a papiruszportal.hu archívumából [2003]
Szerző: Mika Róbert
Mit is csinálhat az ember egy borongós nyári napon a Balaton mellett? Útilaput köt a kocsija talpára, összetereli családját és elindul szerencsét próbálni. A fürödni vágyó, a Balaton déli partvidékén vakációzó azzal magyarázza, miért épp délen nyaral, hogy míg innen az északi part csodálatos vonulatai látszanak, addig amonnan mit lehet látni: egy lapos, nagyobbacska tócsát. De amíg áztatja megfáradt testét a tóban, mindig vágyakozik által, megismerni a túlsó partot. Íme, itt az alkalom: fürödni, napozni nem lehet.
Régen jártunk a felvidéken, ezért lustaságunkat legyőzve úgy döntöttünk, körbeautózzuk a keleti öblöt. Mehettünk volna komppal is, de öt személlyel már közel annyiba kerül, mint a benzin Zamárdiból Tihanyba. Az út első fele nem okozott nagy meglepetést, a hetes autóút unalmas szalagja nem egy élmény, a 71-es út Fűzfőig tele teherautóval – szívesebben mennek erre Veszprémbe, mint a nyolcas úton. A szépen kiépült Almádi (Veszprém kedvelt üdülőterülete) nem okoz csalódást – ide sokat jártam valamikor –, sokkal csillogóbb lett. Az út ezek után változott meg, egyre jobban lenyűgözve a gyerekeket a kis ódon települések romantikája: Káptalanfüred, Badacsony, Alsóörs. Majd, mintegy ellentétként, Füred nagyvárosias képe. Nem álltunk meg, mágnesként vonzott a Tihanyi-félsziget. Elbűvölt minket a vadregényes keskeny út, ami bevezet e rendkívüli értékekkel bíró helyre. A mesébe illő buja erdő az egyik, a Balaton a másik oldalon. Velünk szemben egy motoros kisvasút „pöfög”. Igen! Ez egy másik part, egy másik táj, egy másik világ. Ez nem a fürdőzők, nem a napimádók Kánaánja, hanem a csendes pihenőre vágyók, a nyüzsgő tömegeket elkerülők, a természet kedvelőinek édenkertje. Érdekesség, hogy a 4. században, Galerius császár idejében csatornával választották el a félszigetet a szárazföldtől. Az élet fintora, hogy akkor a szárazföldet védték a délről betörő barbárok ellen, és nem a félszigetet a népes turistacsapatoktól.
Most derül ki, hogy nem is olyan butaság innen megközelíteni írásunk tárgyát. Erre található ugyanis a messze földön híressé vált Visszhang-domb, ami – ellentétben a híreszteléssel – a kilencvenes évek közepétől ismét visszafelesel (egy cseresznyefa élete árán). A barátlakásokat, amiket az I. András feleségét (Jaroszláv kijevi fejedelem lánya) elkísérő bizánci szerzetesek saját erőből vájtak ki a puha kőzetből, itt éltek évszázadokon át (1993-ban állították helyre). Majd következik az Óvár-hegy lábánál lévő – volt tihanyi apátról elnevezett – Ciprián-forrás, más néven Orosz-kút, ami a félsziget egyetlen forrása. Itt található még egy épen maradt vaskori földvár, halomsírokkal. S bár nekünk gyalogtúrára nem volt időnk és felkészültségünk, mindenkinek ajánlom, hogy megnézze a félsziget belsejében lévő lefolyástalan külső és belső tó nagyon pazar környékét. A tavakban nem szabad fürödni, és tilos inni a vizükből. Érdekes, hogy medrüket nem valami földmozgás alakította, hanem a szél fújta ki évezredek alatt. A belső tó partján, az egykori majorságban szobrászművésztelepet létesítettek.
A tihanyi kikötőnél, ahol Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter emlékoszlopa áll, fordultunk az apátság felé. Egy kacskaringós, erős emelkedő után már meg is érkeztünk Tihanyba. E település nevéhez kötődik legrégebbi magyar nyelvemlékünk, az I. András király által 1055-ben kibocsátott királyi oklevél: A tihanyi apátság alapítólevele. E dokumentum közel 100 magyar szót, ragot és képzőt tartalmaz. Az eredeti példányt Pannonhalmán őrzik a bencés rend levéltárában.
Tihany várát a török soha nem tudta bevenni, szerény körülmények között élő kitartó várőrsége az oszmán rablóturizmust nem engedélyezte (most fordult a kocka: egyes vendéglátók fosztják ki vendégeiket). Ami a töröknek közel kétszáz év alatt nem sikerült, azt az osztrákok egy tollvonással elérték. A tihanyi várat felrobbantatták, lerombolták, nehogy rebellismozgalom kiindulópontja legyen. Igaz, cserébe a vár köveiből megszületett a barokk stílusú kéttornyú templom és a kápolna, ami az 1684-ben tűzvészben elpusztult régi templom maradványaira épült. A második világháború után a kommunista rendszer szerette volna végleg elrohasztani, széthordani az apátságot. És szó szerint sikerült is széthordani. Az ötvenes évek személyi kultusza féltékenyen, dölyfös módon vert szét mindent, ami a rendszerre veszélyes lehetett. Feloszlatta a rendet, el- és befalazott, elhordott mindent, ami mozgatható volt – szabad prédává vált minden emlék. Az apátság levéltára is elkerült, a könyvtárat – Illyés Gyula és más neves író, művész tiltakozása ellenére –, a Tihanyi kódexszel egyetemben, elszállították 1951 augusztusában. Azóta sem kerültek vissza a könyvek, és még katalogizálni sem sikerült. Azért is mondhatjuk enyhébbnek regnálásukat a világfelháborodást kiváltó szoborromboló táliboknál, mert például 1952-ben tájvédelmi körzetté nyilvánították a félszigetet.
Visszatérve élményeinkhez, leparkoltunk, és hajrá, gyorsan ellenőriztük, igaz-e az állítás, hogy a déli partról nézve szebb a kilátás. Bizton állíthatom: nem igaz! A Balaton koronájáról gyönyörűség végignézni a csillogó víztükrön úszó jachtokon és vitorlásokon. A pazar kilátás, a végtelenbe vesző tér látványa a szabadság legteljesebb érzését kelti. Szinte alig tudtunk elszakadni attól a csodától.
A templomba családi jeggyel sikerült bejutnunk. A belső tér szépségét nehéz lenne leírni, ezt látni kell. Stulhoff Sebestyén bencés laikus rendtag munkája minden tiszteletet megérdemel (halála után a kriptában temették el). S bár nekem egy kicsit túl sok volt az aranyozás – a barokk (rokokó) pazarlón bánt e drága anyaggal –, azért meg kell állapítani, az oltároktól a faragott szószéken és a Székely Bertalan, Lotz Károly, Deák Ébner Lajos, Reismann Károly által festett freskókon keresztül egészen az orgonáig, gyönyörűen és hitelesen állították vissza az eredeti állapotot. Minden tisztelet azoknak az embereknek, akiknek sikerült eltervezniük és kivitelezniük. Egy piciny baki itt is volt, aki nem ismeri az altemplomi részt, könnyen átsiklik az idegen nyelvű kriptafeliraton. Pedig az út itt nem csak az egyetlen épen maradt Árpád-kori temetkezőhelyhez vezet, hanem az apátság múzeumába is. Még szerencse, hogy a turisták mindent meg szeretnének nézni a pénzükért. A kripta lenyűgözően egyszerű – sima kőlap felírása hirdeti, hogy alatta nyugszanak I. Andrásnak, a negyedik, Árpád-házból való magyar királynak földi maradványai. A „lapidarium” kőtár időszakos kiállításoknak ad helyet. Utána a helytörténeti kiállítás következik: régi pénzek, festmények, emlékek és a már említett vitrinnyi könyv. A szomorú sorsú IV. Károly is itt volt kénytelen eltölteni pár napot, amikor Horthy Miklós a királypuccs után ide kísértette a királyt (1921). Erről emlékeznek meg a „királyszobák”, amelyből a Balatonra nyíllik szép kilátás. Állandó kiállításként szobrok láthatók a következő részben. Szépek, de valahogy nekem a torzók nem annyira tetszenek. Viszont a galériában csodálatos festmények fogadtak. A kacskaringós vonalvezetésű túra végén a kolostor chiostro-udvarára érünk, ahol Varga Imre Alapító szobra fogad.
Aki még mindig bírja szuflával, a környéken felfedezheti a szabadtéri néprajzi múzeumot, ahol bekukkanthat a halászcéh kéménytelen házába (kenyérsütő kemence, bödönhajó), benézhet a múlt századi berendezésű gazda- vagy a népi kultúrát bemutató kisnemesi lakóházba. A népművészeti házban fafaragók, fazekasok, szűrkészítők, textilművesek kiállításait nézhetjük meg.
Meg lehet látogatni a Babamúzeumot, ahol régi népviseletbe öltöztetett, porcelánfejű babák sorakoznak, vagy a Fazekasházat, ahol az ősi mesterség emlékeit – korongok, szerszámok, alkotások – lehet megtekinteni.
Az apátságtól nem messze egy nyolc méter hosszú, öt méter széles, 2-3 méter magas üreget találunk. Ez a Forrás-barlang.
És hogy azok se maradjanak hoppon, akik túrázni szeretnének, még egy kis ízelítő a látogatni érdemes helyekről:
Kis-erdő-tető – 204 méter magas, csodaszép a kilátás.
Aranyház gejzírkúpja – A rajta található bazalttufa -sziklán (a kőzet népies neve pereszteg) megtelepedő sárga zuzmófélékről kapta a nevét. Innen is nagyon szép a kilátás.
Csúcs-hegy – a félsziget legmagasabb pontja (232 méter magas). Itt található a Lóczy Lajos tanösvény. Déli lejtőjén levendulamező virágzik júliusban.
Aki pedig nem elégszik meg a természet adta csodákkal, ellátogathat a 13. században épült gótikus újlaki templom romjaihoz vagy a félsziget „nyakánál” lévő, példaértékűen felújított, román stílusú apáti templomhoz.
De a félszigeten található az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet is és az MTA Biológiai Kutatóintézete, melynek udvarán gróf Klebelsberg Kunó volt kultuszminiszter és Schaár Erzsébet több szobra található.
Egyszóval, ha Tihanyba látogat az ember, készüljön fel egy kiadós látogatásra. Mi nem ezt tettük, ezért elcsigázottan gurultunk le a révhez. A tihanyi révről annyit illik tudni, hogy e fontos és természet adta átkelőt – ami a legrövidebb út Somogy és Veszprém között – az apátság birtokolta 900 éven keresztül. Dereglyén szállították át az utazókat. A túlpartról füstjelekkel üzentek – egy tűz gyalogutast, kettő lovas kocsit jelentett. A révnél található Kerényi Jenő Faun szoborkompozíciója.
Az átkelés simán ment, búcsút intettünk a Balaton gyöngyszemének, ami sokkal többet adott nekünk, mint amit egyáltalán elképzeltünk. Búcsúzunk tehát Illyés Gyula gondolatával: Tihanyt a nyári hónapokban megilletné az a szerep, hogy Magyarország fővárosa legyen, hiszen ilyenkor nem is érdemes máshol élni.
Ezúton szeretném megköszönni Kovács Tibor cserkészvezető és Kubassek János geográfus-történész (Balaton és a Balaton-felvidék, Cartographia Kiadó, magyar tájak sorozat) odaadó segítségét – pontosításaikat, megjegyzéseiket.
