Noah Baumbach: Greenberg
a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Farkas Balázs (Nyugat-magyarországi Egyetem)
Ben Stiller komoly filmben: Noah Baumbach műve ígéretes, de súlyos karakterrajz egy neurotikus, negyvenes éveiben járó férfiról. Családi konfliktus, sérült karakterek, nehézkes párkapcsolatok, félresikerült szerelem. Szépirodalmi minőségű, nyomasztó dráma, amelyben a legkifinomultabb humor húzódik meg. Kérdés, hogy ez mennyire elegendő a nézhetőséghez?
Sok amerikai filmrendezőnek várom az újabbnál újabb filmjeit, de Wes Anderson és Noah Baumbach kifejezetten előkelő helyen állnak a listámon. Azért említek két nevet, mert eddig három filmen dolgoztak együtt (The Life Aquatic with Steve Zissou, The Squid and the Whale és Fantastic Mr. Fox). A Greenberg viszont külön utakon jár, akár Baumbach első néhány filmje, igaz, a várakozás talán túl nagy elvárással párosult.
A film csalódás volt számomra, noha nem tartom feltétlenül rossz darabnak. Védelmében annyit tudok mondani, hogy a helyén kell kezelnünk, és akkor talán észrevehetjük az erényeit. Nem cselekményközpontú műről van szó, inkább egy hosszú karaktertanulmányról. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy indokolatlanul lassú és üres – nyoma sincs a korábbi alkotások játékosságának, érdekes karaktereinek.
Nincs igazán történet, mondhatni, szépirodalom a súlyosabb fajtából, képekkel. Vagy ha másik oldalról közelítjük, nagyon is sok minden történik, sok hatás, sok múltba merengés, sok ígéret, de drámai ív és feloldás híján egyik sem talál célba. A negyvenes éveiben járó, neurotikus és magába forduló főszereplő alig ébresztett szimpátiát bennem, botlásai és szenvedései valahogy vontatottá teszik a képsorokat. Nem tudom, Ben Stiller mennyire volt jó választás a szerepre, mert bár talán élete alakítását nyújtja, az ember már nem tudja nem belelátni a komédiást. Humor akad itt is, de összességében mindet elnyomja a folyamatos szívfájdalom, és nem hiszem, hogy a legtöbb néző ezt értékelni tudja, még azok sem, akik kifejezetten ebbe a műfajba szerelmesek.
Baumbach eddig is sikeresen elzárta magát a népszerűségtől azzal, hogy a helyszínekkel és szereplőkkel többnyire a művelt, elitista rétegeket mutatja be, de Greenberg történetéből már az is hiányzik, ami a rendező korábbi filmjeit nézhetővé tette: a játékidőt kitöltő dialógusok. Ez a film csendes, depresszív és nyugtalanító.
Ismét hangsúlyozom, nem tartom ezért rossznak. A nagyszerű színészi alakítások mellett a kevés dialógus ismét megmutatja Noah Baumbach kiváló írói képességeit: minden szereplőnek van egyénisége, személyisége, múltja és tervei, és mindig öröm nézni az ilyen karakterek interakcióját. De mivel ezekből kevés van, a film nagy része olyan, akár egy felfújt lufi, amely robbanni készül. Levegővel és feszültséggel tölti fel a játékidőt, meg persze elmaradhatatlan irodalmi és művészeti utalásokkal.
Greenberg bizarr és hétköznapian sivár élete talán megérdemelte a megrázóan valószerű karakterrajzot, de attól félek, hogy Baumbach most túl messzire ment, és elfordulnak tőle támogatói és nézői. A gond talán nem is ezzel a művel van, hanem az eddigi életmű ígéretével: Baumbach filmről filmre bizonyította, hogy elég csak néhány nagyszerűen megrajzolt, sérült karakter, és kész is a konfliktusokban és eredeti párbeszédekben gazdag mozidarab. Nem kell hozzá kaland, tudomány vagy elszállt fantázia. Nem kell a művészethez olyan önreflexív szintekre lemenni, mint mondjuk Charlie Kaufman, és nem kell érthetetlen képsorokat összevágni, mint David Lynch esetében. Csak az emberek, csak ennyi kell. Kevés pénzből jó dráma, csakis az író erejének és a színészeknek a támogatásával.
A Greenberg viszont átesett a ló túloldalára, és túl súlyosra sikeredett. Ettől függetlenül még így is az elmúlt év egyik leginkább figyelemreméltó alkotása.
