrészt idehaza megfosztják irodalmunkat attól a lehetőségtől, hogy valaha is sokoldalú, színes, árnyaltan tagolt szerves literatúrává váljon, harmadrészt elvonják maguktól a nagy egészbe való integrálódás lehetőségét, ugyanis az effajta merev és görcsös magatartás joggal számít szalonképtelennek a modern – ha tetszik: európai – irodalmi felfogást vallók körében. Szeretném újra hangsúlyozni: nem a népi és nemzeti, hagyományos és realista alkotói felfogást kárhoztatom, hanem azt az írói attitűdöt, amely a másfajta művészetértelmezést károsnak, veszélyesnek, követőit pedig nemzetietlennek vagy egyenesen „nem magyar”-nak kiáltja ki. Az amúgy is nehézségek sokaságával terhes határon túli régiókban az effajta szellem eluralkodása, úgy tapasztalom, konzerválja a provincializmust és leginkább a dilettánsok törekvéseinek kedvez. Én hosszabb ideje ezzel a honi trenddel szemben a szemlélet mind teljesebb kitágítása, az érték- és teljesítményelvűség mellett érvelek.
– Nem akartam nagy ívű okfejtésedet megakasztani, engedd meg azonban, hogy visszatérjek arra a momentumra, amikor az egyetlen folyóiratról és a csak egyfajta szempontrendszer szerint felépülő struktúráról szóltál. Ugyanis egyedülinek mondható a te internetes irodalmi honlapod is, és erre bizony nem fogható rá, hogy azt a szellemiséget követné, amelyet az imént elmarasztaltál. Ha egyéb módon talán nehezen is, de az UngParty révén igen könnyen kiteljesedhetnének a másfajta kárpátaljai törekvések is.
– Ha lennének ilyenek és megtalálnának engem… De hadd kezdjem néhány megjegyzéssel. Először is az UngParty abszolút mértékben magánhonlap (akkorra futotta ki magát, amikorra már lapot, kiadót, alapítványt megszüntettem és visszaminősítettem magam magánemberré), így tehát az összes nyomtatott orgánummal ellentétben nem áll mögötte semmilyen szervezet, intézmény, önkormányzati szerv, párt vagy alapítvány, még szerkesztőség sem, mert gyakorlatilag mindent egymagam csinálok, és három éve teljesen önerőből, családi költségvetésünkből tartom fenn. Nem pályázom sem idehaza, sem Magyarországon, és így nem is részesülök semmilyen támogatásban. Másodszor: a honlapomnak magamon és feleségemen (olykor lányomon) kívül egyáltalán nincsenek Kárpátalján élő szerzői, az utóbbi időben még el-elvétve sem. (Hogy ez miért alakult így, az talán a fentebb kifejtettek alapján érthető.) Harmadszor: olvasóim se nagyon akadnak szűkebb pátriámban. Ennek egyik oka nyilvánvalóan technikai jellegű: az internet minálunk még nincsen elterjedve, otthonában igen keveseknek van hozzáférése (s ha igen, az eléggé költséges), és az oktatási és más közintézmények közül is csak néhány tud szabad elérést biztosítani. Ennél azonban alighanem döntőbb tényező az érdektelenség, illetve a másfajta érdeklődés. Mondjuk a beregszászi magyar főiskola és néhány kiemeltebb gimnázium és líceum korszerű infrastruktúrája vagy az ungvári könyvtár világhálóra csatlakoztatott gépei (a számos munkahelyi lehetőségről és netcafékról nem is beszélve) bőven megengednék, hogy akár százával olvassák szűkebb pátriámban az UngPartyt. De nem olvassák. Az oldalaimra esett találatokat mérő statisztikák szerint összes olvasóimnak kb. 7-8%-a érkezik ukrajnai szerverről. Kárpátalján mindössze 3-4 rendszeres és 8-10 alkalomszerű, esetleges olvasóm van! Így tehát sem szerzőim, sem olvasóim, sem a közölt híranyag vagy a felvetett témák alapján az UngPartyt semmiképpen nem lehet kárpátaljai honlapnak tekinteni (a rendszerem fizikailag egyébként is a Hungarian Human Right Foundation New York-i szerverén fut), ami nem erény és nem is panaszkodásra alapot adó körülmény, hanem olyan tény, amely talán rávilágít azokra a problémákra, amelyeket fentebb említettem. Ennek a helyzetnek a furcsaságát szoktam azzal a megjegyzéssel érzékeltetni, hogy irodalmunknak az a része, amelyik kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, az a része pedig, ami irodalomnak mondható, egyre kevésbé számít kárpátaljainak.
Így hát az én internetes tevékenységemnek (amelynek csak egy része zajlik saját honlapomon) a legkisebb hatása sincsen a kárpátaljai irodalmi folyamat alakulására vagy az olvasói ízlés befolyásolására. Ezért mertem állítani, hogy a Kárpátalján létező és működő orgánumok és szervezetek nagyjából-egészében ugyanazt az egy bizonyos irodalomfelfogást érvényesítik – amiből az is következik, hogy szépirodalmat én hosszabb ideje nem publikálok idehaza (hacsak valamelyik régebbi írásomat megkérdezésem és beleegyezésem nélkül meg nem jelentetik valahol).
– Magányos farkas lettél, te, aki évtizedekig régiótok irodalmának legnagyobb szervezője, irodalmi stúdió elnöke voltál, folyóiratokat indítottál, kiadót alapítottál és vezettél, rendezvényeket, szalont működtettél, díjakat alapítottál… Általános az a vélekedés, hogy irodalmatoknak a 60–70-es években megbomlott egysége (amikor is a Balla Lászlót követő lojális és a Kovács Vilmossal fémjelzett ellenzéki táborra szakadtak írástudóitok) a 80-as években nagyrészt a te erőfeszítéseidnek köszönhetően állt helyre. Hogyan lehetséges ezek után mindaz, amit elmondtál?
– Amikor a 70-es évek derekán publikálni kezdtem, valóban eléggé elmérgesedett viszonyok uralkodtak, de erről én úgyszólván semmit sem tudtam, apám (Balla László) szándékosan távol tartott ezektől a dolgoktól. Csak amikor barátaim lettek azok a fiatalok, akik intenzív kapcsolatban álltak az elhallgattatott ellenzékiekkel, akkor szereztem tudomást az előzményekről. Később megismerkedtem a „fekete bárányokkal” is, azokkal, akiket többek között apám közreműködésével szorított ki a hivatalos kultúrpolitika az irodalomból. Mérhetetlenül igazságtalannak tartottam, ami velük történt, és amikor a 80-as évek elején erre már lehetőségem nyílott, akkor azzal a feltett szándékkal vállaltam szerepet irodalmunk szervezésében, napilapunk irodalmi oldalának szerkesztésében, hogy tőlem telhetően kiköszörüljem az apám ejtette csorbát, publikációs lehetőséghez és tehetségüket megillető részvételhez juttassam az elhallgatottakat. Bár eleinte bizalmatlanul fogadtak, idővel felismerték őszinte szándékomat. Ma is büszkén vállalom: szerepem volt abban, hogy Vári Fábián László a 80-as években legjobb verseit mégis publikálhatta a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Fodor Gézának kis versesfüzete jelenhetett meg a szerkesztőség gondozásában, s hogy a felszámolt egykori Forrás Stúdió tagjai az új, részben ellenükben létrehozott József Attila Stúdióban megbecsült és rangos tagtársaink lehettek. Amikor 89-ben a háború utáni Kárpátalja első folyóiratát, a Hatodik Sípot elindíthattam, abban az említettek szerepeltetésén kívül az akkor már 12 esztendeje halott Kovács Vilmos méltó erkölcsi rehabilitációjához is igyekeztem hozzájárulni. Ekkor valóban úgy festett: végre valamennyien együtt vagyunk, megvalósult az egység.
Ilyen előzmények után számomra különösen fájdalmas volt tapasztalni a 90-es évek legelején, hogy a modern törekvésekkel előálló fiatalokkal szemben éppen azok mutatnak ellenállást, akik azelőtt saját bőrükön tapasztalhatták meg a kirekesztettséget és elutasítottságot. Ahogy a szovjet kultúrpolitika őket tette lehetetlenné azzal váddal, hogy elidegenedtek a szovjet valóságtól és a nyugati dekadencia követői lettek, szinte ugyanezt a sémát követve ők is a kárpátaljai magyarságtól való elidegenedéssel vádolták a fiatalokat, felróva bűnös individualizmusukat és azt, hogy a mi körülményeink között káros modernista törekvéseket követve megszentségtelenítették a hagyományainkat. Ahogy azelőtt a szocreál volt az egyedül üdvös alkotásmód, ők ugyanúgy a rosszul felfogott, görcsös szolgálatosságot kiáltották ki a létjogosultságra egyedül érdemes szemléletnek. Ezzel pontosan azt tették, amit azelőtt velük tettek a szovjet elvtársak; mondhatnám: jól megtanulták a leckét. Mindez engem fokozatosan eltávolított attól a csoporttól, amelynek tagja és részben mozgatója voltam: inkább a hagyománytörő fiatalok mellé álltam és a modern irodalomszemlélet híve lettem. Ezzel egy időben a korábbi években folytatott gyakorlatot felülbírálva arra a következtetésre jutottam, hogy a döntően megváltozott körülmények között nem alkalmazhatók azok a szerkesztői és irodalomszervezői módszerek, amelyek a 80-as években hasznosnak mutatkoztak. Akkor, a keményebb-lágyabb diktatúra elnyomása alatt, a szovjet kultúrpolitika és a nagyhatalmi sovinizmus szorításában, minden szempontból veszélyeztetett nemzeti identitásunkban joggal örülhettünk annak, ha valaki össze tudott rímeltetni két sorvéget és a végveszélybe került anyanyelvünkön tisztességgel le tudott írni egy történetet. Egy többszörös öncenzúrával készülő pártlap oldalain kellett/lehetett írókká avatnunk magunkat és mindazokat, akiknek a magyar szó megtartása szent hivatásként lebegett szeme előtt. Kit érdekelt akkor a mívesség, a művészi hitelesség, a korszerűség?! Kit érdekelt, hogy csak egy-egy Lenin-vers árán jelenhetnek meg a tájleíró, szerelmes, gondolati költemények?! Annak a játéknak egészen más volt a tétje. Ám 89–91-ben gyökeresen megváltozott a helyzet, ezt felismernem nekem is csak fokozatosan sikerült. Az ideológiai nyomás és a cenzurális viszonyok megszűntek (itthon és az anyaországban egyaránt), megkezdődhetett a szellemi termékek szabad áramlása, megismerkedhettünk a magyar irodalom legújabb eredményeivel, legmodernebb irányzataival, ezzel esély mutatkozott arra, hogy szembetűnő lemaradásunkat megpróbáljuk ledolgozni, átessünk a kihagyott fejlődési fázisokon, differenciálódjunk stílusok, iskolák, szemléletek szerint, színessé váljon kulturális palettánk – és megpróbáljunk szabadon, görcsök nélkül írni.
Nem ez történt. Akik a 60–70-es években (és részben később is) többé-kevésbé ellenzéki szerepben voltak és – való igaz – sok méltánytalanság érte őket, azok nem felszabadultak, hanem görcsös sérelmi pozícióban sorakoztak fel és riadtan tapasztalták, hogy nincs mi ellen és ki ellen írniuk (aztán kreáltak maguknak ellenséget, lásd fent). Akik pedig azelőtt a hatalommal kisebb-nagyobb mértékben együttműködve üzengettek a sorok között olvasóiknak, zavarba jöttek, hiszen hirtelen mindent meg lehetett írni, de semmi új nem jutott az eszükbe, és az olvasók inkább vezércikkeket olvastak és rádiót hallgattak, onnan várták az igazságok kimondását, nem a költőktől. A más hangot megütő fiatalok, akiknek a szocreálról fogalmuk sem volt, a magyar közösség irodalmi közszolgálata pedig eszükbe sem jutott, idegen közegben találták magukat – majd elköltöztek.
Igen, a többiekétől eddigre látványosan eltérő szemléletemmel a 90-es évek végére nagyjából egyedül maradtam… Ám, ahogy önironikusan fogalmazni szoktam, integráló személyiségem megőrződött, mert néhány év alatt minden korábbinál szorosabb egységbe sikerült kovácsolnom íróinkat – bár igaz, hogy magam ellenében.
– És nem nyomaszt ez a helyzet, hogyan érzed magad ebben a szerepben?
– Nagyon remélem, hogy ez nem szerep. Talán éppen az a baj velem, hogy én most már senkihez és semmihez nem tudok és nem akarok igazodni, nem kívánok semmilyen feladatot, pláne missziót teljesíteni, senkit nem akarok formálni és befolyásolni – de azt se nagyon tűröm, ha engem akarnak. Tíz-egynéhány év alatt kiküzdöttem szellemi szabadságomat és függetlenségemet, és ezt mindennél drágább kincsnek tartom. Bár eleinte zavart, ma már jól viselem egykori társaim értetlenségét és támadásait, és a korábbi óvatoskodások után most már hosszú évek óta kíméletlenül azt írom, amit gondolok. Ez a magatartásom nyilvánvalóan hozzájárult elszigetelődésemhez, akár azt is mondhatnám, hogy mindez „az én hibámból” történt, hiszen ha megállom, hogy kritikával illessek műveket, szerkesztési elveket, ha nem kezdek hiányolni minőséget és teljesítményt, ha nem teszem szóvá a csúsztatásokat, szakmai mulasztásokat, az újként kiadott régi írásokat, a beszűkült formavilágot, az elsekélyesedett gondolati hátteret, a kirekesztő szemléletet – és ít. –, akkor gond nélkül hihetnék, hogy továbbra is maguk között tudhatnak az összeszorított fogú nagy harcban; persze nem tudom, akkor ki ellen folyna az ádáz küzdelem.
Ezzel együtt, kérdésedre visszatérve, jól érzem magam – nem a szerepemben, hanem: – a bőrömben. Ennek a megszerzett írói szabadságom mellett legfőbb oka, hogy mégsem vagyok egyedül. Igaz, hogy a földrajzi értelemben vett közelségben alig maradtak barátaim, de az internetes kommunikáció és „virtuális tevékenységem” révén „cserében” elnyertem a bécsi operaénekes, a berlini üzletasszony, a zombori irodalomtörténész, a stockholmi könyvtáros, a szentendrei műbútorasztalos, a pécsi tanársegéd, a chicagói professzor, a torontói teológus, a marosvásárhelyi szerkesztő, a kolozsvári újságíró, a zentai webmester, a gödöllői tanár, a szolnoki levéltáros, a krakkói műfordító barátságát (hogy a sok-sok budapestit írót, szerkesztőt, más szakmabélit már ne is említsem) – az ő felbecsülhetetlenül értékes szakmai és emberi „közelségük” közepette aligha lehetek magányos: 20-30 partneremmel szinte napi rendszerességű, és nagyjából 200-zal alkalomszerű kapcsolatban állok. Ami azonban ennél is sokkal fontosabb, hogy családon belül is „közösségi életet” élhetek, a gyerekeink (fiú, lány) mindenben markáns egyéniségű partnereink, a feleségemmel pedig házasságunk huszonegy éve alatt egymás intellektuális érdeklődését még mindig (vagy egyre inkább) felkeltő és lekötő szellemi társak lettünk. Különbözőségeink és hasonlóságaink, egymást is alakító konokságunk és belátásunk a magunk számára is izgalmas helyzeteket és folyamatokat eredményez. Én mostani énemben nagyon sokat felfedezek abból, ami az ő hatásának köszönhető, például ő békített ki apámmal, akivel megismerkedésünkkor igen feszült volt a viszonyom, és mindaz, amit ma az irodalomról gondolok, az ő termékeny jelenlétében kristályosodott ki bennem. ő ugyanis már 15-20 évvel ezelőtt is a mostanihoz hasonló elveket vallott, mindig is csak maguk a művek érdekelték, és amióta maga is erre a pályára lépett, csak írni szeret – még saját munkáinak utóélete se nagyon érdekli, nemhogy az irodalmi közélet vagy pláne a szolgálatok, szerepek. Mindig is kívül állt a kárpátaljai magyar irodalmon, velem ellentétben soha nem lépett be semmilyen szervezetbe vagy csoportba, így nem is kellett sorban kilépegetnie belőlük, mint nekem. Hogy az alkotóművészet magányos és individuális műfaj, azt voltaképp tőle tanultam meg, ha sokáig nem is hittem el neki…
– Berniczky Éváról van szó, most jelent meg kötete a Magvetőnél, az Élet és Irodalomnak is állandó szerzője… Nem vagy féltékeny a sikerére?
– Ellenkezőleg, sokkal jobban örülök neki, mint ő maga. Évát még az is zavarja, ha részt kell vennie egy bemutatón, vagy ha elé tartanak egy mikrofont. Én meg sütkérezem az ő és könyve sikerében.
– És te mi újjal készülsz, mivel foglalkozol mostanában, mik a terveid?
– A honlapkészítés sok időmet elveszi – de fel is szabadít bennem energiákat. Az UngParty ugyanis olyan webhely, saját szókreációmmal szólva: olyan irodalmi virtuálé, amelynek működtetése nem csupán rutinfeladatokat ró rám. Én írói mivoltom kiterjesztésének is gondolom, így nemcsak webmesteri és szerkesztői ambícióimat, hanem olykor túlpörgő alkotóvágyamat, kreativitásomat is kiélem benne és általa. És itt nem is arra gondolok elsősorban, hogy szinte napi rendszerességgel írok is a honlapomba, hanem hogy az internet és a gyors kommunikáció adta lehetőségekkel élve próbálom az irodalmi kifejezés lehetőségeit kitágítani. Ennek érdekében most már harmadik éve a legkülönfélébb interakciókkal lepem meg írótársaimat – és remélhetően olvasóimat is. Eleinte ártatlanabb dolgokkal próbálkoztam, például kollektív interjúfolyamokat szerveztem: egy-egy íróbarátom vállalta, hogy egy hónapon át válaszol a kollégák kérdéseire – ezek e-mailben érkeztek hozzám, én kitettem az oldalra, az alany e-mailben válaszolt, szövegei folyamatosan megjelentek a kérdések alatt…
– Kik voltak az alanyok?
– Hat ilyen interjú készült, Zalán Tibor, Hizsnyai Zoltán, Papp Tibor, Vass Tibor, Bagu László, Turczi István válaszolt tizenöt-húsz alkalmi riporter kérdéseire: szakmabéliek és barátok Torontótól Stockholmig, Chicagótól Pozsonyig, Bécstől Kolozsvárig, Budapesttől Ungvárig. (A Zalánnal és Hizsnyaival készült anyag később nyomtatásban is megjelent a Forrásban és a Bárkában). Következő interakcióm egy internetes konferencia volt, a meghirdetett témára – vízumköteles-e az irodalom? – tizenkét „előadás” érkezett, ezekre hatan reagáltak hozzászólásban, a fórum topikjaiban pedig kiterjedt vita zajlott. Bodor Béla külön esszébe foglalta össze a kb. 400 kéziratoldalnyi anyagot; ez a Kritikában meg is jelent. A sikeren felbátorodva „vérszemet kaptam”, és tavaly már virtuális könyvbemutatókat rendeztem. Ezek mikéntjét nem mondom el töviről hegyire, messzire vezetne, lényege, hogy a premiereken minden virtuális volt, maga a könyv is, továbbá a színhely, a fogadás, a dedikáció. No és természetesen a kiadó is…
Ezután indult (és tart a mai napig) az az interakció, amelynek keretében a játékostársaknak fiktív fogalmak meghatározásait kell lexikonszócikk-szerűen megadniuk. Az identifikciónak elkeresztelt sorozat nyomán egy fiktív internetes lexikon oldalai szaporodnak a honlapomon. A két utolsó projektummal pedig leginkább magamat állítottam nehéz írói feladat elé. Előbb azt kértem a kollégáktól, megadott verslábak és rímek alapján szonettsorokat alkossanak és küldjenek nekem. Én ezekből kész, teljes szonetteket írtam, még ám úgy, hogy egyikben sem lehetett több saját sorom, mint a hozott anyag. 75 vendégsor felhasználásával 10 szonettet sikerült írnom. Végül a most is folyó irodalmi játékomban az eddigi legnagyobb kihívásnak kell eleget tennem. Arra kértem az írótársakat, magyarul még meg nem jelent művekből 1-1 maguk választotta mondatot fordítsanak le számomra – és én ezeket változatlan formában felhasználom egy saját novellámban. Nem várt mennyiségben kaptam a jobbnál jobb és nehezebbnél nehezebb mondatokat, 30 műfordító 18 nyelvből és 43 szerzőtől összesen 53 szövegrészt küldött. Ezekből eddig tízet sikerült elkezdett novellámba beépítenem úgy, hogy a gyanútlan olvasó észre sem veszi őket. Ezt az elkészült részt már közszemlére is bocsátottam a honlapon, ahol megelőzőleg olvasható volt a projektum részletes leírása, majd a beérkező mondatok, illetve a munkanapló is, amelyben problémáimat megosztom a játékostársakkal.
– Ezek után alig merem megkérdezni, hogy nyomtatott megjelenésre gondolsz-e.
– Nem lettem hűtlen a Gutenberg-galaxishoz! Jövőre végre megjelenik tizenhárom éve íródó és kétszer már lezárt, aztán újrakezdett hiányregényem a pécsi Pro Pannoniánál (ez már a negyedik könyvem lesz ennél a kiadónál, válogatott verseimet 1999-ben, novelláimat 2002-ben segítették sajtó alá). Egy éve készen van új esszégyűjteményem anyaga, megjárt egy kiadót, de bizonyos aprócska „malőr” miatt a korábban már megkötött előszerződés és az elnyert támogatási összeg ellenére nem jelent meg; most kiegészíteném az azóta írt újabb tanulmányaimmal, de komolyan még nem kerestem új kiadót; kötetbe még nem sorolt friss verseim is kitesznek már egy kötetnyit, és persze újabb regényeken is töröm a fejem. Tizenkét évnyi kihagyás után tavaly (miután a lapnál főszerkesztő-váltás történt) újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban, itt publicisztikákkal és esszékkel jelentkezem, próbálom elmondani, mi érdekel a világból, és ami érdekel, arról mit gondolok – vállalva, hogy véleményemet az általános olvasói és honi szakmai nézetekkel szemben fogalmazzam meg. Írtam már a liberalizmusról, az internet szemlélettágító hatásáról, az irodalmi játékokról (talán nem véletlenül), az e havihoz most gyűjtöm az adalékokat; témája valami ilyesmi lesz: a megjelenített Semmi az irodalomban.
– Számodra ellenben, úgy látom, a Minden az, ha írhatsz, szerkeszthetsz, játszhatsz… Hadd kívánják hát további ötleteket és jó munkát. Köszönöm a beszélgetést.
– Én is köszönöm, hogy mindezt elmondhattam, és virtuálom magamat.
