a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: árnyékhatár
Annak idején láttam egy dokumentumfilmet a Magyar Televízióban, mely akkoriban még tudományos-ismeretterjesztő filmeket is sugárzott, sőt a gyártásból is kivette a részét. Később az elmélet magyar felállítója könyvben, a legendás Gyorsuló idő sorozatban is megjelentette gondolatait. Mindez több mint húsz évvel ezelőtt történt, de a Nazca- és újabban más, rokon vonalak rejtélye és maga a Nazca-kultúra azóta is foglalkoztatja a laikusokat és a szakmabelieket egyaránt.
A perui Nazca-sivatag az Andok és a Csendes-óceán között, az óceántól 60 kilométerre, 520 négyzetkilométernyi területen fekszik – a legendás várostól, Machu Picchutól, a Titicaca-tótól (a világ legmagasabban fekvő állóvize) és Limától nagyjából egyenlő távolságra. A Kr. e. 500–Kr. u. 500 közötti kultúráról, hanyatlásának okairól nem sokat tud a történelemtudomány. A források szűkössége és a zord környezet sokáig titokban tartotta a Peruban rejtőző kultúrtörténeti csodákat. A mozaikokat lassan, apránként rakosgatják össze történészek, térképészek, geográfusok, csillagászok, genetikusok – de még mindig számos kérdés tisztázatlan.
Egy nép
Az inkák nem ismerték a kereket, nem volt írásuk, mégis 3680 km hosszan elterülő birodalmat, fényes kultúrát alapítottak az égig nyúló Andok magasában. Gonzalo Pizarro és kis létszámú serege a XVI. század elején viszonylag könnyen elfoglalta a törzsi háborúk meggyengítette Inka Birodalmat. 1536-ban az inka uralkodónak, Manko Kapaknak el kellett hagynia a fővárost, Cuzcót, és Vilcabamba néven új várost alapított.
Hiram Bingham, a Yale Egyetem tanára 1911-ben azért utazott Peruba, hogy felkutassa Vilcabambát. Cuzcóban ütött tábort, onnan járta be a környező vidéket. A helyiek elvezették az általuk Machu Picchunak, Régi-csúcsnak nevezett közeli hegy ormán lévő romokhoz. Feltárult Machu Picchu csodálatos fellegvára – az Andok keleti lejtőin 2300 m, az Amazonasba torkolló Urubamba folyó vízszintje fölött kb. 450 m magasságban. A fellegvár rendkívüli várostervezési, építőművészeti és kőfaragó teljesítmény a perui dzsungelben. Valószínűleg az uralkodó réteg liturgikus városa volt – templomok, paloták és csillagvizsgálók együttese –, ahol az inka főpapok isteneikhez imádkoztak. A fellegvár több mint száz kilométerre található Cuzcótól, „a világ köldökétől”, melynek alaprajza egy hatalmas puma alakját formázza.
Egy film
A National Geographic Channelen nemrég érdekfeszítő filmet láthatott az érdeklődő (többször ismétlik) az inkák temetkezési szokásáról. Ez nem a szokásos handabandázás, Fókusz- meg Aktív-féle csoda, a leletek már önmagukban is annyira értékesek, hogy nincs szükség a figyelem felkorbácsolására. Az inkák, a Nap gyermekei rendkívüli módszert alkalmaztak halottaik mumifikálásához: hatalmas kötegekbe csavarva helyezték őket örök nyugalomra. A halotti kötegekben egy–hét ember teste található: férfiak, nők és gyerekek. A pólya a túlvilági élethez szükségesnek tartott útravalókat tartalmazza – ételt, ruhát és fegyvert is. Egzotikus kelmék borítják a halott testét, mivel az inkák számára a szövet sokkal értékesebb volt, mint az arany. A ma ismert legmodernebb technikákkal vizsgálják meg a leleteket, természetesen DNS-mintát is vesznek a múmiák testrészeiből, hajzatukból.
A National Geographic Society expedíciót indított a múmiák megmentésére. Az Inka múmiák: egy elveszett birodalom titkai című filmben a perui régész, Guillermo Cock által vezetett feltáró csapat Peru második legnagyobb temetőjére bukkant. Cock és csapata több mint 1200 inka múmiaköteget és több mint 50 000 értéktárgyat tárt fel és vizsgált meg.
Az angol születésű inkakutató és felfedező, Peter Frost eközben nyolc munkatársával (amerikai, brit és perui kutatók) az utolsó fennmaradt inka erődhöz utazott Vilcabambába, ahol a spanyolok elől menekülő inkák még 40 évig éltek háborítatlanul. A terület rendkívül ritkán lakott és nem volt feltérképezve. A Cerro Victoria hegy dzsungellel borított lejtőjénél egy hatalmas inka település, Corihuayarachina romjaira bukkantak. Frost felfedezése Vilcabamba 1964-es feltárása óta a legfontosabb lelet: több mint 100 lakó- és közigazgatási épületet, rituális helyszíneket, temetőket, utcákat, csatornákat, egy gátat, egy csonka piramist és emberi maradványokat sikerült napvilágra hozni.
Sok vonal
Ám a mesés városoktól, Machu Picchutól, Cuzcótól – mai léptékkel – nem messze más is van Peruban, ami fölkeltette a szórványosan arra járó tudósok figyelmét. És régebbi, mint az inka kultúra. Először Julio Tello örökítette meg 1926-ban a különleges Nazca-vonalakat, melyek csak repülőgépről láthatók. A szokatlan „rajztábla” mintegy 10 km széles és több mint 50 km hosszú. A repülőgép utasa, aki először pillantotta meg e különös geometrikus elemeket, valószínűleg igencsak megdöbbenhetett, amikor kilométereken át húzódó, mértani pontosságú vonalakat, szabályos három-, négyszögeket és állatábrázolásokat (pl. gyík 180 m, pók 45 m hosszú!) vélt fölfedezni. Ami még furcsább, a magasból kondorkeselyű, majom, kolibri, tengeri hal, bálna rajza is kivehető – ez a tengerhez fűződő szorosabb kapcsolatra utalhat (60 km).
Az első elképzelések a csillagászathoz közelítették a rajzokat: Paul Kosok, majd követője, a német Marie Reiche matematikus és csillagász – aki az 1940-es évektől négy évtizeden keresztül vizsgálta a vonalakat, háza ma múzeum – elmélete azonban nem igazolódott be. 1968-ban számítógépes vizsgálat nem igazolta a csillagászati könyv teóriát.
Ha elmélete nem is állt meg, Marie Reiche, utóda – Phyllis Pitgula, a chicagói Adler Planetárium vezető csillagásza – és mások kitartó munkája eredményeképpen 1994-ben az ENSZ a világörökség részének nyilvánították a Nazca-vonalakat. E rajzolatok kialakítása nem kívánt olyan monumentális munkát, mint például a piramisoké. A kősivatagban egyszerűen a kövek félrerakásával el lehet jutni a felülről szabályos rajzolatnak tűnő vonalakhoz.
A következő próbálkozók, Hans Horkmeimer perui történész és a brit Tony Morrison filmrendező-író, vallási magyarázattal szolgáltak.
Az elméletgyártókon kívül mások sem pihentek. Sokakat az érdekelt, mi értelme olyan rajzokat készíteni, amit nem is láthatnak. 1975-ben az amerikai Bill Spohrer Condor I. elnevezésű, korabeli anyagokat felhasználó léghajója emelkedett a magasba, ám ezzel nem bizonyította, csak elképzelhetővé tette a léghajós felhasználást. 20 perc alatt 4,8 km-t tettek meg (az efféle bizonyításra számos példa van, többek közt a Heyerdahl-féle Ra-expedíciók).
Nem Däniken lenne, ha nem jött volna elő az űrhajósokkal, ami itt talán még el is képzelhető – legalábbis addig, amíg nincs egyértelmű magyarázat az ellenkezőjére.
Egy budapesti térképész, Zelkó Zoltán a nyolcvanas években újabb elmélettel állt elő. (Zelkó Zoltán: A kősivatag titka. Gyorsuló idő sorozat, Magvető, Budapest, é. n. – film is készült a terepszemléből.) A magyar térképész a Titicaca-tavat a kultúra fontos csomópontjának tételezte föl, s különféle számítások, tájolás, egyéb meggondolások (a legfontosabb illesztőpont Tiahuanaco, illetve a Napkapu volt) és nagyon sok háromszögelés alapján arra a következtetésre jutott, hogy 1:16 léptékű térképet kapott. Az állatábrázolások szerinte az egyes törzsek jelképei (totemállatai?).
„A régészeti leletek átválogatásából le lehet szűrni olyan feltételezéseket, amelyek szerint a vonalak bizonyos jelkommunikáció mechanizmusának begyakorlására szolgáltak…” (63. o.) A háromszögelések metszéspontjaiban, csomópontokon, vonalvégeken, sőt magán a vonalakon is kőhalmok találhatók. Zelkó szerint e kőhalmok a hírközlők álláspontjai lehettek. Felveti azt is, hogy a fennsík mellett húzódó hegyvonulatok akár nézőtérként is szolgálhattak e gyakorlat során. A helyszínen majd 700 kilométerre lévő Titicaca-tónál folytatta a kutatást, tárgyi bizonyítékot szeretett volna keresni. Chulpákra, kőrakatokra lelt, s azon gondolkodott, vajon hogyan lehetne összehozni őket a „hírközléssel”, a fényjelzéssel – a Nap különös helyet foglalt el a Nazca-, de az inka kultúrában is. Sillustaniban olyan, félajtónyi kőlapot talált, amelyen egy tízforintos nagyságú lyuk volt. Ez rögtön beindította a térképész fantáziáját: talán ez a kukucskálólyuk az iránynézést szolgálta? E chulpák egymásra, mindig egy bizonyos irányba voltak irányozva… (Jó lenne újra megnézni ezt a filmet, amely az MTV archívumában heverhet.)
Megint mások újabban a föld alatt meghúzódó vízgyűjtők térképének tekintik e rajzolatokat, s próbálják szétvágni e Nazca-csomót.
Hogy kinek van igaza, melyik elméletnek létjogosultsága, azt további vizsgálódások dönthetik el, én addig nem tehetem le a Nazca-garast, amíg nem láttam saját szememmel!
…és újabb vonalak
Hatalmas, szintén csak repülőről látható ősi rajzokat találtak perui régészek. Repülőgépről fedeztek fel ötven gigantikus alakot, amelyeket valószínűleg 2100 éve véstek a dél-amerikai hegyek, dombok oldalába, s amelyek eddig teljesen rejtve maradtak a kutatók előtt.
A hatalmas figurák egy 145 négyzetkilométeres területet fednek le, méghozzá egy Palpa nevű dél-perui település közelében – minderről egy helyi lap, az El Comercio számolt be. A gigantikus rajzok emberi alakokat, madarakat, majmokat és macskákat ábrázolnak.
E műalkotásoknak is tekinthető ábrák keletkezését a tudósok az úgynevezett Paracas-kultúrának tulajdonítják. Legalábbis ezt állítja Johny Islas, a régészeti tanulmányokkal foglalkozó Andok Intézet igazgatója.
